Törzs: Plathelminthes – Laposférgek

Törzs: PLATYHELMINTHES – Laposférgek

• • agyon változatos testfelépítésű csoport.
    
  • Belső szerveik a bőrizomtömlő és a bélcsatorna között helyezkednek el.
    
  • Keringési rendszerük és légzőszervük nincs.
    
  • Idegrendszerük dorsalis, ventralis, és lateralis agydúcokból, és ezekből kialakuló idegtörzsekből áll
    
  • Az ivarszervek fejlettek gyakran bonyolult felépítésű. A fajok többsége hímnős.
    
  • Több mint 12000 fajuk közül, hazánkban közel 400 faj ismert
    

Osztály: Turbellaria

• • Általában aprók, méretük néhány tized mm, és 10 cm között változik.
    
  • A bőrizomtömlő külső felszíne egyrétegű hám alkotja, amelyen csillók találhatóak. A csillók mozgása örvényt, kelt erről kapták a nevüket. A kisebb méretű fajoknál fontos szerepük van mozgásban.
    
  • A kültakaróban rhabditek találhatóak, amelyek ingerekre kinyílnak, és ragasztó mérgező hatású tartalmuk a vízben feloldódik.
    
  • A szájnyílás általában a test közepén a hasoldalon található és a garatba nyílik, ami pedig a szájcsőben folytatódik.
    
  • Érzékszerveik fejletlenek.
    
  • A kiválasztó szerv nephrocytákból, és protonephridiumból áll.
    
  • Az ivarmirigyekhez járulékos mirigyek kapcsolódhatnak.
    
  • A megtermékenyülés rendszerint kölcsönös. Számos faj ivartalanul, illetve harántosztódással szaporodik.
    
  • Legnagyobb részük vízi szervezet, de vannak nedves szárazföldi körülményekhez alkalmazkodott képviselőik is.
    
  • Az édesvizekben élő fajok a mérsékelt, és hideg égövben elterjedtek. Míg a nagyméretű szárazföldi fajok a trópusokra jellemzőek.
    
  • Több mint 3000 fajuk ismert, hazánkban 80 faj él.
    

Rend: Tricladida – Hármasbelűek

9. Crenobia alpina (Dana, 1766) – alpesi planária, Szarvas planária (12:2)

10-16 mm-es, a fej elöl egyenesre levágott, a szarvszerű nyúlványok a fejszegély kicsúcsosodásai. Csak tiszta gyors folyású hegyi patakokban fordul elő, ahol a víz hőmérséklete nem haladja meg a 15 C°. Ragadozó, tápláléka elsősorban Olygochaeták, Chironomidák, és Gammarusok közül kerülnek ki. A Crenobia alpina és a Polycelis cornuta eltérő hőmérsékleti toleranciával, és optimummal rendelkezik. A természetben számos élőhelyen megfigyelték, hogyan osztja fel egymás között folyóvizek egyes szakaszait a két faj. A C. alpina a patakok felsőbb régióban a forráshoz közelebb eső hűvösebb vizekhez ragaszkodik, míg a P. cornuta tágabb toleranciájú fajként az alsóbb szakaszokra jellemző.

10. Polycelis cornuta Johnston, 1822 – sokszemű planária

20 mm-esre is megnőhet. Az előző fajnál magasabb hőmérsékletet is elvisel. Gyakran az alpesi planária szomszédságában a patakok alsóbb, lassabb folyású, felmelegedő szakaszaiban található. Táplálkozása az előző fajéhoz nagyon hasonló.

11. Dugesia gonocephala (Duges, 1830) – füles planária (12:1)

10-25 mm-es sötétbarna vagy olajzöld. A fej elöl hegyes, hátrafelé háromszög vagy lándzsahegy alakban kiszélesedik. Tiszta vizű, de meglehetősen meleg alsó szakasz jellegű patakokban erős áramlású folyókban él. Nincs tapogatója, testének elülső része hegyben végződik, és mindkét végén egy-egy fülecske található. Ragadozó, táplálékát aktívan keresi.

12. Polycelis nigra (Müller, 1774) – fekete planária (12:4a-b)

10-12 mm, sötétszürke vagy barna. Patakok és folyók csendes folyású öbleiben, pocsolyákban, tavakban fordul elő, sokszor vízi növények fonákán. Nagyon hasonlít a sokszemű planáriára, testének eleje azonban tompább, és nincsenek tapogatói. Tápláléka elsősorban az Oligochaeták közül kerülnek ki, de kisebb arányban Chironomidákat, Trichopterákat, Ephemeroptákat, Plecopterákat, és Molluscákat is fogyasztanak.

13. Dendrocoelum lacteum (Müller, 1774) – tejfehér planária (12:3)

10-35 mm-es, tejfehér, testén csak a sötét bélcsatorna tűnik át. Nagyon igénytelen állat gyakorlatilag mindenféle vízben megtalálható a gyors folyású patakoktól a félsós vizekig. Elsősorban Asellus aquaticus-szal (közönséges vízi ászka) táplálkoznak, de emellett kisebb arányban Amphipodákat, Oligochaetákat, és alkalmanként Chironomidákat, és Trichopterákat is zsákmányolnak. Vadászatára jellemző, hogy lesben állva várja áldozatát.

Osztály: Trematoda

• • Méretük 0,5 mm és 1,5 m között változik.
    
  • Jellegzetes szervük a két szívóka, amely a gazdaszervezetben való megtapadást szolgálja. Ezek közül az egyik - vagy kivételes esetben - mind a kettő hiányozhat.
    
  • Kültakarójuk syncytialis tegumentum. Funkciója teljesen hasonló, mint a galandférgeknél. A vérben élők kültakarója más.
    
  • A szájnyílás után a garat, a nyelőcső és két vakon végződő bélág következik.
    
  • Az idegrendszer központja a feji szívóka, a garat között található két ganglion és az ezekből kiinduló 3-3 idegtörzs.
    
  • Kiválasztószervük a protonephridiumok és a hozzájuk kapcsolódó nagyszámú lángsejt.
    
  • A Schistosomatidae család kivételével hímnősek.
    
  • Az egyedfejlődés ivadék és gazdacserével történik.
    

Rend: Strigeatida

14. Schistosoma haematobium (Bilharz, 1852) – vérmétely

A hímek 12-15 mm-es. A nőstények 16- 20 mm-esek. Az ember veséjének, húgyhólyagjának, vénáiban élősködnek. Már az ókori egyiptomiak is szenvedtek tőle, ie. 1090-1200 –ból származó múmiákban is találtak vérmételyt. 1996-ban 200 millióra becsülték a fertőzöttek számát. A trópusi és szubtrópusi területeken a malária után a második legfontosabb tényező egészségügyi szempontból. A peték nagyok, egyik végükön hegyes tüskeszerű nyúlványuk van. Ennek segítségével passzív úton a környező szövetek mozgása által hajtva törnek utat, és így jutnak a húgyutakba, a húgyhólyagba vagy a belekbe. Így érthető hogy vérzéseket okoz. A petéknek azonban csak kb. a fele hagyja el a testet, vizelettel vagy az ürülékkel. A bent maradók komoly szövetkárosodást okoznak. (A különböző Schistosoma fajok egyébként jól elkülöníthetőek ezen nyúlványok alapján, ugyanis ezek mérete ill. elhelyezkedése fajra jellemző.) Ha a peték a vízbe jutnak, csillós miracídium lárvává alakulnak. Ezek a Bulinus-genusban tartozó csigák szervezetébe fejlődnek tovább. Itt zsák formájú sporocisztává alakulnak, amelyek leány sporocisztákat hoznak létre. Összességében több ezer sporocisztát képeznek. A cerkáriák elhagyják a köztes gazdát, és villás farkuk segítségével a víz felszínén úszkálnak. Több mint két napig képesek életben maradni a gazdaszervezeten kívül. Ha az ember bőrével illetve nyálkahártyájával érintkeznek, azonnal befúrják magukat. Kb. 48 nap elteltével válnak ivaréretté. Fertőzés esetén az alábbi tünetek jelentkeznek: véres hasmenés, lesoványodás, vérszegénység. Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában elterjedtek.

A Schistosoma mansoni eredetileg afrikai elterjedésű volt, de néger rabszolgákkal együtt behurcolták Dél-Amerikába. Az előző fajjal szemben közti gazdája Biomphalaria fajok. Schistosoma japonicum Távol-Keleten okozza a katayama betegséget. Köztes gazdái Oncomelania fajok.

Rend: Echinostomatida

15. Fasciola hepatica (Linnaeus, 1758) – májmétely (12:8)

Az ivarérett állatok 13-30 mm hosszúak. A végleges gazda elsősorban juh, szarvasmarha, sertés, de emberben is előfordulhat. 1970-től 1993-ig több mint 300 ezerre becsülik a klinikai esetek számát Európában, Amerikában, Afrikában, Ázsiában, és Óceánia nyugati részén. Az emberi fertőzések száma tehát viszonylag kevés. Komoly gazdasági károkat okozhat azonban állattenyésztőknek. Petéit az epeutakban rakja le, ami azután a bélbe kerül, és az ürülékkel távozik. Vízbe kerülve néhány hét alatt szabadon úszó csillós lárvává alakulnak (miracidium), amelyek aztán a Lymnaea nembe tartozó csigafajokban folytatják tovább fejlődésüket. Köztigazdája Európában legyakrabban a Lymnaea stagnalis.

Az iszapcsigában a tüdőüreg tájékára vándorolnak, és sporocystává alakulnak. Két- négy hét alatt számos redia fejlődik. Ezek szétrepesztve a sporocysta falát bevándorolnak a csiga középbéli mirigyébe. 15-20 mm-es rediák farkos cerkáriákká alakulnak. Jó körülmények között újabb rediákat képeznek, és ezek utódai lesznek a farkos cerkáriák. Ilyen módon megnövekszik a fertőzőképes lárvák száma, és ezzel együtt a valószínűsége is annak, hogy néhányan megfelelő végleges gazdára találnak. Az érett cerkáriák elhagyják a közti gazdát, és a vízben szabadon úsznak. Később a part közelében valamilyen vízi növényen megtelepednek, elveszítik farkukat és betokozódnak, metacerkáriává alakulnak. Ha a gazdaállatnak alkalmas egyed megeszi ezt a növényt akkor, annak belében kibújnak a metacerkáriák, átfúrják magukat a bél falán, és a testüregen át bevándorolnak a májba, ott befurakodnak az epeutakba. és vérrel táplálkoznak. Jelenlétük irritálja a szöveteket ezért az epeutak begyulladhatnak. A máj szövetei a nyomás hatására megduzzadnak és szétesnek. Vérszegénységet, erős fogyást, súlyos esetben halált okozhat. Több évig is élhetnek.

Rend: Plagiorchiida

16. Dicrocoelium dendriticum (Rudolphi, 1819) – lándzsás métely

8-10 mm-es. Alakja miatt nevezik lándzsás mételynek. Növényevők és mindenevők epeútaiban élősködik. Főleg juhokban, kecskékben, disznókban, és szarvasokban fordul elő, de kutyákban, macskákban, sőt emberben is előfordulhat, bár ez utóbbi meglehetősen ritka. A peték a gazdaállat ürülékével kerülnek a szabadba. Az előző fajjal ellentétben ezeknek nem kell vízbe kerülniük, mert a miarcidium lárvák addig nyugalomban vannak, amíg valamilyen Zebrina, vagy Helicella genusba tartozó csiga táplálékként el nem fogyasztja őket. A csigák belében kibújnak a miracidiumok, és bevándorolnak a középbéli mirigybe. Itt erősen elágazó sporocystákat képeznek, amelyek újabb sporocisztákat képeznek. (nincs redia stádium!). A cerkáriák nem kerülnek vízbe. A közti gazdaként szereplő csigák légző üregébe vándorolnak, és ott betokozódnak, sőt a csiga is beburkolja őket nyálkával. Több százas csomókban ürülnek ki. A cerkáriákat ezután valamelyik Formica-fajnak kell felvennie ahhoz, hogy továbbfejlődhessenek. Az egyik cerkaria a hangya agydúcába vándorol, és módosítja annak viselkedését, hűvösebb esti, és hajnali órákban felmásznak a növények csúcsi részére. Ekkor rágójuk görcsbe rándul, és nem képes elhagyni a növényt. Ezzel növelik annak az esélyt, hogy a fertőzött hangya bekerüljön a végleges gazda tápcsatornájába. Azonban az agydúcában lévő lárva elpusztul, és csak a többiek fejlődhetnek tovább.

Európában, Ázsiában, Észak-Afrikában, és Amerikában elterjedt faj.

Osztály: Cercomeromorpha

Alosztáy: Monogenea

• • 0,03-30 mm között változik a méretük.
    
  • Ivarérett egyedeik halak testfelületén, és kopoltyúján élősködnek. Néhány fajuk kétéltűek és hüllők bőrén, nyelőcsövében, húgyhólyagjában, emésztőrendszerében és véredényeiben is megtelepszik.
    
  • A szájnyílás izmos garatba torkollik. Nyelőcsövük rövid, gyakran hiányzik. A bélcső egy vagy kétágú, egyszerű vagy oldalágakkal rendelkező. A bélágak vakon végződnek
    
  • Kiválasztószervük protonephridium.
    
  • Idegrendszerük garatfeletti idegdúcokból, feji idegekből és ventrális idegtörzsekből áll. A dorsalis és lateralis idegtörzsek gyakran hiányoznak.
    
  • Érzékszerveik gyengén fejlettek. 1vagy 2 pár szemfolt és idegvégződések a köztakaróban.
    
  • Hímnősek. A petékből kikelő lárvák (oncomiracidiumok) a gazda felületén megtapadva elveszítik csillóikat. Kifejezetten gazdaspecifikusak. Álltalában egy gazdafajt vagy közel rokon fajokat képesek megfertőzni.
    
  • Károsító hatásukat a bőrfelület és a kopoltyú roncsolásával idézik elő.
    

Rend: Dactylogyridea

17. Dactylogyrus vastator (Nybelin, 1924) – pontymétely

6 cm-es. Kisebb pontyok kopoltyúján élősködik, hőmérséklettől függően kétféle petéje van.

Tavasz, nyár: A petékből kikelő lárvák gyorsan fejlődnek, rövid idő alatt sok nemzedékük jön létre. Az egyedek élettartama rövid, mindössze két hét, de hirtelen és nagy tömegben jelennek meg, és sokszor az egész tó pontyállománya áldozatukul esik. Ősz: tartós petékkel hoznak létre, amelyek a telet az iszapban heverve vészelik át, és a következő év tavaszán kelnek ki. A gazdaállat pusztulása akkor következik be, amikor annyira sok métely telepszik meg rajta, hogy a ponty már nem képes mozgatni a kopoltyúfedőjét.

Rend: Mazocraeidea

18. Diplozoon paradoxum Nordman, 1832 – ikerféreg (12:5)

A latin név jelentése: kettős állat. Ez arra utal, hogy két ivarérett állat (hímnősek) nő össze egymással. 1 cm-es, pontyfélék kopoltyúján élősködik, de előfordul más taxon képviselőin is pl.: megfigyelték már botos kölöntén is. A lárvák csillósak, de nem úsznak szabadon, ugyanis az anyaállat a gazdára ragasztja a petét. Így a kikelő állat rögtön megtapadhat a hal kopoltyúján.

A lárvák csak akkor fejlődhetnek tovább, ha összetapadnak egy másik féreggel Az egyik egyed ondóvezetéke összenő, a másik egyed hüvelyével. Így pusztulásig tartó ivari kapcsolat jön létre. Minden évben csupán 1-3 petét raknak le, amelynek megtermékenyítését a másik fél biztosítja.

Alosztáy: Cestoda

• • Hosszúságuk néhány mm-től méteres nagyságrendig terjed.
    
  • Hát hasi irányban lapított, élősködő életmódot folytató fajok tartoznak ide. Néhány kivételtől eltekintve ivaréretten a végleges gazda emésztőrendszerében élősködnek.
    
  • A galandférgek teste az esetek többségében három részre tagolható:
    
    • Scolex: Feji rész, ami a féreg rögzítését szolgálja. Ezt az esetek többségében különböző képletek segítik: bothridium (tapadó vagy szívógödrök), rostellum (ormány), horgok és tüskeszerű nyúlványok.
      
    • Germinatív zóna: A fej mögötti rész. Feladata a féreglánc kialakítása és benne az ízek (proglottis) számának folyamatos biztosítása
      
    • Strobilla: A féreglánc, az ízek száma 1, 3-4 vagy sok. Ezek egymáshoz kapcsolódásának. Kétféle alapvető típusa van: az acraspedot típusnál az ízek oldalfalai nagyjából párhuzamosak, míg a craspedot típusnál az ízek felülnézetben trapéz alakúak.
      
  • Az ízek nagymértékben önállóak. A galandférgekben egységesen csak a kiválasztó rendszer, a köztakaró, és az idegrendszer működik
    
  • A kültakarójuk különleges. A test felületét syncytialis tegumentum borítja, ami a subtegumentális sejtek nyúlványának összeolvadásából keletkezett. Ez megvédi a féreg testét a gazdaállat emésztőnedveitől, enzimeitől.
    
  • Bélcsatornájuk teljesen hiányzik. A tápanyagokat (csak szénhidrátot) a kültakarójukon keresztül veszik fel.
    
  • Kiválasztószervük a protonephridium
    
  • Nagyrészük hímnős, és proterandrikus. Az ivarszervek minden ízben kialakulnak.
    

• • A galandférgek lárvatípusai:
    
    • Első lárvák:
      
      • Licophora: 5 pár embrionális horoggal (Cestodaria)
        
      • Oncosphaera: 6 pár embrionális horoggal (Eucestoda)
        
        • 6 horgas oncosphaera csillókkal (koracídium)
          
        • 6 horgas oncosphaera csillók nélkül
          
    • Átmeneti lárvaalak: Procercoid. Az első köztigazdában az átalakulást megkezdő kezdetleges lárvaforma.
      
    • Végleges lárvaformák:
      
      • Plerocercoid: Megnyúlt szalag alakú lárva (Pseudophyllidea)
        
      • Tetrathyridium: Lapos ovális lárva a testbe betüremkedő scolexén 4 szívóka van. (Mesocestoididae)
        
      • Cysticercus: Az alapforma a scolexből és az ebből kifejlődött nyúlványból áll. A nyúlvány folyadékkal telt hólyagszerű képletté alakul, amelyben rendszerint betüremkedett állapotban található a scolex. Ennek öt típusa ismert:
        
        • Cystycercus: Olyan lárvahólyag, amelyben mindig csak egy scolex található (Taenia saginata)
          
        • Coenurus: A hólyagféreg falából endogén sarjadzással mindig több scolex alakul ki.
          
        • Echinococcus: Az alaphólyag falának belső felületén, sarjadzás révén nagyszámú scolex fejlődik. Ezek bizonyos fejlettség elérése után leválnak a hólyag faláról, és annak üregébe kerülnek, leányhólyagokká alakulnak, majd újabb scolexeket hoznak létre (Echinococcus granulosus).
          
        • Alveococcus: Az eredetileg egységes hólyagszerű képződmény falának parenchimalis rétege sarjadzás révén a hólyag eredetileg egységes üregét sok eltérő részre tagolja. Az így kialakult üregek felületén nagyszámú scolex fejlődik (Echinococcus. multilocularis).
          
        • Strobilocercus: A scolex megnyúlt ízelt lárvatestben folytatódik (Taenia taeniformis)
          
      • Cysticercoid: A betüremkedett scolexet parenchimából kialakult tok veszi körül (Dypilidium spp.)
        
  • 3500 fajuk közül hazánkban 180 ismert
    

Rend: Pseudophyllidea

19. Dypilidium caninum Linnaeus, 1758 – uborkamagképű galandféreg

Élve rózsaszínű Kb. 50 cm-es, ízeinek száma elérheti a 250-et. A fej kicsi rajta négy ovális tapadókorongot ill. egy behúzható kúp alakú rosztellumot találunk.

Kutyák, macskák, számos ragadozó, valamint olykor az ember bélélősködője. Az érett ízek a bennük levő petetokokkal együtt az ürülékkel távoznak a gazdaállat szervezetéből. A tokokban levő peték sokáig életképesek maradnak. Akkor fejlődnek tovább, ha egy bolhalárva (Ctenocephalides spp.) táplálékként bekebelezi őket. A bolhalárva belében kibújnak a horgaslárvák (oncosphaera), áttörik a bél falát, és megtelepednek a testüregben. Itt addig időznek, amíg a lárva át nem alakul rövid farknyúlványos ciszticerkoiddá, így kerülnek fertőzésre kész állapotba. Közben a bolha is ivaréretté válik. A végleges gazda a cysticerkoidot tartalmazó bolhával fertőződik meg, amennyiben az a tápcsatornájába kerül. A vékonybélben két-három hét alatt adult galandféreggé fejlődik. Világszerte elterjedt.

Rend: Cyclophyllidea

20. Taenia solium Linnaeus, 1758 – horgasfejű galandféreg (13:1a-b)

Kifejlett állapotban kizárólag az ember belében élősködnek. Teste mintegy 4 m hosszú, az ízek száma elérheti a 800-900-at. Gömb alakú feje gombostűhegy nagyságú. A fejen a négy félkör alakú tapadókorongon kívül kis, kidomborodó rosztellumot is találunk, amelyen 26-28 horogból álló koszorú ül. A kisebb horgok rendszeresen nagyobbakkal váltakoznak.

A horgasfejű galandféreg borsókája szinte kizárólagosan a sertésben található, de kivételesen előkerült már kutyából, macskából, majmokból, sőt az emberből is. A peték a táplálékkal kerülnek a köztesgazdák belébe. Főként a trágyadombokon turkáló sertések vannak kitéve a fertőzésnek. A horgaslárvák (oncosphaera) a vékonybélben bújnak ki, behatolnak a véráramba, és az egész testben elterjednek. Elsősorban a végtagok, a nyelv, a has, és a rekeszizom izomzatában telepednek meg, de bejuthatnak a szívbe, tüdőbe, az agyba vagy a szembe is. Itt két-három hónap alatt a horgaslárvából mogyorónyi, kékes színben játszó borsóka fejlődik, amelyet Cysticercus cellulosae-nak hívunk. A borsókában csüngő galandféreg fején ugyanolyan számú és formájú horgokat találunk, mint a kifejlett Taenia solium-on. Az ember félig nyers, borsókás sertéshús által fertőződik. A hosszabb időn át tartó 60 C°-os meleg elpusztítja a borsókát. Ha élő borsóka jut az ember vékonybelébe, az epeváladék hatására kiölti a fejét (ezt egyébként a borsókára gyakorolt erősebb nyomás révén is elérhetjük), és megtapad a bélfalon. Körülbelül három hónap leforgása alatt fejlődik ki annyira, hogy testének végén levő ízek már leválnak. A székletben rendszerint 5-6 egymással összefüggő proglottisz található.

Az ember belében élő kifejlett galandféreg inkább kellemetlen, mintsem veszélyes bár krónikus bélgyulladást vagy az epileptikus rohamokat okozhat. Annál súlyosabb károsodást okozhatnak az ember szervezetébe telepedett borsókák. Ha véletlenül az agyba kerülnek, nagyra növekednek, és előfordulhat, hogy az agy létfontosságú részeit elpusztítva halált okoznak. Az ember rendszerint frissen trágyázott földön termelt, és kellőképp meg nem mosott, ill. főzött saláták, és zöldségek révén fertőződhet petékkel. A piszkos kéz is forrása lehet a fertőzésnek. A koszos kézzel fogdosott evőeszköz, vagy ami a gyerekeknél meglehetősen gyakori az ujjak szájba vétele tehát nem is olyan veszélytelen dolog, mint azt hihetnénk. Rossz higiéniai körülmények között előfordulhat, hogy a kifejlett galandféreggel fertőzött egyén a proglottiszokból kiszabaduló petéket lenyeli, melyekből vékonybelében előbújnak a horgaslárvák. Ilyen esetben tehát ugyanolyan szervezetben lehetnek borsókák, valamint kifejlett galandféreg.

Világszerte elterjedt, bár napjainkban már meglehetősen ritka a horgasfejű galandféreg. Azokban az országokban ahol rendszeresen ellenőrzik a húsokat, és betartják az óvatossági rendszabályokat, gyakorlatilag már teljesen kiirtották. A mohamedánok, ill. a vallási szabályokat betartó zsidók által lakott területeken sincs galandféreg, mert ezek a vallások tiltják a disznóhús fogyasztását. A vallási tilalom egyébként részben a galandféreggel való fertőzés megelőzése érdekében jöhetett létre. Az elmondottak ellenére, Földünk mintegy 2,5 millió lakója tekinthető galandféreggel fertőzöttnek. A fertőzés természetesen főként azokat az országokat sújtja, ahol a lakosság rossz egészségügyi viszonyok között él, mint például Indiában, Közép- és Dél-Amerikában, ahol a lakosság mintegy 8 %-a fertőzött.

21. Taenia saginata Goeze, 1782 – simafejű galandféreg (13:2a-b)

A simafejű galandféreg jóval gyakoribb, mint az előbb említett faj. Az általa fertőzött emberek száma hozzávetőlegesen 40 millióra tehető. Gyakoriságának oka abban rejlik, hogy borsókái igen kicsinyek, és így a húsvizsgálatnál nem ötlenek szembe. Ezek a borsókák a marhahúsban fordulnak elő. A simafejű galandféreg fején, akárcsak a horgasfejűén, négy nagy tapadókorongot találunk, a fej csúcsán viszont nincs horogkoszorú. Hasonlít a horgasfejű galandféregre, de annál lényegesen hosszabb. Elérheti a 10, sőt olykor a 25 m hosszúságot is, és ennek megfelelően kétszer olyan széles lehet, mint horgasfejű rokona. Az ízek száma 2000 is lehet. A horgasfejű galandféregével ellentétben az érett ízekben levő méhnek 20-30 el nem ágazó oldalnyúlványa is lehet. Az ízek többnyire egyesével találhatók az ürülékben. Mivel nagyon mozgékonyak ezért maguktól is képesek elhagyhani a végbelet, és a fertőzött egyén alsóneműjébe jutnak. Havonta mintegy 300-400 íz válik le, ebből könnyen kiszámítható, hogy egyetlen élősködő évente legkevesebb 500 millió petét termel.

Fejlődésmenete hasonlít a horgasfejű galandféregéhez, azonban Cysticercus bovis néven ismert borsókái kizárólag szarvasmarhákban élnek, és főként a rágóizomzatban, a garatban, a nyelvben és a rekeszizomban találhatók meg, a belső szervekben nagyon ritkák. Borsókái gyakorlatilag nem fordulnak elő az emberben, ezért nincsen egészségügyi jelentőségük. A borjakban előforduló nagyobb arányú fertőzöttség súlyos következményekkel járhat. Belső vérzéseket okoz, és az állatok elhullásával végződhet. A kifejlett élősködőn horgasfejű galandférgességhez hasonló tüneteket okoz. Ezért tartózkodjunk a gyanús eredetű marhahús fogyasztásától. Világszerte elterjedt. 

22. Echinococcus granolosus (Batsch, 1786) – törpe galandféreg, háromízű galandféreg

A kutya emberre is rendkívül veszedelmes galandféreg-élősködője a három ízű galandféreg szerencsére egyre ritkábban bukkan fel. Csupán fejből és hozzá csatlakozó három fő ízből áll. A középső ízben van a teljesen érett hímnős ivarszerv, az utolsó ízben pedig a petékkel telt anyaméhet találjuk. A feje négy tapadókorongot visel, a kissé kiemelkedő rosztellumon pedig 30-50 horogból álló koszorú van. A rövidebb és a hosszabb horgok ezen a fajon is váltakozva fordulnak elő.

Az élősködő gazdája a kutya, valamint számos más kutyaféle ragadozó. Rendszerint tömegesen találhatók a bélben, de ennek ellenére nem okoznak súlyosabb tüneteket. Itt is inkább a borsókák jelentenek veszélyt az emberre, és a háziállatokra nézve.

A petéből kikelő horgaslárvák (oncosphaera) ideális esetben (legalábbis számukra) a bélbe jutnak, onnan a vérárammal a köztesgazda bármely szervébe behatolhatnak. Hónapok vagy évek alatt ökölnél is nagyobb, olykor gyermekfej nagyságú hólyaggá lesznek. A hólyagban lárvakori szaporodás zajlik le. Hólyagjában a fal kicsiny, 0,5 mm átmérőjű költőtokocskákat hoz létre, amelyek rövid nyélen függenek. Mindegyik tokocska 10-20 visszatűrődött galandféreg-fejecskét tartalmaz. Ezek részben a tok falán ülnek, részben szabadon fekszenek a tokban. Az Echinococcus-hólyagok (rivókatömlő) ivartalan szaporodása azonban nemcsak a költőhólyagocskák képzéséből áll. Igen gyakran előfordul, hogy a folyadékkal telt hólyagban levő fej újabb kis hólyagokat fejleszt, ezekben pedig szintén kis galandféreg-fejek találhatók. Így a háromízű galandféreg egyetlen petéjéből sok ezer fertőzőképes galandféreg-fej keletkezhet. Ez különösen fontos a faj fennmaradása szempontjából, ugyanis meglehetősen kevés petét termel, és ezeknek is csak kis része talál megfelelő köztesgazdára.

Az Echinococcus-hólyag egyaránt veszedelmes emberre és állatra, mert növekedése során elnyomja a környező szöveteket, amelyek végül szét is esnek. A tünetek a hólyag elhelyezkedésétől függően különbözőek lehetnek. Így például ha a hólyag a májban képződik - ami egyébként a leggyakoribb - súlyos sárgaság következik be. Az Echinococcus-hólyag tartalma annyira mérgező, hogy ha valamilyen oknál fogva felfakad, a fertőzött egyén bele is halhat.

A rivókatömlők különböző belső szervekben, főként a tüdőben ill. a májban élnek. Juhokban, egyéb patásokban, rágcsálókban és ragadozókban, majmokban, sőt az emberben is előfordulhatnak.

A háromízű galandféreg végleges gazdája, a kutya közvetítésével mindenhová eljutott, és főként azokon a tájakon gyakori, ahol nagyarányú juh- és szarvasmarha-tenyésztés folyik. Az élősködő szempontjából különösen kedvező, hogy fejlődése az egymás közelében élő háziállatokban játszódik le. A kutyákkal való foglalatosság után tehát gondosan kezet kell mosni, különben az ember is fertőződhet.