Életforma típusok

Életforma típusok

Az egyenesszárnyúakat az adott fajok életformái is jellemzik. A különböző életformák tipizálása szerzőnként – nevezéktanában és a felosztás finomságában – változik (Nagy 1947, Bei-Bienko 1950, Kaltenbach 1962, Schiemenz 1969, Kis et Vasiliu 1970, Pravdin 1978, Rácz 1998a). A fajokat alapvetően két nagy életforma-típusba, a növényzetet kedvelő fitofil és a szabad talaj- illetve alapkőzet felszínt előnyben részesítő geofil típusba sorolják. Az egyes életforma-típusok morfológiai különbségeket mutatnak, amely nemcsak a fajok testalkatában, hanem a színezetében is megmutatkozik. Ezek a tulajdonságok sokkal kifejezettebbek a Caelifera, mint az Ensifera taxonban (Pravdin 1978). A fitofil típust a thamnobiont fajok (főként szöcskék, pl. Meconema Serville, Leptophyes Fieber genuszok) és a chortobiont fajok (elsősorban sáskák, pl. Chorthippus Fieber, genus fajai) képviselik. Átmenetet képeznek a geofil alakok felé a fakultatív geobiont fajok, amelyek a növényzetben és a talajon egyaránt szívesen tartózkodnak, s ezért helyesebb a chorto-geobiont, illetve a geo-chortobiont elnevezés használata attól függően, hogy a tartózkodási helyek közül melyik dominál. A geofil fajok közül a geobiont és a geo-psammobiont fajok (az utóbbi életformákhoz sáskák tartoznak, pl. Calliptamus italicus (Linne 1758), Arcyptera fusca (Pallas 1773), Oedipoda coerulescens (Linne 1758), Acrida hungarica (Herbst 1786)). Külön típust képviselnek az ásó- és üreglakó (fissurobiont) életformák (tücskök).

Öszességében tehát a Pravdin (1978) által módosított Bei-Bienko (1950) féle tipizálás és a terepi tapasztalataink alapján hét életforma típust állapíthatunk meg:

thamnobiont (tipikusan a magaskórós, bozótos vegetáció lakói, többnyire ragadozók),

chortobiont (e fajok a többé-kevésbé zárt növényzetben élnek, hőigényüket a vegetáció mikroklímája biztosítja) és

geobiont (szabad talaj és/vagy alapkőzet kedvelő típus, amely hőszükségletét az alzatról visszavert hőből fedezi) életformák, amelyeket morfo-ökológiai és viselkedés-ökológiai tulajdonságaik alapján különböztethetünk meg.

Viselkedés-ökológiai jellegzetességeik alapján lehet elkülöníteni a

chorto-thamnobiont (egyes viselkedési formáik (pl cirpelés) a thamnobiontokéra hasonlít, egyébként olyanok, mint a chortobiontok),

chorto-geobiont (a chortobiontokhoz hasonló alkatú és hőfelvételű típus, azonban viselkedése olyan, mint a geobiontoké),

geo-chortobiont (alkatában és hőfelvételében a geobiontra emlékeztető típus, de viselkedésében inkább chortobiont),

geo-psammobiont (mint a geobiont, alzatként homokot igényel) életformákat (1.a., b. ábra).

• 

  1.a. ábra

• Példa.jpg

  1.b. ábra: Az orthopterák életformáinak alaktani típusai. (Acridoidea: a fej és a test oldalnézetben). 1. Oedipoda coerulescens, fej: geobiont; 2. Oedipoda coerulescens, nőstény: geobiont; 3. Psophus stridulus, hím: geo-chortobiont; 4. Calliptamus italicus, nőstény: geo-chortobiont; 5. Arcyptera fusca, hím: chorto-geobiont; 6. Chorthippus dorsatus, fej chortobiont; 7. Euchorthippus pulvinatus, nőstény: chortobiont; 8. Euthystira brachyptera, nőstény: chortobiont; 9. Acrida hungarica, nőstény: chorto-psammobiont. (Az: 1, 4, 6, 7, 8 rajzok gyűjteményi példányokról illetve a 2, 3, 5 és 9 rajzok élő példányok fényképeiről készült sematikus ábrázolások)(Varga 1997)

Az egyenesszárnyú együttesek faji és életforma összetétele

A Hortobágy és a Hernád-völgy viszonylag nedvesebb, kétszikűekben gazdag löszgyepeiben a chorto-, illetve thamnobiont fajok dominálnak. Jellemzőek bennük a Tettigonoida fajok: Conocephalus discolor Thunberg 1815, Platycleis grisea (Fabricius 1781), Tesselana vittata (Charpentier 1825), Bicolorana bicolor (Philippi 1830), Gampsocleis glabra (Herbst 1786). A szubdomináns chorto-geobiont fajok viszont az Acridoidea taxonba tartoznak (Stenobotrhus crassipes (Charpentier 1825), Glyptobothrus biguttulus (Linne 1758) és G. brunneus (Thunberg 1815)). A Hernád-völgy délies jellegű, szárazabb, nyíltabb löszgyepeiben és vulkáni tufán kialakult gyepeiben a chorto-geobiont fajok dominálnak, de megjelennek a geo-chortobiont és geobiont fajok is (Calliptamus italicus (Linne 1758), Oedaleus decorus (Germar 1826), Oedipoda coerulescens (Linne 1758)). Egyértelmű, hogy a magasfűvű, magaskórós Peucedano-Asteretum növényasszociáció egyenesszárnyú együttese a löszpuszta-gyepekre jellemző életforma megoszlást mutatja és nem a szikes-pusztai gyepekét.

A Nyírség déli részének löszös homokján kialakult gyepekben viszont az életforma összetétel a homoki gyepekre jellemző képet mutatja. Azaz ugyanúgy, mint a Bükk előterében, a kavicstakaró homokján (Igrici) és a Kiskunság homokdűnéin (Bugac, Csévharaszt) lévő gyepekben háttérbe szorulnak mind a chortobiont és chorto-thamnobiont életformájú fajok. Ezeken a területeken a borítottság mértékétől függően a chorto-geo-, geo-chorto- és geobiont fajok váltakozó dominanciáját tapasztalhatjuk. Ez egyben a Tettigonoida fajok alulreprezentáltságát (jelentősebb dominanciával csak a chorto-geobiont Montana montana Kollar 1833 fordul elő), illetve az Acridoidea fajok egyértelmű dominanciáját is jelenti. Utóbbiak közül is kitűnnek a psammofil fajok, mint a Calliptamus barbarus (Costa 1836), Acrotylus longipes (Charpentier 1845), Stenobothrus fischeri (Eversmann 1848), illetve a fakultatív pasammofil fajok, mint az Acrida hungarica (Herbst 1786), Acrotylus insubricus (Scopoli 1786), Sphingonotus coerulans (Linne 1758) és a Myrmeleotettix antennatus (Fieber 1853). E tekintetben a meszes és savanyú homok között nem találtunk különbséget.

A szikespusztai, jobb minőségű, száraz gyepek (Hortobágy, Kiskunság) egyenesszárnyú együtteseinek faji összetétele a löszpusztagyepek elszegényedett változatának tekinthető. Ez életforma-spektrumukban is megmutatkozik, amennyiben elsősorban a chorto- és geo-chortobiont csoportok dominálnak (Chorthippus Fieber, Dirschius Harz genusok fajai), szubdomináns a chorto-thamnobiont életforma (Decticus verrucivorus Linne 1785, Gampsocleis glabra (Herbst 1786)), szemben a rövidfűvű és félsivatagi jellegű társulásokkal, amelyekben egyértelmű a geo-chortobiont dominancia (Epacromius coerulipes (Ivanov 1887), Aiolopus thalasinus (Fabricius 1781)). A nyíltság mértékétől függően megjelennek a geobiont életformájú fajok is, mint például a Celes variabilis (Pallas 1771). Egyértelműen megállapítható viszont, hogy hasonlóan a homoki gyepekhez, ezek a fajegyüttesek is szegények Tettigonoidea fajokban.

Az Aggteleki Karszt collin-szubmontán zónájának félszáraz gyepjeiben az egyenesszárnyúak fajgazdagsága meglehetősen nagy. Ez természetesen több tényező összhatásának az eredménye, amelyek közül a gyepstruktúra csak az egyik. A thamnobiont Tettigonoidea fajok elsősorban a magasfűvű társulásokban jelennek meg nagyobb dominanciával. Közülük is különösen fontosak a biogeográfiai szempontból érdekes fajok, mint például a dácikus Pholidoptera transsylvanica (Fischer 1853). Melletük a chortobiont életforma dominál, amelyben fontos komponensek az általánosan előforduló fajok mellett, a Metrioptera brachyptera (Linne 1761) és az Isophya kraussi (Brunner von Wattenwyl 1878) (Tettigonoidea), valamint a Stauroderus scalaris (Fischer-Waldheim 1846) (Acridoidea). A rövidfűvű, illetve a törmelékes A-szintű talajon kialakult, ritkás borítású gyepekben olyan, biogeográfiai szempontból fontos geo-chortobiont fajok dominálnak a fennsík magasabb régióiban, mint az Arcyptera fusca (Pallas 1773), Psophus stridulus (Linne 1758), és a chorto-geobiont Stenobothrus eurasius Zubowski 1898 a jósvafői Nagyoldal mészkő sziklagyepeiben.