Törzs: Cnidaria – Csalánozók

Törzs: CNIDARIA – Csalánozók

• • A legkisebbek néhány mm-esek a legnagyobbak meghaladják a 2 m-ert.
    
  • Testük két sejtrétegű. Az ektoderma (külső sejtréteg), és epitheliális jellegű entoderma (belső sejtréteg). A mezogloeaban található sejtek zömmel ektodermalis eredetűek. A sejtközötti állomány gyakran kocsonyás. Gasztrális üregük egyszerű vagy válaszfalakkal tagolt. A benne lévő folyadék, emésztő, kiválasztó, és hidrosztatikus funkciójú.
    
  • Az epithel sejteknek számos módosulása figyelhető meg:
    
    • laza hálózatú epithel-izomsejtek,
      
    • harántcsíkolatot mutató gyűrűszerű izomzat,
      
    • csalánsejt: a Cnidariák legsajátosabb sejttípusa. A sejtben csalántömlő van, végén szuronyszerű tövisekkel. A cnidocil érintésére a tömlő kicsapódik, és megsebzi, vagy körülfonja az áldozatot. Bénító mérget, vagy ragacsos anyagot termelnek, igen változatos alakúak, és működésűek. A táplálkozásban és a védekezésben van szerepük
      
  • Táplálkozás: A tapogatókon (tentaculum) csalánsejtek találhatóak. Ezek segítségével bénítják meg, vagy pusztítják el áldozataikat. Kisebb vízi rovarokkal vagy azok lárváival, rákokkal (pl. Daphnia), vízben élő férgekkel, esetleg apró halivadékokkal, és más apró vízi állatokkal táplálkoznak. Az ilyen módon harcképtelenné tett zsákmányt a tapogatók segítségével a szájnyíláshoz juttatják, majd onnan a gasztrális üregbe. Az emészthetetlen anyagokat a szájnyíláson keresztül ürítik ki.
    
  • Szaporodás:
    
    • Bár valódi ivarmirigyeik nincsenek, az ektodermális eredetű ivarsejtképző sejtcsoportokat mégis gonadnak nevezzük. Zömmel váltivarúak
      
    • A csalánozók szaporodására jellemző a polip és medúza alak váltakozása. A polip ivartalan sarjadzással hozza létre a medúza-alakot, amely ivaros szaporodással planula majd aktinula lárvát képez. A lárva szesszilizációjával jön létre a polip-alak. A hazánkban előforduló fajok közül csak a Craspedacusta sowerbyi-nál figyelhető meg a polip-, és a medúza-forma váltakozása. A többi fajnak csak polip-alakja van. Ezeknél a polip-forma szaporodik ivarosan.
      
  • Kb. 8000 fajuk ismert, hazánkban 8 faj él.
    

'

Osztály: Hydrozoa

5. Craspedacusta sowerbyi Lankester, 1880 – édesvízi medúza (11:5)

Az összes kontinensen elterjedt faj bár Afrikában meglehetősen ritka. Angliából 1880-ban írták le először. Az Egyesült Államokban 1908 előtt nem volt ismert, viszont 2000-ben már 50 államból 48-ban megtalálható volt. Ezekből látható, hogy a faj elterjedési területe folyamatosan növekszik. Az egyetlen hazai faj, amelynek polip- és medúzaalakja is ismert (polip alak: Mycrohydra ryderi). Feltehetőleg behurcolt (adventív) faj, amelynek előfordulását csak néhány helyről jelezték: a Dráva egyes szakaszaiból, nyéki-és ohati tavak környékéről, a Duna egyes szakaszairól, és a Duna menti tiszta vizű kavicsos medrű holtágakból, bányatavakból. Mivel a faj jelenleg is terjedőben van valószínűleg egyre több helyről fog előkerülni. Táplálkozására az általánosságban leírtak mellett jellemző, hogy elsősorban 0,2-2 mm-es mérettartományba eső zooplanktont fogyaszt.

Az észak-amerikai populációknál figyelték meg, hogy a meleg vízhőmérséklet és a bőséges táplálék ellátottság a faj tömegszaporodását idézheti elő. Ilyenkor képesek lecsökkenteni a víz O₂ tartalmát, ami kedvezőtlenül hathat a halakra és az erre érzékeny más vízi szervezetekre. Egyes országokban fogyasztják.

6. Hydra viridissima Pallas, 1766 – zöld hidra (11:6)

Törzse 10-15 mm. Színét a vele szimbiózisban élő szimbionta algák okozzák (Zoochlorella), tiszta vizű, jól átvilágított állóvizekben, árkokban vízinövények fonákán, illetve hínár felületen fordulnak elő. Vastag fogókarjai rövidebbek, mint a test hossza. A tentaculumokon csalánsejtek találhatóak, amelyekkel megbénítják áldozatukat. A testében található zöldalgák (Chlorella) is a szájnyíláson keresztül jut be hidra szervezetébe. Ezeket azonban nem emészti meg. A Clorella-k továbbélnek a hidra gastrodermisében. A szimbiotikus kapcsolat során az algák CO₂-ot foszfát és nitrogén vegyületeket kapnak a hidrától, amelyek anyagcseréjének végtermékei. Az alga fotoszintetizál a hidra szervezetében. A hidra számára hasznosak a fotoszintézis során létrejött szerves vegyületek és a melléktermékeként keletkező O₂. A kapcsolat szorosságát jól mutatja az a tény, hogy amennyiben a Hydra-t sötétben tartjuk, az elpusztul, még akkor is, ha egyébként megfelelő mennyiségű táplálék áll a rendelkezésre.

1740 és 1744 között a svájci származású Abraham Trembley Hága környékén dolgozott házi tanítóként. Munkája mellett az általa édesvízi polipoknak nevezett állatokat tanulmányozta. Kedvenc kísérleti állata a zöld hidra volt. Trembley többek között az állat regenerációs képességeit vizsgálta. Az állat tapogatókoszorús részét hosszanti irányban bevágta, mindkét fél egy-egy egésszé regenerálta magát. Így vált „kétfejűvé” az állat. A kísérletet megismételve végül egy sok fejjel rendelkező lényt állított elő. Ez vezetett el oda, hogy eszébe jusson a görög mitológia szörnye a hidra. 1758-ban Linneaus Trembley ötlete alapján adta a Hydra genusnevet, amelynek képviselői hazánkban is előfordulnak.

7. Hydra oligactis Pallas, 1766 – nyeles hidra (11:8)

Elterjedése a Nearktiszra és Ausztráliára korlátozódik. Barnás színű teste 2-3 cm-es kifejlett kinyújtott állapotban, fogókarjai vékonyak és igen hosszúak akár 25 cm-esek is lehetnek. A tapogatók egészen rövidre 3-4 mm-esre össze tudnak húzódni. Nagyobb kiterjedésű tiszta állóvizekben (gyakran a litorális zónában), folyóvizekben, vízinövényeken, tárgyakon megtapadva él. 1,5 m-nél mélyebben ritkán fordul elő. Táplálkozása nem tér el a bevezetőben leírtaktól. Kevéssé ismert, hogy mennyi ideig él a természetben. Laboratóriumi körülmények között 3-12 hónapig élnek.

8. Hydra circumcincta Schulze, 1914 – törpe hidra

3-8 mm-es. Állóvizek fenékrégióiban található meg, kövek, vízbe hullott levelek alatt, illetve az iszapban, fénykerülő, rövid fogókarjai a test hosszának kb. harmadáig érnek.