Élőhelyeik, jelentőségük az életközösségekben, természetvédelmi vonatkozásaik

Innen: orthoptera-wiki

Élőhelyeik

Lösz-, szikes- és homokpusztai gyepek

Alföldünk tájainak — mint például a Hortobágy, a Kiskunság, a Dél-alföld — arculatára a puszta különböző növénytársulásai jellemzőek. A víz soha nem járta, magasabb térszínein — mint a kiemelkedő löszhátakon, kunhalmokon — még nyomokban fellelhetők a hajdan nagyobb kiterjedésű löszgyepek maradványai. Ezekben a jól strukturált, zárt gyepekben a szálfüvek és aljfüvek mellett fontos szerepet kapnak a kétszikű lágyszárúak is, ideális élőhelyet biztosítva — sok más állatcsoport mellett — az egyenesszárnyúaknak.

A magasfüvű löszgyepekre a növényzetlakó (fitokol, chortobiont - lásd: Életforma típusok ) szöcske- és sáskafajok nagy tömegei jellemzőek. A zavartalanabb, viszonylag nagyobb kiterjedésű gyepfoltokban, főleg kétszikű lágyszárúakon él a magyar tarsza (Isophya costata). A kiemelkedő kórókra, bogáncsokra kapaszkodva élesen, messzehangzóan cirpel a tőrős szöcske (Gampsocleis glabra) hímje. Szintén ragadozó a sokkal kevésbé feltűnő gyakori rétiszöcske (Platycleis affinis) és a csíkos szöcske (Tesselana vittata).

A szöcskék mellett jelentős egyedszámban fordulnak elő a kizárólag növényevő sáskák, amelyek közül a tarlósáskák (Glyptobothrus) és a réti lovacska (Chorthippus) fajok a legtömegesebbek.

A löszgyepek az alacsonyabb térszíneken sokszor szinte észrevétlenül mennek át a jobb minőségű, füves, szikes pusztába, amely sok tekintetben hasonló a löszgyepekhez (fajösszetétel, borítottság), bár megjelennek a szikesedést jelző fajok. A strukturáltságát tekintve szegényebb gyep, fokozatosan vagy szikpadkával csatlakozik az alacsony, ürmös szikes pusztába, amelynek borítottsága is egyre kisebb az erózió formálta padkák szikfoki és vakszik vegatációja felé.

A sziki gyepek legjellemzőbb rovarai a szöcske- és sáskafélék. A zártabb gyepekben — a löszgyepekhez hasonlóan — a növényzetlakó (fitofil, chortobiont) életformájú fajok jellemzőek, a kopárosodás mértékének növekedtével azonban egyre inkább az úgynevezett talajkedvelő (geofil, geobiont) életformák válnak dominálóvá. Ilyenek például a kékszárnyú sáska (Oedipoda coerulescens), a rózsaszín hátsószárnyú olasz sáska (Calliptamus italicus) és az élénkvörös vagy kék hátsószárnyú változó sáska (Celes variabilis). A hátsószárny citromsárga alapszínében feketéskék szalagot visel a szalagos sáska (Oedaleus decorus). Vannak olyan fajok is, amelyek hőigényüknek megfelelően napszakosan változtatják tartózkodási helyüket, mint például a tengerzöld sáska (Aiolopus thalassinus).

Különösen nagyobb tömegű sáska él a jobb állapotú mézpázsitgyepekben, főként akkor, ha a mikrodomborzat alakulása miatt nagyfokú mozaikosság is jelen van. Tömeges lehet a sziki sáska (Epacromius coerulipes) és a rövidnyakú sáska (Dociostaurus brevicollis). A korábban gradációival nagy károkat okozó marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus) ma már csak szórványosan fordul elő.

A jelenlegi alföldi területeinken szinte a negyedidőszak elejétől keresztülfolyó Duna, illetve északkelet felől a fokozatosan kiemelkedő Kárpátok ívének hordalékát lemosó kisebb folyók egyre finomodó folyami üledékkel, végül homokkal terítették be a medence jelentős részét. A szél munkája formálta tovább homokborított területeink felszínét, jellemző buckasorokat kialakítva a Duna-Tisza közén és a Nyírségben. A könnyen megmozduló homokon olyan pusztagyepek alakultak ki, amelyeknek egyik közös jellemzője, hogy a növényzeti foltok között kisebb nagyobb szabad homokfelszínek is találhatók. Utóbbiakhoz kötődnek a homokkedvelő (geo-psammofil, geo-psammobiont) egyenesszárnyú fajok, mint az igen jól repülő közönséges és hosszúszárnyú önbeásó sáska (Acrotylus insubricus, Acrotylus longipes). Inkább a talajon tartózkodik a barbár sáska (Calliptamus barbarus). A feltűnő nagyságú és jellegzetes fejformájú psammofil, psammobiont sisakos sáska (Acrida ungarica) a zártabb gyepekben is előfordul, amelyekben szintén a tarlósáskák (Glyptobothrus) és a réti lovacska (Chorthippus) fajok a legjellemzőbbek.

Homokpusztai gyep Hajdúbagoson

A legalacsonyabb térszíneken kialakuló szikesedő és sziki rétekre, mocsárrétekre nem az egyenesszárnyúak ugyan a legjellemzőbb rovarok, mégis találkozhatunk néhány képviselőjükkel itt is. Itt élnek a tundra sáska (Stethophyma grossum) és a hagymazöld sáska (Mecosthetus parapleurus), valamint a kúpfejűszöcske (Conocephalus) fajok.

Hegyi rétek, kaszálók, szikla gyepek, lejtősztyeppek

A főként emberi beavatkozás (kaszálás, legeltetés) nyomán kialakuló hegyi rétek rovartömegéből is kitűnnek a szöcskék és a sáskák. Sok esetben hasonló fajokkal találkozhatunk, mint a természetes sziklagyepekben, a meredek letörésű oldalak lejtősztyeppéiben (Chorthippus és Glyptobothrus fajok).

A thamnobiont szöcskék elsősorban a magasfűvű társulásokban jelennek meg nagyobb dominanciával. Közülük általánosan elterjedtnek mondható a zöldes színű, feltűnően éles hangon cirpelő éneklő lombszöcske (Tettigonia cantans). A bükki rétek egyik jellemző szöcskefaja a meglehetősen nagy termetű, zöld színű fogasfarkú szöcske (Polysarcus denticauda) amely a nőstény jellegzetesen fogazott tojócsövéről kapta a nevét. A száraz avarral borított erdőszélek, facsoportok környékén találkozhatunk a kis avarszöcskével (Pholidoptera fallax), valamint a nagyobb termetű rokonával, a szárnyatlan avarszöcskével (Pholidoptera aptera). Különösen fontosak az elterjedésföldrajzi szempontból lényeges fajok, mint a dácikus erdélyi kurtaszárnyú- vagy avarszöcske (Pholidoptera transsylvanica) az Aggteleki Karszton és a Zempléni hegységben, valamint a Kárpát-medence belső peremén az Isophya stysi. Ezeken a sztyepp-jellegű élőhelyeken — bár rejtőzködő életmódja miatt ritkán kerül szemünk elé — él legnagyobb hazai rovarfajunk, a fűrészlábú szöcske (Saga pedo). Mellettük a chortobiont életforma dominál, amelyben fontos komponensek az általánosan előforduló fajok mellett (halványzöld rétiszöcske - Metrioptera Bicolorana bicolor és Roesel-rétiszöcske - Metrioptera Roeseliana roeselii), a sötétzöld rétiszöcske (Metrioptera brachyptera) és a röptében zörgő hangot hallató feketetérdű sáska (Stauroderus scalaris). A rövidfüvű illetve a ritkás borítású gyepekben (sziklagyepek) olyan, elterjedésföldrajzi szempontból fontos geo-chortobiontok dominálnak, mint az érces hangon cirpelő szép hegyisáska (Arcyptera fusca), a piros hátulsó szárnyú kereplő sáska (Psophus stridulus) a fennsíkok magasabb régióiban, és a chorto-geobiont eurázsiai sáska (Stenobothrus eurasius) a Középhegység mészkő sziklagyepeiben. Ilyen típusú élőhelyeken találkozhatunk a csökevényes szárnyú ál-olasz sáskával is (Paracaloptenus caloptenoides).

Jelentőségük az életközösségekben, természetvédelmi vonatkozásaik

Növénytársulások és egyenesszárnyú együttesek

Összességében tehát nem túlozhatunk akkor, ha azt állítjuk, hogy a száraz és félszáraz gyeptársulásaink jellemző állatfajai közé kell sorolnunk a tömegességükkel és hangadásukkal egyaránt kitűnő szöcske-, de különösen a sáskafajokat. Ezek a fajok — illetve a növénytársulások szerkezete és mikroklímája, valamint az alapkőzet által meghatározott sajátos csoportosulásaik (ökofaunák) — többszörösen is fontos szerepet játszanak a társulások anyag- és energiaforgalmában. Amellett, hogy — elsősorban a sáskák — ürülékükkel cellulózbontó baktériumokat ill. egysejtűeket juttatnak a talajba, ezzel segítve a lebontó folyamatokat, mint elsődleges és másodlagos fogyasztók közvetítő szerepet játszanak a magasabb táplálkozási szintek felé azzal, hogy maguk is táplálékul szolgálnak más állatcsoportok, pl. rovarevő kisemlősök, ragadozó ízeltlábúak (pókok, rablódarazsak, rablólegyek) számára. Legfontosabb ragadozóik mégis a hüllők és madarak.

Az egyenesszárnyúaknak a madarak táplálkozásában betöltött szerepe már régóta ismert részben megfigyelések, részben a gyomortartalom vizsgálatainak eredményei alapján. Ha a fogyasztott egyenesszárnyú fajokat nézzük, azt találjuk, hogy elsősorban a tömegesen megjelenő, nagyobb termetű fajok esnek áldozatul a velük táplálkozó madaraknak. A madárfajokat tekintve viszont csak kevés faj, s azok sem egyenlő mértékben fogyasztanak szöcskéket, sáskákat. Például a Hortobágyon a főként gradációkkor megjelenő pásztormadár a legnagyobb sáskapusztító, de kevéssé marad el mögötte a mindig jelen lévő kékvércse. Jelentősebb mennyiségű egyenesszárnyút fogyaszt a pajzsos cankó, a fehér gólya, a bakcsó, a vörösvércse és a mezei pacsirta is.

Ugyanakkor ismert, hogy több rovarcsoporthoz hasonlóan az egyenesszárnyúak is alkalmasak növénytársulások jellemzésére, mert szorosan kötődnek a különböző nyílt növénytársulásokhoz. Kötődésük egyrészt a növényzet szerkezete által is meghatározott mikroklíma-függésük (szöcskék, sáskák), valamint az aktivitásukhoz szükséges hőfelvétel módja (Életforma típusok), másrészt a mérsékelten oligofgág elsődleges fogyasztásuk (sáskák) révén alakult ki.

Így, miután a hasonló növénytársulás-csoportoknak a fajösszetételből adódóan hasonló szerkezetük, s így közel hasonló mikroklímájuk van, az egyes fajok elterjedése nagymértékben megegyezik az adott növénytársulás elterjedésével, tehát az egyes növénytársulás-csoportoknak jellemző fajösszetételű egyenesszárnyú együttesek felelnek meg.

Ezek fajai két csoportra oszthatók. Az egyik csoportot azok alkotják, amelyek többféle típusú állományban előfordulnak, mindenütt viszonylag magas egyedszámmal (euriök, domináns fajok), míg a másikat csak, vagy zömmel az adott társuláson belül megtalálható sztenök, karakter, illetve differenciális fajok alkotják. Az ilyen fajokat nevezhetjük az adott termőhelyi feltételek bioindikátorainak. Ezek lehetnek adott esetben gyér előfordulásúak (minőségi indikátorok), de dominánsak is (mennyiségi indikátorok).

Ugyanakkor e rovarok együttesei is jelentősen visszahatnak a növénytársulásokra részben fogyasztásuk, részben az ürülékükkel a talajba kerülő cellulózbontó baktériumok által. Utóbbiak közvetlenül a talaj rekuperációs folyamataiban, ásványi anyag forgalmában lehetnek jelentősek.

Így ez a rovarcsoport nemcsak fauna- és flóratörténeti, hanem társulástani és produkcióbiológiai, tehát közvetve gazdasági és természetvédelmi szempontból is jelentős. Állítható ez azért is, mert, ha e csoport bio-indikációs értékét tekintjük, akkor megállapítható - akár a fiziológiai tolerancia elvét, akár a közösségi válasz elvét választjuk kiindulási alapul -, hogy mindkét indikációra alkalmasak. Hiszen, ha csak a fajösszetétel minőségi változásait, a fajgazdagság gyakorisági eloszlásait vizsgáljuk első megközelítésben, már a jelzett területek igen jelentős tulajdonság-változásaira mutathatunk rá.

Áreaváltozások

Bár a nagy posztglaciális faunamozgások már lezajlottak, mégis néhány érzékenyebb faj área-fluktuációja jelenleg is folyik. Ezeket az áreaváltozásokat a jelenleg ható klimatikus tényezők határozzák meg elsősorban (például a nyári csapadékot hozó ciklonok pályáinak északra tolódása következtében a kontinentalitás erősödése, illetve az utóbbi évtizedben a "klímaváltozás" /globális felmelegedés/), de jelentős szerepet játszik az emberi tevékenység is. Utóbbi hatása kettős, egyrészt a gazdálkodás, illetve ennek megszűnése révén közvetlenül, az üvegházhatású gázok fokozódó kibocsátásával.

Egyedsűrűség és változása

Valószínűleg a klímaváltozás eredményezi néhány melegkedvelő faj előrenyomulását (expanzió). Ilyen például a négypöttyös repülő szöcske (Phaneroptera nana), amely hasonlóan más mediterrán fajokhoz (pl. Meconema meridionale - déli dobolószöcske) hatol észak felé. Hasonló mozgást mutat a melegkedvelő szalagos sáska (Oedaleus decorus), kis bunkóscsápú sáska (Myrmeleotettix maculatus), illetve a változó vagy szerecsen sáska (Celes variabilis), marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus), rövidszárnyú rétisáska (Euchorthippus declivus), a szikespusztai gyepek jellemző fajai. A marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus) középeurópai área-dinamikájának tanulmányozása során a lelőhelyadatok megismerésének sorrendje arra enged következtetni, hogy a Kárpát-medencét az 1800-as évek közepétől kezdi benépesíteni, mintegy helyettesítve az egyre szárazabbá váló Alföldön az onnan kiszoruló keleti vándorsáskát. Majd a mezőgazdálkodás intenzívebbé válásával ismét háttérbe szorul, csak szórványos előfordulású az Alföld néhány pontján (kiskunsági és hortobágyi szikesek), illetve felhúzódik az Északi-középhegység déli sztyeplejtőire. Valószínű, hogy ezek a száraz-meleg menedékterületek a korábbi benépesülés kiindulópontjai is lehettek (Ősmátra) a délkeletről történő inváziók mellett.

Más fajok esetében área-regresszió történik, amelyhez a legtöbb esetben az élőhelyek emberi tevékenység által történő zavarása, megszüntetése is hozzájárul. Ilyen az eurázsiai sáska (Stenobothrus eurasius), a szép hegyisáska (Arcyptera fusca), de a kozmopolitának tekinthető keleti vándorsáska (Locusta migratoria) is, amely az 1800-as évek közepétől kezdődően fokozatosan visszaszorult - ezt a folyószabályozások is siettették élőhelyeinek megszüntetésével -, s ma már csak néhány "refugium"-ban tenyészik folyamatosan, így például Hajdúhadház mellett él egy stabil populációja.

A függőleges övezetességeben is mutatkozik esetenként változás, az alacsonyabb régiókból a magasabb régiók felé tolódás. Így például 2012-től az alföldi élőhelyeken egyre ritkábbá váló zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima) vertikálisan ráterjed az éneklő lombszöcske (Tettigonia cantans) élőhelyeire (lásd: Zonalitás).

Zonalitás

Láthatjuk, hogy az emberi tevékenység, de a természetes ökológiai változások hatására a fajok akár élőhely-váltásra is kényszerülhetnek. Az eredetileg higrofil fajok észak felé hatolva mezo-, illetve xerofillé, a mezofilek xerofillé váltak, illetve viszont; de az eredetileg xerofil fajok csak dél felé vándorolhattak, ahol mezo-, illetve higrofil fajokként jelentek meg, s ezért főként montán előfordulásúak. Ez Bei-Bienko* stációváltás elve, amelynek lényege a hőmérséklet és a légnedvesség ellentétes irányú változása

Staciovaltas.jpg

a zonálisan egymásra következő biómokban. Északabbra az alacsonyabb hőmérsékletekhez magasabb páratartalom, míg délebbre a magasabb hőmérsékletekhez alacsonyabb páratartalom tartozik. Ennek megfelelően az adott biómokban szélesen elterjedt nagy gyakoriságú, euriöknek tekinthető faj akár északra, akár délre hatol, mind szűkebb körülmények között találja meg létfeltételeit. Végül kiszorul az adott zóna fajegyütteséből, csak izolált exklávékban maradhat fenn, s a genetikaia sodródás hatására mindinkább monomorffá, ha úgy tetszik: egyre sztenökebbé válik (a priferikus sztenöcia elve). Ugyanígy alakul a fajok vertikális eloszlása is. A két elv tehát egyugyanazon jelenség más-más oldalról való megközelítése, s így célszerű a habitat váltás elveként egységesen kezelni.


*Bei-Bienko, G.J. /1939/: The zonal ecological distribution of Acrididae in West- Sibirian and Zaisan Plains - Bull. Plant. Prot. 1 /1/: 52-90.

Sáskajárások