Rendsorozat: Hemiptera – Szipókások

Rendsorozat: Hemiptera – Szipókások

Rend: HETEROPTERA – Poloskaalakúak

• Rendkívül változatos rovarrend.
  
• A hazai fajok többsége 1 centiméter alatti (de akár 12 centiméteresek is lehetnek).
  
• Csáptípusaik:
  
• csápostorra emlékeztető elvékonyodó, esetleg hosszú csáp;
  
• azonos vastagságú ízekből álló csáp;
  
• bunkós csáp.
  
• A legtöbb csoportban a csápok a fej elején, felülről láthatóan erednek (de pl. a vízipoloskák esetében a fej alsó részén). Az egyes csáp ízek között néha rövid, erősebben szklerotizált gyűrű foglal helyet, ami nem tekinthető csáp íznek.
• Közepesen fejlett összetett szemeik a fej két oldalán helyezkednek el, pontszemeik pedig a fejtetőn foglalnak helyet (de hiányozhatnak is).
  
• Szájszervük szúró-szívó (szipóka) Ld. az Általános rovarmorfológia fejezetben. A növényi nedvekkel táplálkozók szipókájukat szívás közben úgy tartják, hogy az a test hossztengelyével 90˚-os szöget zár be, míg a ragadozó vagy a vérszívó poloskák csaknem teljesen előre tudják azt nyújtani.
  
• Bizonyos esetekben jellegzetes szívási nyomokat hagynak maguk után. Ezek lehetnek fehér foltok, amelyek úgy jönnek létre, hogy az üresre szívott sejtekbe kívülről levegő nyomul, vagy barnás foltok, amelyeket a szívott helyekre bocsátott nyál tanninja okoz. Nyáluk méreganyagai a növények fejlődésbeli rendellenességeit idézhetik elő, de betegségeket is terjeszthetnek, illetve egyszerű jelenlétükkel is betegségeket okozhatnak. Hasznuk aránylag csekély: a ragadozó fajok közül kerülnek ki azok, amelyek az ember számára hasznosak a gazdasági növények kártevőinek megtizedelésén keresztül.
  

• A tort az előhát lemeze fedi, amely egy trapéz vagy négyzet alakú  pajzsot alkot.  Emögött a középháthoz tartozó pajzs látható, alóla a pajzsocska (scutellum) nyúlik ki.
  Az elülső szárny számos csoportban félfedővé (hemielythrum) alakult: tövi részei, a fedő (corium) és a pászta (clavus) bőrneműek, a csúcsi rész, a hártya (membran) vékony. A fedő csúcsán számos esetben rövid varrattal illetve törésvonallal elkülönülő függelék (cuneus) ismerhető fel.
  Az elülső szárny erezete erősen visszafejlődött. A hátulsó szárny hártyás, nem túl sűrű erezettel (teljesen behúzható az elülső szárnyak alá). A szárnyakat nyugalmi helyzetben egymásra fektetik. Kiterjesztett szárny párjaik összekapcsolódnak, és egységesen funkcionálnak. A hátulsó szárnyak felhajló elülső pereme a félfedők hátulsó szegélyén alul kiugró két léc közé illeszkedik. Az elülső lécen levő nagyszámú rugalmas serte megakadályozza, hogy a szárnyak repülés közben szétkapcsolódjanak.
  

• A szárny fejlettségének szempontjából különböző alakok fordulnak elő:
  
• macropter: teljes szárnyú – az elülső és hátulsó szárny fejlett, a szárny rendszerint eléri vagy túlhaladja a potroh végét;
  
• stenopter: keskeny szárnyú – az elülső szárny tövi része elkeskenyedik, a fedő vége és/vagy a hártya azonban ismét kiszélesedik;
  
• brachypter: rövid szárnyú – a fedő rendszerint megvan, de a hártya hiányzik, a hátulsó szárny visszafejlődhet, de meg is maradhat;
  
• micropter: csonka szárnyú – a fedő is jelentősen megrövidül, például nem hosszabb, mint az előhátnál jelentősen rövidebb pajzsocska, a hátulsó szárny hiányzik;
  
• apter: szárnyatlan – mindkét szárny pár hiányzik, a tor és a potroh hátlemezei sajátságosan összenőve nagyobb lemezeket alkotnak.
  

A szárnyhosszat illetően ivari dimorfizmus és polimorfizmus jellemző.

• A hátulsó csípők előtt vagy mellett nyílnak az imágók utótori bűzmirigyeinek (módosult bőrmirigy) nyílásai, amelyek vagy egyszerű nyílások, vagy elhelyezkedhetnek a váladék irányított lövellésére alkalmas csatornában. Sokszor jellegzetes alakú, méretű és felszínű párologtató felület veszi őket körül, amely apró kitinkidudorodásokból áll, és megakadályozza, hogy a mirigy idegmérget és detergenseket is tartalmazó váladéka a saját testfelületen szétterjedjen és a légzőnyílásokba kerülve kárt okozzon. A lárvák bűzmirigyei a potroh hátoldalán helyezkednek el.
  
• Általában járólábaik vannak, de egyes fajok vagy genusok esetében a hátulsó láb ugróláb, több családban alakul ki bicskaszerűen behajlítható fogóláb. 2 vagy 3 lábfej ízük van.
  
• Hangadás: testük valamilyen szilárdan álló, rovátkolt vagy fogazott részén lábszáraikat vagy szipókájuk csúcsát, esetleg más mozgatható testrészüket húzogatják végig.
  
• Hallás: fejlett, dobhártyás hallószervek (pl. vízipoloskák – Nepomorpha), Johnston-féle szerv, chordotonális szervek.
  
• 10 potrohszelvényük van. A potroh oldalsó szegélyén néha perem alakul ki az egymáshoz közel fekvő háti és hasi oldallemezekből.
  
• Hímeknél: általában a 8. szelvényből kialakuló tokban van a párzó készülék, amely áll:
  
• egy pár fogóból (paramer);
  
• csőszerű, kiölthető párzószervből.
  

Nőstényeknél: a tojócső a hasoldalon levő barázdába van behajtva, és csak használatkor hajlik lefelé.

• Paurometabolia (5 lárvaállapot, bábállapot nincs).
  
• Mintegy 40 000 leírt fajukból Magyarországon 800 faj él.
  
  

Alrend: Nepomorpha – Vízipolosk-alkatúak

Család: Nepidae – botpoloskák

8. Nepa cinerea (Linnaeus, 1758) – víziskorpió (42:2)

Kb. 23 milliméter. Sötétbarna színű. Növényzetben gazdag, sekély vizekben gyakori. Árkokban, kiöntésekben, tavacskákban az iszapban vagy a vizet övező parti növényzetben él. Onnan leselkedik zsákmányára, amely vízi rovarokból, ebihalakból és kisebb rovarokból áll. Elülső pár lába a zsákmány megragadására szolgáló fogóláb. A közelébe kerülő halivadékot vagy rovarlárvát igen lassú mozgással közelíti meg, és átkarolja fogólábaival. Amikor már csak néhány milliméter választja el a fogólábakat a zsákmánytól, akkor azok hirtelen összezáródnak, foglyul ejtve az állatot. Szipókáját hozzászorítja a zsákmány testéhez, amelybe behatolnak tűhegyes szúrósertéi. Hosszú légző csővel rendelkezik, melyet levegővételkor a víz színe felé emel. (Sypho: a 8. potrohszelvény két hosszú és vékony nyúlványban végződik, amelyeket serték kapcsolnak össze). A levegő felvétele közben vöröses színű potroha időnként pumpáló légző mozgásokat végez. Légző csövével nem tud szúrni, annál inkább szúr a szipókájával (szúrása az emberre nézve is fájdalmas). Szárnyizmai elcsökevényesedése miatt nem tud repülni, ennek ellenére azonban széleskörűen elterjedt, szinte minden lassú folyású patakban és tóban megtalálható. A levegőt a szárnyai között tárolja. Légző csövecskés petéit úszó vagy a vízparton levő, korhadó növényi részekbe rakja úgy, hogy a légző csövecskék kiálljanak. A lárváknak nincs szárnya, légző csövük rövidebb. A petékből kikelő lárvák az adott évben már nem alakulnak át imágókká, hanem lárva alakban telelnek át, így lárváival az egész év folyamán találkozhatunk.

9. Ranatra linearis (Linnaeus, 1758)– vízi botpoloska (42:3)

Pálcika alakú, kb. 40 milliméter. Testhosszúságát tovább növeli 15 milliméteres légző nyúlványa. Hazánkban mindenfelé gyakori, különösen hal gazdag vizekben. Leginkább a vízi növényzet szövedékében fordul elő nagy gyakorisággal. Vízi rovarokat, lárvákat, rákokat, ebihalakat, halivadékokat eszik. Elülső pár lába fogóláb, de azokkal nem vízszintes síkban, hanem az imádkozó sáskához hasonlóan függőleges irányban csap le. Áldozatát lesből fogja el. Esetlenül, lomhán mozog, de jól repül. A hosszú légző csövecskés petéit vízinövények, elsősorban nád és sás levelébe rakja úgy, hogy a légző csövecskék jól kiálljanak. Az első imágók augusztus közepe táján jelennek meg, mire az előző évi imágók zömmel már eltűntek.

Család: Notonectidae – hanyattúszó poloskák
10. Notonecta glauca Linnaeus, 1758 – tarka hanyattúszó poloska (42:4)

Barnás vagy zöldessárga színűek. Hátoldaluk világosabb, mint a hasuk, hogy a vízfenékről támadó ragadozók nehezebben ismerhessék fel a felettük úszó zsákmányt. Méretük 14-16 milliméter. Csónak formájú testük tökéletesen áramvonalas, nincsenek rajta kiálló részek. Összetett szemeik sem emelkednek ki a fej síkjából, hanem teljesen beleolvadnak a test vonalába. Hátuk kidomborodó, hasuk lapos. A növényzettel gazdagon benőtt, sekély vizű élőhelyeken gyakoriak. Nyugalmi állapotban hassal felfelé lebegnek a víz felszínén, hanyatt fekve úsznak illetve így merülnek alá. Két merülés között a hasoldalon végighúzódó két hosszanti barázdában elhelyezkedő, szorosan álló szőrsorok között raktározzák a levegőt. Ezek a mell illetve a szárnyak légtartóival állnak összeköttetésben. Ha levegőtartalékukat meg akarják újítani, akkor szétterpesztett elülső és középső, illetve hátranyújtott hátulsó lábaikkal a víz felszínére emelkednek, potrohuk csúcsát kidugják és légtartályaikba levegőt szippantanak. Valószínűleg a hasoldali légtartályok felhajtó ereje teszi lehetővé, hogy hasoldalukkal felfelé tartózkodjanak a vízben. Nem tudnak a vízből egyenesen felszállni, hanem előbb mindig a szárazra mennek megszárítani a szárnyaikat (egyébként jó repülők). Falánk ragadozók, minden élőlényt megragadnak, amit le tudnak gyűrni, így vízipókokat, ászkákat, mindenféle rovarokat és azok lárváit, ebihalakat, halivadékokat. Tömeges elszaporodásuk esetén halastavakban károsak lehetnek. Különösen párzási időszakban kannibalizmusra is hajlamosak. Szipókájukkal fájdalmas sebet tudnak ejteni (vízi méhnek vagy vízi csimaznak is nevezik őket). Ha nagy tömegben találhatók meg a vízben, akkor előfordul, hogy a marhák itatásakor bekerülnek azok orrnyílásaiba és szúrásukkal kínos fájdalmat okoznak nekik. A halgazdaságokban a frissen kikelt halivadékokban kárt tehetnek. Petéiket növények szárába rakják. Imágóként telelnek át. Évente egy nemzedékük van.

Család: Corixidae – búvárpoloskák

11. Corixa punctata (Illiger, 1807) – nagy búvárpoloska (42:5)

Felül fényes barnák, foltos rajzolattal. Szipókájuk hegye tompa. Elülső lábaik rövidek, amelyek egy ízű, lapított lábfejben végződnek. Megtalálhatók szinte minden állóvízben, még az állandó vizű sekély pocsolyákban is. Lapított, serteszerű úszószőrökkel borított hátsó lábaikkal jól úsznak. Ha úszómozgásukat összhangba hozzák légtartályaik felhajtó erejével, akkor már a vízfelszín alatt olyan sebességet tudnak elérni, hogy a felületi hártyát áttörve nyomban repülésbe csapnak át. A levegőben éppolyan urak, mint a vízben. A nedves közegbe való visszatérésükkor egyszerűen rácsapnak valahol a nedves vízfelületre. Egyedül ők képesek arra, hogy úszva átszakítsák a víz felületi hártyáját és szárnyra kapjanak. Általában a vízfenéken tartózkodnak, ahol középső lábaik különösen hosszú karmaival a növényeken vagy más alkalmas tárgyakon horgonyoznak le. Erre azért van szükségük, mert testük fajsúlya kisebb, mint a vízé, ezért ha karmaikat kiakasztják, akkor nyomban a vízfelszínre emelkednek. A testüket körülvevő légburok hajtja fel őket, amelyeket lélegzés céljából visznek le magukkal. A levegő megakad a test szőrei között, de levegőt rejtenek szárnyaik alá és mindenekelőtt a nagy előhát oldalsó kamráiba. Légzőnyílásaik ebbe a kamrába torkollanak, ezért az állat bizonyos ideig a víz alatt is nyugodtan lélegzik tovább. Időnként azonban felmegy a felszínre és a feje és tora közé friss levegőt szippant be. Algákkal táplálkoznak, amelyeket a kiszélesedő első láb párral kaparnak le az aljzatról és azután kiszívják vagy egészben lenyelik. Alkalmanként egy-egy kis állatot is megragadnak. Petéiket víz alatti tárgyakra és vízinövényekre ragasztják. Évente két nemzedékük van. Csoportosan élnek, gyakran figyelhetők meg nagy rajokban. „Zenélni” is tudnak: ilyenkor az elülső combjuk belső oldalán levő, kiterjedt cirpelő mezőjüket a felső ajak rovátkolt külső szegélyéhez dörzsölik. Hangjukat nászidőszakban, főleg este hallatják, ezért bizonyosra vehető, hogy cirpelésük ivari életükkel kapcsolatos.

Család: Naucoridae – csíkpoloskák

12. Ilyocoris cimicoides (Linnaeus, 1758) – csíkpoloska

Kb. 12-16 milliméteresek. Zöldes vagy sárgásbarna színűek. Áramvonalas, szélesen lapított test illetve bogárszerű alkat jellemző rájuk. Középső és hátulsó pár lábuk úszószőrökkel borított, így nagyon gyorsan tudnak úszni. Ragadozók, vízi rovarokkal és halivadékokkal táplálkoznak, amiket vad üldözést követően elülső pár fogólábukkal ragadnak meg. Szúrósertéikkel az emberi bőrt is képesek átszúrni, égető fájdalmat okozva. Állóvizekben és patakokban fordulnak elő a vízi növényzet között. A felszínre csak ritkán emelkednek fel légvétel céljából, ugyanis a hasoldalukat borító ezüstös levegőréteg sok oldott oxigént tartalmaz. Petéiket vízinövényekbe rakják.

Alrend: Gerromorpha – Kétéltűpoloska-alkatúak

Család: Gerridae – molnárpoloskák

13. Gerris lacustris (Linnaeus, 1758) – tavi molnárpoloska (42:1)

14-16 milliméteresek. Barnás fekete színűek. Testüket finom víztaszító szőrbunda védi az átnedvesedéstől és attól, hogy a vízfelszín alá kerüljenek. Szárnyai igen eltérő fejlettségűek lehetnek. Lábaik elkeskenyedő, karom nélküli szálban végződnek, ezért erőteljes csapkodásaik ellenére sem szakítják át a víz felületi hártyáját. Az első és második láb párok között nagy a távolság. Kisebb csapatokban fordulnak elő folyók és állóvizek csendesebb, hullámzásmentes öbleiben. A víz felületi hártyáján futkározva szerzik meg vízi- vagy vízbe hullott rovarokból álló táplálékukat. A középső lábak lökésével haladnak előre, a hátulsó pár lábak a test megtámasztására szolgálnak. Csak nyugodt vízfelületen képesek mozogni (szeles, esős időben a parti növények között húzódnak meg). Télen a dermedt adultakat az avarban, szerveshulladék-kupacokban, mohapárnákban, laza kéreg alatt vagy más alkalmas szűk búvóhelyeken találhatjuk meg. Tavasszal az állatok visszatérnek a víz felszínére. A vízfelszínre petéznek, kisebb-nagyobb, ragasztóanyaggal összeerősített csomókban. Évente két nemzedékük fejlődik.

Család: Hydrometridae – vízmérőpoloskák

14. Hydrometra stagnorum (Linnaeus, 1758) – közönséges vízmérőpoloska

Barnásfekete színű, karcsú testű, 9-13 milliméteres. Jelentősen megnyúlt fejük a teljes testhossz negyedrészét adja. Palearktikus elterjedésű. Magyarországon szinte mindenütt megtalálható, de nem gyakori. Néhány fős csapatokban portyáznak az álló-és lassú folyású vizek parti zónájában, de gyakran a víz felszínére is kimerészkednek, ahol óvatosan lépegetnek, mintha állandóan a felszínt méricskélnék (innen kapták a nevüket). Elsősorban vízbe hullott illetve a felszín közelébe emelkedő rovarokkal táplálkoznak. Áldozatukat óvatosan cserkészik be, majd szipókájukat beléjük döfve a felszín fölé emelik őket és kiszívják testnedveiket. Amennyiben a zsákmány intenzív mozgásba kezd, akkor felfüggesztik a táplálkozást, és a háttérbe húzódnak, nehogy a vízfelszínt átszakítva a víz fogságába essenek. Petéiket egyesével rögzítik egy kis tapadókorong segítségével a vízparti növényzeten. Egy évben általában két nemzedékük fejlődik, és a 2. generáció imágói telelnek át a part erre alkalmas búvóhelyein.

Alrend: Cimicomorpha – Vérszívópoloska-alkatúak

Család: Tingidae – csipkéspoloskák

15. Stephanitis piri (Fabricius, 1775) – recés körtepoloska

Előháta és elülső szárnypárja csipkeszerűen mintázott. Ez a csipkézet erekből és az erek közötti kitinhártyákból áll. Kb. 3 milliméteres. A Földközi-tenger mellékén és a palearktikus Ázsiában elterjedt faj, nálunk is mindenfelé előfordul, elszaporodva kártevő. Tápnövényei a cseresznye, meggy, körte, birs, ribiszke. A szívásnyomok a levelek színén apró sárga pontokként mutatkoznak, szorosan egymás mellett. Később egybeolvadásukkal nagyobb sárga foltok keletkeznek, míg végül az egész levél elsárgul és lehull. A kártétel először a lombkorona alján a törzs közelében levő leveleken jelentkezik. Többnyire a talajszintben telel át, a nem kifejlett példányok tavaszra elpusztulnak.

Család: Reduviidae – rablópoloskák

16. Reduvius personatus (Linnaeus, 1758) – szemetes zugpoloska

Kozmopolita faj. Magyarországon közönséges. Rendszerint lakásokban (poros sarkokban), öreg házakban, pajtákban, csűrökben, lomtárakban fordul elő. Hazánkban korhadt fák kérge alatt is gyűjtötték. A lárvák testét borító szőrökre tapadt por, törmelék következtében (amelyet időnként ösztönösen szór magára) a környezetébe alig észrevehetően képes beolvadni. A szabadban virágokon élő rovarokkal táplálkozik, a lakásokban meghúzódva kaszáspókokat, kétszárnyúakat fogyaszt. Az ágyi poloska komoly ellensége. A telet fejlett lárva alakban tölti, a telelő állat általában nem táplálkozik. Petéi és a fiatal lárvák az év legmelegebb, nyári időszakában jelennek meg.

17. Rhynocoris iracundus (Poda, 1761) – gyilkospoloska (39:15)

Vöröses fekete színű, kb. 14-17 milliméter. Melegkedvelő faj. Leginkább középhegységeinkben gyakori, de szórványosan az egész országban előforduló gyakori faj. Rovarokkal táplálkozik. Lárvaalakban telel át. Az embert nem támadja meg, de ha védekezésre kényszerül, akkor fájdalmasan szúr.

Család: Cimicidae – vérszívópoloskák

18. Cimex lectularius Linnaeus, 1758 – ágyi poloska (38:5)

Vöröses-barnássárga színű, egész teste szőrös. Változó méretű (3-6 milliméter), attól függően, hogy lárva korában mennyi táplálékhoz jutott. Hátulsó szárnyai teljesen csökevényesek, a félfedők maradványai viszont kis pikkelyek alakjában megvannak. Őshazája a Földközi-tenger vidékére esik, ma már azonban mindenütt előforduló, kozmopolita faj. Fénykerülő, tömegszállásokon, lakásokban, istállókban, baromfi telepeken fordul elő, de csak az elhanyagolt, piszkos lakásokban marad meg huzamosabb ideig. Éjjel jár táplálék után: elsősorban az ember, alkalmilag madarak és denevérek vérét szívja. Csak időlegesen, táplálkozás céljából tartózkodik a gazdán. Napközben a gazda környezetében valamilyen rejtett, szűk, sötét repedésben bújik meg. Vérszívásával nyugtalanítja a pihenő állatokat, esetenként komoly vérveszteséget okoz. Egyszeri étkezéssel igen sokáig bírja (fél évig vagy még annál is tovább), a vér ugyanis konzerválódik a belében és csak a szükségletnek megfelelően használódik fel a szervezetében. Szúrása nyomán a bőr égetően viszkethet, és hólyagosan feldagadhat. Bűzmirigyeit nem tudja elzárni, azok váladéka állandóan szivárog, így jellegzetes szagáról is felismerhető jelenléte. A párzás sajátos módon történik: a hím párzótagját az ún. Ribaga-féle szervbe vezeti, ami a test jobb oldalán, a 4. és 5. haslemez között fekvő vékony falú zseb. Ez párzás alkalmával átszakad, így az ondófolyadéknak legalább egy része közvetlenül a testüregbe kerül. A hímivarsejtek azután onnan vándorolnak a petefészekbe. A spermiumok egy részét a nőstény szervezetében levő, amőbaszerű sejtek felfalják és táplálékként értékesítik, így a fölös mennyiségű sperma is felhasználódik. Lerakott petéikben már fejlett embriók vannak (ovoviviparia). A lárvák a hőmérséklettől függően 10-30 nap alatt bújnak ki. Kezdetben sárgásfehérek, majd az első vérszívást követően besötétednek. Fejlődési idejük 40-80 nap, ami alatt ötször vedlenek. Minden vedlés előtt vért szívnak. Évente 3 nemzedékük van.

Család: Miridae – mezei poloskák

19. Adelphocoris lineolatus (Goeze, 1778) – lucernapoloska (40:4)

Kb. 6-9 milliméter, sárgás vagy szürkés zöld. Előhátán két fekete folt látható. A szürkés sárga combokat fekete pettyek tarkítják. Elülső szárnyaik végén fehéren világító függelék található. Sok pillangós növényt károsít. A friss növényi részeket szereti. A legveszélyesebb lucernamag-kártevő. A tojás telel át tarlómaradványokban. A lárva 4-5 hét után, június elején alakul át imágóvá. Évente 2-3 nemzedéke fejlődik.

Alrend: Pentatomomorpha – Címerespoloska-alkatúak

Családsorozat: Coreoidea

Család: Coreidae – karimás poloskák

20. Coreus marginatus (Linnaeus, 1758) – közönséges karimáspoloska (39:12)

10-13 milliméteres testével a legnagyobb a karimás poloskák családjában. Barna, előháta erősen kiszélesedik, pereme oldalt tompa hegybe fut ki. Az egész Palearktikumban elterjedt faj. A nedvesebb területeket részesíti előnyben. Polifág, leggyakrabban azonban keserűfűfélékkel táplálkozik. A nőstény a petéit a tőlevelekre rakja le sorokban. A nyáron kikelő lárvák eleinte a leveleket, majd a terméseket szivogatják, őszre lesznek ivarérettek. Az imágók a talajszintben telelnek át.

Családsorozat: Lygaeoidea

Család: Lygaeidae – bodobácsok

21. Lygaeus equestris (Linnaeus, 1758) – lovagbodobács (vörösfoltos bodobács) (39:16)

Hátán fekete, keresztszerű rajzolat van. Hártyáján kerek, fehér folt van. 10-12 milliméter. Előháta trapéz alakú. Rendszerint a talajon tartózkodik növényi hulladék, mohapárnák vagy kövek alatt, valamint növényeken (elsősorban méreggyilok). Olykor nagyobb csapatokban szívogatnak. Ősszel gyakran felkapaszkodik a napos sziklákra és falakra, télen pedig a talajba húzódik.

Családsorozat: Pentatomoidea

Család: Scutelleridae – címeres poloskák

22. Graphosoma lineatum (Linnaeus, 1758) – csíkos pajzspoloska (39:2)

Hátoldala piros, hosszanti fekete csíkokkal. Hasoldala szintén piros, nagy fekete foltokkal. Kb. 5-12 milliméter. Hazánkban mindenütt közönséges, melegkedvelő faj, amely főleg ernyősvirágzatú növényeken (pl. murok, kapor stb.) gyakori. Növényi nedvekkel táplálkozik, de más, bogyókat szívogató poloskákat is szívesen megtámad, így átveszi azok kellemetlen szagát. Petéit csoportokban, szorosan egymás mellé, levelekre helyezi. A lárvák egy ideig együtt, csoportokban élnek, táplálkozási közösséget alkotnak.

Család: Pentatomidae – címeres poloskák

23. Dolycoris baccarum (Linnaeus, 1758) – bogyómászó poloska (39:6)

Szürkésbarna, háta sötéten pontozott. Pajzsának csúcsa világos. 10-13 milliméter. Kertekben, mezőkön, erdőszegélyek mentén igen elterjedt. Szedert, ribiszkét, szamócát vagy egyéb bogyós gyümölcsöket szívogat. Bűzmirigyének váladékától a gyümölcs jellegzetesen poloskaszagú lesz.

24. Pentatoma rufipes (Linnaeus, 1758) – vöröslábú címerespoloska (39:10)

Az előhát elülső szöglete hegyes, oldalszéle fülecskeszerű. Az erősen felemelkedett vállcsúcs hegye éles, tövisszerű. Az előhát és a pajzs közepén keskeny, hosszanti csík látható. Hasoldala sárgás, lábai és csápjai egyszínűek. Széles körben elterjedt, helyenként nagyon gyakori. Lombos fákon él, ahol tavasszal a lombosodás előtt a kérgen, később pedig a leveleken, fiatal hajtásokon és gyümölcsökön szívogat. Gyümölcsös kertekben néha kárt okoz, amennyiben szívása helyén az almafélék „elkövesednek” és elnyomorodnak, a csonthéjas gyümölcsök pedig összetöpörödnek. Növényi tápláléka mellett néha rovarlárvákat vagy lágy testű rovarokat is kiszív. A lárva telel át.

25. Aelia acuminata (Linnaeus, 1758) – közönséges szipolypoloska (39:3)

Feje ormányszerűen meghosszabbodott. Sárgásbarna színű, csápjai sárgák, az utolsó íz barna. A 2. és 3. pár láb combján 2-2 fekete folt van. Hazánkban mindenütt előfordul, különösen az Alföldön gyakori. Elsősorban a legelőkkel, rétekkel határos gabonaföldeken károsít (őszi búza, rozs). A lárvák és az imágók fűféléket és gabonamagvakat szívogatnak, a kifejlett poloskák a száraz fűcsomók alatt elbújva telelnek át. A nőstények fűlevelekre rakják petéiket. Az imágók tavasszal elhagyva téli rejtekhelyüket (a száraz, meleg avart) eleinte pázsitfűfélékkkel táplálkoznak, és csak később mennek át a gabonákra, elsősorban a búzára.

Családsorozat: Pyrrhocoroidea

Család: Pyrrhocoridae – verőköltő poloskák

26. Pyrrhocoris apterus (Linnaeus, 1758) – verőköltő bodobács (39:17)

Fekete színű, vörös rajzolattal. A félfedők közepén egy-egy fekete folt van. 9-11 milliméter. Sajátos nevét onnan kapta, hogy imágói már az első napfényes meleg napokon előmásznak sütkérezni, és a kora tavaszi verőfényen párzanak. Az egyes egyedek szárnyai különböző módon lehetnek kifejlődve (polimorfizmus). Egyeseknek mindkét szárnya normálisan fejlett, másoknak a hátulsó szárnya csökevényes, emellett sokuknak még a félfedő hártyája is hiányzik. Késő őszig a nedvesebb helyek kivételével mindenütt közönséges. Kisebb-nagyobb csoportokban a fák törzsén és a talajon mozog. Tápnövénye a hárs és a mályvafélék, melyeknek a nedveit és magvait szívogatja. Alkalmanként gyümölcsöt, elhullott rovarokat, csigákat fogyaszt. A hímek a nőstények nemi csalogató anyaga alapján ismerik fel azokat. A nőstény fehér petéit kéregrepedésekbe, avarba, mohába, illetve saját maga által ásott üregekbe rakja (egy helyre 30-40 petét). A fejlődés időtartama nagyban függ a hőmérséklettől: a peték éréséhez 14-16 Cº-on mintegy 6 hét, 22-23 Cº-on 12 nap, 27-32 Cº-on pedig csupán 6-7 nap szükséges. Az imágó telel át.

Rend:AUCHENORRHYNCHA – Kabóca-alakúak

• Apró rovarok.
  
• Rövid csápjukat a széles fej takarja.
  
• A szipóka mögött rövid torok található.
  
• Mintegy 20 fajukat egyetlen családba (Peloriidae) sorolják.
  
• A déli féltekén fordulnak elő, de az alsó jurában Európában is elterjedtek voltak.
  

Alrend: Cicadomorpha – Énekeskabóca-alkatúak

• Néhány mm – több cm-es testnagyság.
  
• Rövid, két ízű csápok. A 2. ízről vékony, hosszú fonal (végostor) indul ki.
  
• Összetett szemeik jól fejlettek. Általában 2 vagy 3 pontszem.
  
• Szúró-szívó szájszervük a poloskákéhoz hasonló felépítésű, de a fej alsó oldalán egészen hátul ered és hátrafelé irányul. Kizárólag növényi nedvekkel táplálkoznak.
  
• ltalában mindkét szárny párjuk hártyás, néha az elülső pár bőrszerűen megvastagszik és szárnyfedőként szolgál. Szárnyerezetük nagymértékben redukálódhat vagy pedig jól fejlett és sűrű (ld. lámpahordó kabócák – Fulgoroidea). A két típus között minden átmenet előfordul. A szárnyak tetőszerűen fedik a potrohot, repüléskor összekapcsolódnak.
  
• Bizonyos csoportjaik nem különösebben erős járólábakkal rendelkeznek, de előfordulhat, hogy a 3. pár láb hosszú, karcsú, izmos ugróláb.
  
• 11 potrohszelvényük van, amelyből kívülről csak 10 látható. A 10. szelvény a csökevényes 11.-kel együtt általában anális kúpot illetve lemezt alkot.
  

• Tápcsatornájuk speciális felépítésű. A nyelőcső után, a gyomor kezdeténél egy kanyargós csőrendszerből álló, Malphigi-edényekkel körülvett szűrőkamra található. A középbél hátulsó szakasza hurokszerűen visszahajlik a fej felé, és a gyakran spirálisan csavart végével szorosan ráfekszik a nyelőcső hátulsó vagy a középbél elülső szakaszára. Ez utóbbi bélrészek hólyagszerűen duzzadtak és dúsan redőzöttek, és a középbél említett visszahajló ágával együtt alkotják a szűrőkamrát. A csőrendszer az utóbélbe torkollik. Táplálékuk vízben fölöslegesen gazdag, és hasznosítása éppen a sok víz miatt nehézségekbe ütközik. A szűrőkamrára hárul az a feladat, hogy a táplálékot megszabadítsa a víz nagy részétől. A víz az egymáson fekvő bélfalakon át jut a középbél hátulsó részébe vagy a végbélbe, és az ürülékkel együtt távozik. Nagy mennyiségben ürítenek folyékony ürüléket (fáról lehulló finom permet).
  
  
• Sokukra jellemző, hogy bőrmirigyeik – főleg a potroh anális és ivari tájékán – gyakran igen nagy mennyiségű viaszt képesek elválasztani. Ezek a mirigyek meghatározott módon rendeződnek el, és nyílásaiknál

a kutikula sajátos mintázatot mutat, úgyhogy a kilépő viasz fonalakká, pálcikákká, kötegekké vagy csövekké formálódik. A rovarviaszt gyertyák készítésére használják fel. A viaszelválasztás az anyagcsere egyik sajátos formája, amely az állat számára bizonyos védettséget nyújt ellenségeivel szemben.

• Fejlődésük paurometabolia. A nőstények tojócsövük segítségével tojásaikat általában növények szöveteibe rakják, de helyezhetik a talajba vagy növények, levelek felszínére is. A parthenogenesis sem ritka köreikben.
  
• Hangadásuk másodlagos ivari bélyegnek is tekinthető, hiszen csak a hímek sajátja. „A kabóca vígan él, felesége nem beszél” (Xenarkhosz). Ez alól csak egy dél-amerikai énekes kabóca alcsalád a kivétel, amely esetében mindkét ivarnak vannak hangadó szervei. A hímek potrohában megtalálható hanghólyag hangerősítésre szolgál. Jellegzetes hangadó szerveik lényegében két ovális hártyából állnak, amelyek az első potrohszelvény két oldalán fekszenek, de eredetükre nézve a szelvény hátlemezéhez tartoznak. Rugalmasak, de ugyanakkor több párhuzamos kitinredő mereven is tartja őket. Mindkét hanghártya belső oldalán excentrikusan egy ín ered, amely ellenkező végén tányérszerűen kiszélesedik. Itt tapad az ínhez az az izom, amely ferdén lefelé a hasoldal belső nyúlványához fut, és ott az ellenkező oldali izommal egyesül. Az izom hirtelen összehúzódásakor a hanghártya befelé dudorodik, majd az izom rugalmassága folytán visszapattan eredeti sík helyzetébe. Folyamatos izommunka révén a hártya lengésbe jön, valahogy úgy, mint az a bádogdoboz, amelynek két domború fedelét – ujjunkkal gyorsan nyomkodva – ki-be horpasztgatunk.
  
  
  
• Mindkét nem rendelkezik hallószervekkel, amelyek párosak. Kettős hártyáik az 1. és 2. potrohszelvény haslemezei közötti keretre vannak kifeszítve. Kívülről a 3. haslemez hátulsó fedeléről kiinduló ovális fedő zárja le őket, amely elöl szorosan kapcsolódik a torhoz és amelynek feladata a dobhártyák védelme, valamint a hang felfogása és terelése. Ha az állat megemeli a potrohát, akkor a hanghullámok a potroh és a fedő között könnyen utat találnak a hanghólyagra szorosan ráfekvő dobhártyákhoz, így azok szabadon kilenghetnek. Az érkező hanghullámok tehát beleütköznek a dobhártyákba és rezgésbe hozzák azokat. A rezgéseket kitinszálak továbbítják a tulajdonképpeni érzősejtekhez. (Néhány dél-amerikai fajnak cirpelő szervei is vannak.)
• Nagy tömegben kártevők: a phloem vagy xylem nedveit szívják, károsítják a mesophyllum-sejteket, vektor szerepet tölthetnek be (vírusok).
  
• Több 10 000 fajukból Magyarországon kb. 800 faj él.
  
  
  

Család: Cicadidae – énekeskabócák

27. Tibicina haematodes (Scopoli, 1763) – óriás énekeskabóca (35:2a-b)

Teste fekete, a potrohgyűrűk hátsó szegélye vörös, szárnya színtelen. Szárnyerezete a szárnytőnél barna, a szárnyvégeken fekete. 26-38 milliméter. Melegkedvelő, délies kitettségű, napsütötte területeken (pl. Tihanyi-félsziget, a Keszthelyi-hegység Balatonra néző lejtői stb.) fordul elő. Fejlődése szőlőhöz kötött, lárvája a talajban fejlődik, a gyökerek nedveit szívogatja. Nagyobb tömegben a szőlő kártevője lehet. Forró nyári napokon a déli időszakban hallatja „ollóköszörülésre” emlékeztető hangját.

28. Cicada orni Linnaeus, 1758 – mannakabóca (35:1a-b)

Az elülső pár szárny erei mentén barna foltok láthatók. Hazánkban főleg az ország déli területein él. Gyümölcsfák (pl. alma, körte, szilva stb.), valamint a tölgy és a kőris nedveivel táplálkozik. Szúrása nyomán a növényből magas cukortartalmú nedv szivárog ki, amely végül morzsalékos anyaggá szilárdul meg (manna). Védett faj. Hangja négyrészes „kvakkogás” vagy „kereplés”, amely egy percen belül majdnem 200-szor ismétlődik.

Család: Aphrophoridae

29. Philaenus spumarius (Linnaeus, 1758) – változó tajtékoskabóca (35:6)

Színe rendkívül változékony: sárga, szürke, vörös vagy feketésbarna. 5-6 milliméter. Főleg réteken fordul elő. Kaszálás után átrepül lucernára, fűztelepekre, szamócára, sőt dísznövényekre is. A nőstények petéiket a levélhüvelybe, szárba vagy a növény más hasítékaiba rakják le csomókban (akár 30 pete/csomó), amelyet levegőn megkeményedő váladékkal burkolnak be. A lárvák folyékony ürüléküket nem spriccelik szét, hanem potrohuk alá, majd fölé engedik, illetve rákenik egész testükre. Hasoldali légcsatornájukba torkollanak a potrohon levő légzőnyílások, de az a tori légzőnyílásokkal is kapcsolatban van. A habból a lárva légvételkor csak potroha végét dugja ki. Folyékony ürüléküket a kilélegzett gázok felhabosítják. Az ürülék akkor keveredik viasszal, amikor a 7. és 8. potrohszelvényen levő viaszmirigyek felett átfolyik, így szappanhabszerű nyálka képződik, ami tartósan megmarad. A habban („kakukknyál”) helyezkednek el a lárvák, amely védi őket a kiszáradástól, valamint elrejti őket ellenségeiktől is. Az imágó elhagyja a nyálat és a szabadban tartózkodik, ahol ugyanúgy növények szívásával szerzi táplálékát, mint tette lárvakorában. Ha rámegy a kultúr- vagy takarmánynövényekre, akkor szívásával gyakran komoly károkat okoz. Ezenkívül betegségokozó vírusokat terjeszt. Évente egy nemzedéke van.

Család: Cercopidae – tajtékoskabócák

30. Cercopis sanguinolenta (Scopoli, 1763) – vérpettyes kabóca (35:5)

Kékesfekete, elülső szárnyain vörös foltok vannak. 8-10 milliméter. Nedves réteken, vízpartok mentén, legelőkön, cserjéken, alacsonyabb fákon közönséges, de inkább a hegyvidéki területeket kedveli. Lárvái a föld alatt élnek, nyálukkal a lágyszárú növények gyökereit veszik körül, azokat szívogatják. Az imágók szívásukkal gyümölcsösökben (alma, körte, szőlő) a fiatal hajtásokon kisebb kárt idézhetnek elő.

Család: Membracidae – púposkabócák

31. Centrotus cornutus (Linnaeus, 1758) – szarvas kabóca (35:8)

Az előháton oldalt irányuló, három élű szarv van. Színe a sárgásbarnától a feketéig változik. 8-11 milliméter. Erdőszegélyek, tisztások, nagyobb ligetek lakója. Alacsonyabb bokrokon, mogyorón, málnán, szedren él, ritkán szőlőn is megtelepszik. A fiatal hajtásokat szívogatja. A felszívott növényi nedvekből rendszerint csak a nitrogént hasznosítja, ezért ürüléke cukrokban gazdag, amit a hangyák emiatt nagyon kedvelnek. Ezek hátulról közelednek a lárvákhoz vagy az imágókhoz, és addig tapogatják őket csápjaikkal, amíg azok kis ürülékcseppet bocsátanak ki, amit azután a hangyák elfogyasztanak. A nőstény a petéit vékonyabb ágak kérgébe, a tojócsövével vájt résekbe rakja. A lárvákon még nem találhatók meg az imágókra jellemző tori nyúlványok.

Család: Cicadellidae – mezeikabócák

32. Cicadella viridis (Linnaeus, 1758) – méregzöld kabóca (35:9)

Elülső szárnyai méregzöldek vagy fűzöldek. Hasoldala citrom- vagy narancssárga. 7-9 milliméter. Az egyik leggyakoribb kabóca-fajunk. Főleg nedves réteken, legelőkön fordul elő. A pete telel át. Imágói polifágok. A lárvákat különböző vízinövényeken lehet megtalálni.

Rend: STERNORRHYNCHA– növénytetű-alakúak

• Kis testméret (maximum 8 milliméter).
  
• Szúró-szívó szájszervük van, amely a fej hasoldalán az elülső lábak csípői közül indul ki, és hátrafelé irányul.
  
• Egyes családjaiban gyakoriak az időlegesen vagy véglegesen szárnyatlan hímek, ritkábban a szárnyatlan nőstények.
  
• Majdnem kivétel nélkül növényi nedveket (elsősorban a phloem nedveit) szívnak.
  
• Ürülékük „mézharmat”, amely egyszerű cukrokban gazdag és hangyák táplálékául szolgálhat.
  
• Jellemző rájuk a nemzedékváltakozás és a gazdacsere.
  
• Egyes csoportjaiban az állatok viasz port vagy viasz fonalakat termelnek.
  
• Nagy egyedsűrűség esetén mezőgazdasági károkat okoznak. Szívogatásukkal növényi torzulásokat, levelek bepödrődését, gubacsokat idézhetnek elő.
  
• Mintegy 8000 fajuk közül Magyarországon 70 faj él.
  

Alrend: Aleyrodina - Liszteskealkatúak

Család: Aleyrodidae

33. Trialeurodes vaporariorum''' (Westwood, 1856) – üvegházi liszteske (35:13)

Az egész Földön elterjedt, polifág faj. Dísznövényeink és üvegházi termesztésű zöldségnövényeink kártevője, nyáron a szabadföldi növényeket (uborka, paradicsom) is károsítja. Elsősorban fiatal hajtásokon táplálkozik. Tömeges elszaporodásakor mézharmat termelése révén jelentős károkat okozhat. A ragacsossá tett dísznövények és gyümölcsök elvesztik kereskedelmi értéküket. A leveleket korompenész lepi el és hátrányosan befolyásolja a növény anyagcseréjét. Petéit gyűrű alakú sorokba rendezi, mégpedig úgy, hogy a levélfonákba beszúrt szipókája mint központ körül minden pete lehelyezése után kissé elfordul. Ha a levél felülete nem sík, akkor szabálytalan rajzolatok jönnek létre. A petéket nyéllel rögzítik a levélhez. Lárvális fejlődésük során a szárnyak kialakulása nagymértékben késleltetve van. A kis lárvák a pajzstetvekre emlékeztetnek, a gazdanövényen megfelelő helyet keresve szipókájukat annak szöveteibe mélyesztik, csápjaikat és lábaikat behúzzák a test alá, viaszos váladékuk pedig a növényhez ragasztja őket. Az idősebb lárvák így mozdulatlanná válnak, csak vedléskor emelkednek ki régi bőrükből, de utána azonnal ismét szilárdan rögzülnek. Fejlődésük vége felé már nem táplálkoznak, a mozdulatlan lárva teste ovális bölcsővé alakul, és erős viaszképződés közben megduzzad. A bölcső felreped, és kibújik belőle a kifejlett rovar. Egy év alatt több nemzedéke is kifejlődhet. Előfordul nála a parthenogenesis is. (Európában a megtermékenyítetlen petékből nőstények fejlődnek – thelytokia).

Alrend: Aphidina – Levéltetű-alkatúak

Család: Aphidiidae – valódi tetvek

34. Aphis fabae Scopoli, 1763 – fekete répalevéltetű

Kb. 2 milliméter. Hosszú, vékony, sárgásfehéren gyűrűzött lábairól és fekete potrohcsöveiről könnyen felismerhető. Kozmopolita elterjedésű, a répa legveszedelmesebb kártevője. Ősszel a nőstény petéit jázmin, kecskerágó, kányabangita vagy haszonnövények rügyeire rakja. A tavasszal kialakuló lárvákból szárnyatlan, szűznemző nőstények (fundatrix=ősanya) fejlődnek, melyekből ismét szárnyatlan, később szárnyas ősnemző nőstények, az ősanya leánynemzedékei (fundatrogenia=másodlagos ősanyák) jönnek létre. Ezektől szárnyas és szárnyatlan alakok egyaránt származhatnak. A szárnyas alakokat vándorlóknak (migrantes) nevezik. Ezek a téli tápnövényt elhagyva a nyári tápnövényeken (répa, bab, mák) telepednek meg, ahol egymás után szűznemzéssel több szárnyas és szárnyatlan generációt hoznak létre (szűznemző alakok=virginogenia), melyekből ősszel megjelennek az anyanemzők (gynoparák). Ezek ismételten a téli gazdanövényre települnek át, miután a gazdanövényen rögzítik magukat. Szűznemzéssel nőstény jellegű lárvákat hoznak létre, amelyek azután ivaros alakokká (sexuales) fejlődnek. A nyári gazdanövényen élő szűznemzőknek szárnyas hím utódaik is vannak, amelyek megtermékenyítik a téli gazdanövényen élő nőstényeket, amelyek általában öt nagy tartós petét tojnak – ezek mentik át a fajt a következő tenyészidőszakra, egyébként a tél folyamán valamennyi kifejlett egyed elpusztul. Váratlanul ugrásszerűen el tud szaporodni. A fundatrixeknek fejenként kb. 80 utóduk jön létre, az utódok mindegyike 4 nemzedéken keresztül mintegy 40-40 további állatot hoz a világra, amelyek ugyancsak 4 nemzedéken át kb. 20-20 további utódról gondoskodnak. Így őszre egyetlen törzsanya utódainak a száma 16.38 billió szűz alakra és ugyanannyi hímre tehető. A gynoparák által létrehozott nőstények párzás után 524 billió petét tojnak. Természetes ellenségeik: fátyolkák, katicabogarak lárvái, pókok, madarak.

35. Eriosoma lanigerum (Hausmann, 1802) – vértetű (36:2a-b-c)

Vörösesbarna színű, körte alakú, 2-3 milliméteres. Ha szétnyomjuk, akkor szétfröccsen vérvörös testnedve, amiről a nevét kapta. Észak-Amerikából terjedt át Európába és vált az alma egyik fontos kártevőjévé. A vékonyabb ágakon vagy a növény behegedt sebein szívogatnak. Nyáluk károsan hat a növény osztódó szöveteire és megakadályozza a fejlődő sejtek differenciálódását. A szövetek szivacsos állományúvá válnak, felpuffadnak, majd össze-vissza repedezve szétpukkadnak és a vértetűráknak nevezett sebeket hozzák létre. A fa elgyengül és növekedésében silány marad. Az almafa törzsén, ágain és gallyain fehér vattabevonatokat (a potrohmirigyek által kiválasztott viaszképletek) képeznek. Hazánkba az 1920-as évek táján Jeszenszky Árpád sikeresen betelepítette a vértetű fémfürkészt, s e biológiai védekezéssel a kártevőket sikerült erősen visszaszorítani. Teljes szaporodásforgójukat csak eredeti hazájukban futják be. Közép-Európában élő állatok mind szűznemzéssel szaporodó, elevenszülő nőstények, főleg szűznemzők (virginogenia), amelyek között szárnyas és szárnyatlan alakok egyaránt vannak. A nyári szárnyas egyedek feladata a faj elterjesztése.

Család: Phylloxeridae – törpetetvek

36. Viteus vitifoliae (Fitch, 1855) – filoxéra (36:1a-b)

Észak-Amerika keleti területeiről hurcolták be Európába 1860 körül (szőlővenyigékkel). Már néhány év múlva elszaporodott Angliában és Franciaországban, 20 év elteltével pedig annyira megszállta a franciaországi szőlőket, hogy a venyigék ötöde a filoxéra áldozatául esett. A továbbiakban gyorsan szétterjedt egész Európában. A kevésbé veszélyeztetett amerikai alanyokra oltva sikerült szőlőinket a filoxérával szemben ellenállóbbá tenni és ezáltal a teljes kipusztulástól megmenteni. Mezőgazdasági és kertészeti szempontból az egyik legjelentősebb kártevő. Gyökér- és levéllakó alakjai ismertek. A kétivaros nemzedék által lerakott petékből kikelt szűz ősanyák (fundatrix) a szőlőlevélen gubacsképzést okoznak. Petéikből lárvák fejlődnek, amelyek részben az ősanyához hasonló életmódot folytatnak, részben a talajba vándorolva a gyökereket szívogatják (gyökértetvek). Hatásukra a gyökereken torzulások, duzzanatok, gubacsok keletkeznek, valamint baktériumok és gombák telepednek meg rajtuk, amelyek a gyökerek kérgét teljesen elpusztítják, így a növény elhal. Petéikből olyan lárvák is fejlődnek, amelyek kibújva a talajból szárnyas nőstényekké válnak, ezek petéiből kétivaros szárnyatlan nemzedék alakul ki. Ezután a ciklus kezdődik elölről. Homokos területeken kártétele kisebb mértékű, ugyanis itt a gyökérlakó alak számára a talajviszonyok kedvezőtlenek, járatai beomlanak.

Alrend: Coccoinea – Pajzstetű-alkatúak

Család: Diaspididae – kagylós-pajzstetvek

37. Diaspidiotus perniciosus (Comstock, 1881) – kaliforniai pajzstetű (36:4a-d)

Őshazája Kína, innen hurcolták be Kaliforniába, majd a világ szinte minden tájára (a facsemeték és gyümölcsök szétszállítása révén). A legjelentősebb kártételű pajzstetű, több mint 700 gazdanövénye ismert. Gyümölcsfákon, cserjéken megtelepedve a növény összes földfeletti részét megtámadja. A megtámadott fák rosszul fejlődnek, csúcsszáradás lép fel. Szívásának nyoma piros, gyűrűszerű foltokban ismerhető fel: sötétvörös foltok közepén fekszenek a nőstények kerekded, gyengén domborodó pajzsai, a közöttük levő kisebb (kb. fele akkora) ovális képletek a fiatal hímek pajzsai. Erős invázió esetén az állatok hamuszürke bevonatot alkotnak a gyümölcsfák ágain, és a szúrási sebbe bocsátott nyáluk mérgével gazdanövényüket nemritkán teljesen elpusztítják. Az áttelelést az első lárvaállapotban levő fiatalok végzik.

Alrend: Psyllina – Levélbolha-alkatúak

Család: Psyllidae

38. Cacopsylla mali (Schmidberger, 1836) – almafa-levélbolha (35:11)

Elterjedése nem korlátozódik Európára, mert facsemetékkel, gyümölcsökkel Észak-Amerikába, Japánba, sőt Ausztráliába is elhurcolták. Lárvái az almafa fiatal hajtásain, virágain, később a levelek fonákán szívogatnak, mellyel mezőgazdasági károkat okoznak. Csak az imágókat találjuk olykor körtefán, galagonyán, esetleg más növényen. A nőstény szaglása segítségével találja meg a megfelelő gazdanövényt, amelyre a petéit lerakja. Erre a célra nagyon fiatal hajtások repedéseit, hasadékait keresi meg, ezekben telelnek át a peték. A következő év áprilisától kezdve bújnak ki a kis lárvák, amelyek a pete burkát egy erre a célra szolgáló tüskés lemezkével pattintják szét. Öt lárvaállapotuk van, de csak az első alakok mászkálnak szabadon, az idősebb lárvák alig-alig változtatják tartózkodási helyüket. A frissen kikelt kis lárvák nyomban megkeresik az almafa nyíló bimbóit, és ott a virágok és levelek kezdeményeit szívogatják. Az idősebb lárvák már a fiatal hajtásokon vagy a levelek fonákán tartózkodnak, és a szállítóedényekből szívják a nedveket. A lárvák igen nagy mennyiségű nedvet szívnak el a növénytől és bőségesen ürítik folyékony, cukortartalmú bélsarukat. A levélbolhák által ellepett fák alatt az állandóan permetező ürülék szemmel láthatóan átnedvesíti a talajt. Az imágók a levelek fonákán tartózkodnak, már nem ragaszkodnak annyira a gazdanövényükhöz, mint lárvaként és nem is esznek olyan sokat. Veszély esetén elugranak vagy ugrásból repülésbe csapnak át, de általában csak egy közeli ágig vagy egy szomszédos fáig jutnak el. Kártételük elsősorban abban áll, hogy nagyon sok vizet vonnak el a fától, amelynek eredményeként az elszárad, legyengül, termőképessége lecsökken.