Farkoskétéltű-alakúak

Innen: Állatrendszertan-wiki
A lap korábbi változatát látod, amilyen Adminisztrátor (vitalap | szerkesztései) 2023. február 16., 15:08-kor történt szerkesztése után volt. (1 változat importálva)
(eltér) ← Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Rend: Caudata – farkos kétéltűek

    • testük megnyúlt, kifejlett állapotban is rendelkeznek farokkal (innen a Caudata név) → a lárvák a kifejlett állatokra sokkal inkább emlékeztetnek, mint az ebihalak a békákra
    • fejük és törzsük között jól látható, mozgékony nyak található
    • általában megvan mindkét pár végtag, amelyek méretben hasonlóak
    • amphicoel vagy opisthocoel csigolyáikhoz rövid, felső állású bordák kapcsolódnak
    • törzsizmaik még szelvényezettek
    • nyelvük hátul lenőtt, elől mozgatható
    • a vízben fejlődő lárváknak feltűnő külső kopoltyúi vannak
    • sok fajra jellemző fakultatívan, vagy obligát módon a neoténia: lárvakori bélyegeket megtartva szaporodóképesek (ezt pl. a tiroxintermelés tökéletlensége okozza), amit a gyakorlatban a kifejlett egyedekre jellemző színezet és a külső kopoltyúk megléte árul el leginkább; természetesen a neoténiás állapotú egyedek nem hagyják el a vizet
    • a hazai fajok közül a foltos szalamandra kifejlett korában nem tartózkodik vízben (rossz úszó lévén bele is fulladhat), de a kifejlett gőték nászidőszakra, vagy akár tovább is visszamennek a vízbe; ilyenkor időről időre a felszínre kell úszniuk levegőért
    • mivel a szárazföldön meglehetősen lomhák, ezért ott inkább csak lassabb állatokat tudnak elkapni, de a vízben (lárvák, neoténiás példányok, illetve az ott tartózkodó kifejlett egyedek) valamivel ügyesebbek
    • a hazai fajok szárazföldi formái éjjel, illetve esős időben akár nappal is aktívak, a nappalt üregekben töltik; vízben viszont nappal is sokat mozognak
    • a fajok többsége belső megtermékenyítéssel szaporodik: a hímek spermatophor formájában rakják le az ivarsejteket és a nőstények a kloákájukkal veszik fel azt, majd a spermatheca-ban tárolják a hímivarsejteket
    • a nászruhás gőtehímek jellegzetes tarajt és farokvitorlát fejlesztenek a vízben, és nászszínezetet öltenek; a nőstényeknek úgy udvarolnak, hogy feléjük fordulnak, begörbítik farkukat és a jellegzetesen duzzadt kloákájuktól feromonokat legyeznek azzal feléjük. A nőstény miután átvette az ondócsomagot, egyesével kis levelekbe csomagolja a petéket
    • a lárvák ragadozók; először az első végtagjaik jelennek meg, szemben a békák ebihalaival; jól látható külső kopoltyúik vannak
    • a legtöbb faj vedlik, a levedlett bőrt a vízben meg is eszik

a vízben több időt töltő fajokat általában gőtéknek, a szárazföldön több időt töltő fajokat inkább szalamandráknak hívjuk, de e nevek használata nem konzekvens


1. Salamandra salamandra (Linnaeus, 1758) – foltos szalamandra (92:1)

Igen változatos színezetű állat egyedi mintázatokkal. Színezetére jellemző a fekete, valamint egy meleg szín (citromsárga, vagy narancssárga, vagy ritkán vörös) kombinációja (aposzematikus = riasztó színezet, amely általában egy meleg és egy sötét színpárból áll). A nagyobb kiterjedésű szín a színpárból lehet a fekete, de a meleg szín is. Mérete elérheti akár a 28 centimétert is. Jellegzetes fültőmirigydudorai vannak, az ezekben és más apróbb bőrmirigyeiben termelt keserű méreggel (szalamandrin) védekezik a ragadozók ellen. Leginkább 400 m feletti domb- és hegyvidékek lomberdeiben él, nálunk az északi és a nyugati országrészekben találkozhatunk vele. A kifejlett állatok a nyirkos, dús növényzetű helyeket igénylik, ahol kövek, kidőlt öreg fák alatt, gyökerek között, stb... nappal meghúzódhatnak. A lárvák viszont vízben élnek és ezért a faj igényli a tiszta vizű patakok, csermelyek, vagy állandó pocsolyák jelenlétét. A lárvákat már messziről felismerhetjük a négy lábon felül látható sárga foltról. A legtöbb területen (így nálunk is) a nőstény elevenen hozza világra a lárvákat (ovoviviparia) úgy, hogy csak a hátsó fele lóg bele a vízbe, mert a kifejlett szalamandrák rossz úszók. Vannak azonban peterakó populációk is, de a Pireneusi-félsziget hegyeiben ismertek populációk, ahol a nőstény teljesen kifejlett kis szalamandrákat hoz a világra; ott a faj már nem kötődik a vízhez, csak a nyirkos élőhelyhez. A foltos szalamandra lárvák a középhegységi kis vizek csúcsragadozói, így fontos szerepük van e kis vízi életközösségek szabályozásában.

Az Alpokban él a teljesen fekete, folttalan, víztől független szaporodású, szárazföldi életmódra alkalmas fiatalokat szülő alpesi szalamandra (Salamandra atra Laurenti, 1768). Magyarország nyugati határvidékén elvileg felbukkanhatna, de onnan eddig sajnos nem regisztrálták.


2. Triturus cristatus complex – tarajos gőte fajcsoport (92:6)

A T. cristatus fajcsoport fajait (T. cristatus (Laurenti, 1768): tarajos gőte, T. carnifex (Laurenti, 1768): olasz vagy alpesi tarajos gőte, T. dobrogicus (Kiritzescu, 1903): dunai gőte és T. karelinii (Strauch, 1870): balkáni tarajos gőte) régebben a T. cristatus alfajainak tekintették. Mára a modern genetikai vizsgálatok bebizonyították, hogy ezek mind jó fajok, amelyek csak részben hibridizálódnak egymással. Sőt, a T. carnifex-nek és a T. dobrogicus-nak két alfaja is elkülöníthető (lásd a lenti térképet; azon a T. marmoratus (Latreille, 1800) két alfajjal a márványos gőte, ami hibridizálódik a tarajos gőtével). A Kárpát-medencében és környékén mind a hat tarajos gőte faj, illetve alfaj előfordul, ami szép példája e régió természeti sokszínűségének. Az újabb hazai vizsgálatok szerint a korábbi magyarországi „tarajos gőte” élőhelyek túlnyomó részén a T. dobrogicus él. Előkerült továbbá Kőszeg környékéről és az Őrségből a T. carnifex is. Ezen kívül az ország északkeleti részéből talán előkerülhet még a T. cristatus is (elsősorban az Északi-középhegységből; de pl. az Ipolyban még T. dobrogicus él, ami nem meglepő, hisz az a Duna mellékfolyója). Ezek szerint a tarajos gőte előfordulása nem bizonyított Magyarországon! A dunai gőte macrosoma alfajának megőrzése elsősorban Magyarország felelőssége, valamint az alpesi tarajos gőte kis peremhelyzetű hazai populációi fokozott védelmet igényelnek!

A tarajos gőte fajcsoport fajainak (továbbiakban „tarajos gőték”) életmódja hasonló. Érdekességük, hogy a kifejlett állatokkal gyakran találkozhatunk a vízben a nászidőszakon kívül is. Ritkán neoténia is előfordulhat náluk. Míg a másik két hazai gőte szárazföldi alakjainak bőre száraz, addig a tarajos gőték bőre a szárazföldön nedves marad. A szárazföldi alakok első ránézésre talán összetéveszthetők az alpesi szalamandrával, de a tarajos gőték hasának igen jellegzetes a narancsszínű foltozottsága. Sokféle vízközeli élőhelyen (pl. akár nagyvárosi ligetekben), alföldeken és hegyvidékeken (maximum 2000 méterig) is találkozhatunk velük, de az egyes fajok részletes elterjedési viszonyai és ökológiai igényei még tisztázás alatt állnak. Viszonylag nagy gőték, hosszuk meghaladhatja akár a 15 centimétert is. Terepen legbiztosabban a mellső végtag hosszának és a törzs hosszának aránya alapján lehet elkülöníteni őket egymástól.


Img1641505931110.png


3. Triturus alpestris (Laurenti, 1768) – alpesi gőte

A maximum kb. 10 centiméteres gőte hímjei igen szép nászruhát öltenek, amelyet talán a kéken színezett hát tesz a legjellegzetesebbé. A nőstényeket és a szárazföldi alakokat viszont a gyakorlatlan szem könnyen összetévesztheti például a pettyes gőtével. Az alpesi gőte narancsvörös, vagy sárga hasán azonban sosincsenek sötét foltok, ellentétben a többi hazai gőtefajjal. Mint neve is mutatja, az alpesi gőte leginkább domb- és hegyvidékek lakója (akár 3000 méterig). Főleg a déli (balkáni és olasz) populációkra jellemző az, hogy azok az egymástól elszigetelt hegyvidéki területeken külön alfajokká fejlődtek. Ezek közül nem ritkák az olyan populációk, amelyekben a neoténiás egyedek száma gyakori, vagy akár kizárólagos. Az ilyen populációk sokszor (legalábbis a halmentes vizekben) a csúcsragadozó szerepét töltik be. Nálunk az Északi-középhegységben, a Bakonyban, valamint az Őrségben fordul elő.


4. Triturus vulgaris (Linnaeus, 1758) – pettyes gőte (92:7)

A 10 centimétert kicsit meghaladó pettyes gőte az egyik legelterjedtebb kétéltű fajunk. Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy bárhol megtalálja az életfeltételeit, ahol a lárvák ki tudnak fejlődni egy csendesebb vízben, és ahol a kifejlett példányok nappal meg tudnak bújni, pl. egy nyirkosabb helyen lévő kő alatt. Ezek után nem meglepő, hogy kerti tavacskákban, de akár a budapesti ligetek mesterséges tavaiban is nagy számban találkozhatunk vele, különösen a tavaszi nászidőszakban. Ismertek neoténiás egyedei is. A vízben tartózkodó példányokat, ha megfogjuk, akkor gyakran egy „nyekkenő” hanggal védekeznek.

Magyarországról még nem mutatták még ki a pettyes gőtéhez igen hasonló kárpáti gőtét (Triturus montandoni (Boulenger, 1880)), amely a Kárpátok határainkhoz közel eső láncain gyakori, így elvileg, pl. az Aggteleki-karszton, előkerülhetne. A kárpáti gőte hasoldalán sosincsenek fekete foltok, ellentétben a pettyes gőtével.