Családsorozat: Elateroidea és Buprestoidea
Csoport: Holometabola – Teljesátalakulású rovarok
Rendsorozat: Neuropterida
Rend: COLEOPTERA - bogarak
Alrend: Polyphaga
Családsorozat: Elateroidea
Család: Cantharidae – lágybogarak
Testük megnyúlt, lapos, lazán tagolt és gyengén szklerotizált. Pergamenszerűen vékony szárnyuk szélei párhuzamosak. Csápjuk fonalas. Az imágók többnyire növényi részekkel táplálkoznak, de alkalomadtán apróbb rovarokat (pl. levéltetveket, kis hernyókat) is elfogyasztanak. Eruciform lárváik falánkak és nem válogatnak, a kisebb rovarokat, meztelen csigákat éppúgy elfogyasztják, mint friss a növényi hajtásokat vagy éppen a gyökereket. A sűrűn szőrözött lárvákat gyakran nevezik hóféregnek, mert – a bogarak között eléggé ritka módon – áttelelő lárvák kora tavasszal gyakran jelennek meg a még meglévő hó felszínén. Ilyenkor az olvadó hólé önti ki őket földbe ásott járataikból. Az ismert kb. 4500 lágybogár fajból hazánkban több mint 70 fordul elő.
47. Rhagonycha fulva (Scopoli, 1763) – feketevégű lágybogár (47:4)
7-11mm hosszú, vörösesbarna színű állat, amelyen csupán a lábfejek, a csápok és a szárnyfedők végei feketék. Az imágókkal tavasszal vagy kora nyáron nyílt, napsütötte tisztásokon, virágos réteken találkozhatunk, ahol mindenféle virágon megtalálható. Mindenütt gyakori vagy közönséges. Az imágók gyakran fogyasztanak magas tápértékű eledelt (pl. nektárt vagy levéltetveket). A nőstények a petéket a talajba rakják.
48. Cantharis rustica Fallén, 1807 – suszterbogár (47:2)
Az előző fajnál némileg nagyobb, 11-15mm-es állat. Hosszú, fekete szárnyfedői a finom szőrzet miatt szürkések, alóluk a rozsdavörös potrohvég egy kicsit kilóg. Előtorának közepén szív alakú fekete folt található, és elülső szegélye is gyakran keskeny sávban fekete. Lábain a combok töve többé-kevésbé sárgáspiros. Erdei tisztásokon, erdőszegélyeken, réteken lágyszárú növények és cserjék virágain tartózkodik. Gyakran tömeges. Hasonló életmódú, mint az előző faj.
Család: Lampyridae – szentjánosbogarak
Lapos, gyengén kitinizált testű rovarok. Fejük az előhát alá mélyen behúzott. A sötétben derengő fény érzékelésére szemük megnagyobbodott, erősen kidülledt. Előtoruk lapos, félkör alakú, hátul lemetszett. A család fajainál a legtöbbször erősen kifejezett az ivari dimorfizmus, amennyiben a hímek nagy szárnyfedőkkel és jól fejlett hártyás szárnyakkal rendelkeznek, a nőstények viszont általában szárnynélküli, röpképtelen, lárvaszerű állatok. Sokszor csak a redukálódott szárnyfedők pikkelyszerű maradványai figyelhetők meg rajtuk. Mind a lárvák, mind az imágók (a hímek általában, a nőstények viszont mindig) világítanak, s ennek az imágók esetében az ivarok egymásra találásában van szerepe. Érdekes, hogy bizonyos esetekben még a frissen lerakott tojások és a bábok is világíthatnak, sőt az állatok ürüléke is világíthat. Bár a világítás intenzitása (egyes trópusi fajok egyedeit akár kis lámpásként is használhatják), a felvillanások frekvenciája, és a kibocsátott fény színe fajonként változhat, azért az általában igaz, hogy a röpképes hímek a szürkületi, esti órákban a levegőbe emelkednek, és kis fényjelzéseket leadva keresik a szintén fényjeleket adó nőstényeket. Számos fajnál megfigyelhető, hogy az egy területen található azonos fajú hímek összehangolják a felvillanásaikat, és ilyenkor csodálatos fényjátékban lehet része a szemlélőnek. A szentjánosbogarak fénykibocsátó szervei általában a potrohuk hasi oldalán található (jobbára a 6. és 7. szelvények között) és főként módosult zsírszövetből áll. A világító sejtek egy fényszóró rétegben helyezkednek el és luciferint tartalmaznak. Ez luciferináz és oxigén jelenlétében oxi-luciferinné alakul, ami szén-dioxid és fotonok felszabadulásával jár. Az így keletkezett energiának csupán 2 %-a hő, a többi fény. Ezt a biolumineszcensz folyamatot a bogarak nem tudják csak úgy ki-bekapcsolgatni, viszont kitines lemezekkel el tudják takarni fénykibocsátó szerveiket, így szabályozva a fényjelzések hosszát. A lárvák lassú mozgású gerinctelenek ragadozói, külső emésztésűek. Sokszor az imágók nem táplálkoznak, ha mégis, akkor általában ragadozók. Érdekesség, hogy néhány szentjánosbogár faj (Photuris spp.) nőstényei alkalomadtán más, rokon fajok (Photinus spp.) fényjeleit utánozzák, ezáltal odacsalogatva azok hímjeit, amelyeket azután elkapnak és elfogyasztanak. Világviszonylatban 2000, Magyarországon pedig 3 fajuk ismert.
49. Lampyris noctiluca (Linnaeus, 1767) – nagy szentjánosbogár (47:1a-b)
9-13mm hosszú, barnásfekete alapszínű, hát-hasi irányban lapított bogarak. A hím szárnyas, a nőstény csökevényes szárnyú, lárvaszerű. A hímek langyos, párás, nyári estéken fényt kibocsátva, imbolyogva repdesnek, s ekkor keresik fel a szintén világító, fű között meghúzódó nőstényeket. Alföldi mocsaras területeken gyakori. Főként csigákat fogyasztanak, de inkább csak a lárvák táplálkoznak.
50. Lamprohiza splendidula (Linnaeus, 1767) – kis szentjánosbogár
A 8-11mm hosszú faj hímjei hosszú szárnyfedőkkel rendelkeznek, jól fejlett hártyás szárnyaik vannak és az előhátuk két oldalán 1-1 átlátszó, ablakocska szerű folt van. A világossárga nőstények röpképtelenek, de a szárnyfedők csökevénye még megfigyelhető. Előtorának tövén világosabb szegély és 2 üvegszerűen átlátszó folt van. Hegy-, és dombvidékek erdei tisztásain, ligetes nyirkos helyein fordul elő. A nőstény az avar közé rakja petéit. A lárvák is világítanak. Ragadozók, apróbb rovarokra, kisebb csigákra támadnak, de széttaposott testű bogarakból is esznek.
Család: Elateridae – pattanóbogarak
Nyúlánk, hátrafelé kihegyesedő testű bogarak. Az előhát hátulsó sarka kihegyesedett. Melltövük nyúlványa hosszú, és a mellközépen kialakult üregbe illik, amelyből veszély esetén hirtelen kipattintja bogár, és kattanó hang kiséretében felugrik a levegőbe. Ez veszély esetén a támadó elriasztására vagy éppen menekülésre szolgál, de ugyanezt teszi a hátára esett és megfordulni igyekvő állat is. A reakciót sokszor az váltja ki, ha a rugalmas és a pattanásba egyébként is nagy szerepet játszó szárnyfedőket nyomás éri. A pattanóbogarak hosszú, hengeres testű és kemény lárváit drótféregnek nevezzük. Ragadozó, korhadékevő, vagy növényevő, de minden esetben külső emésztésű állatok. A 9000 ismert pattanóbogár faj közül hazánkban mintegy 130 fordul elő.
51. Agriotes lineatus (Linnaeus, 1767) – vetési pattanóbogár (48:7)
A 7,5-10 mm hosszú állat teste barnásfekete, csápjai és lábai viszont rozsdavörösek. Az erősen átnedvesedett, szerves anyagban gazdag réti talajokat kedveli. Lárvája kemény, kitines testű, polifág, csaknem minden termesztett növény és gyomnövény gyökerét károsítja.
52. Agriotes ustulatus (Schaller, 1783) – mezei pattanóbogár
7-11 mm hosszú, fekete, barna vagy sárgás színű faj. Síkvidéki állat, amely eléggé elterjedt és esetenként komoly mezőgazdasági kártevő. A lárva a termesztett növények, főleg a gabonafélék gyökerét, szárkezdeményét elrágva, azok pusztulását idézi elő. Fejlődésük 4-5 évig tart. A bogár gyakran ernyős virágokon található, ahol virágporral táplálkozik, de sokszor pázsitfűfélék leveleit is megrágcsálja
53. Ampedus sanguineus (Linnaeus, 1758) – vérvörös pattanóbogár (48:4)
Teste 12-17 mm hosszú, fekete, ám szárnyfedői vörösek. Domb- és hegyvidéken előforduló lomberdei faj, amelynek kifejlett egyedeire gyakran kidőlt tuskók kérge alatt akadhatunk rá, ragadozó állatként ugyanis sokszor itt keresi kisebb rovarokból álló zsákmányát. Lárvája korhadó tuskókban fejlődik és az L1-es stádiumban korhadó faanyagot eszik, majd később áttér a ragadozó életmódra.
54. Agrypnus murinus (Linnaeus, 1758) – egérszínű pattanóbogár (48:1)
A 12-17 mm hosszú állat fekete teste a finom, fehér színű szőröktől márványos rajzolatú. Az 1. csápíz duzzadt és rajta sűrű pontozottság látható. Az egyik leggyakoribb pattanóbogár fajunk többnyire erdőkben él, de kertekben is megtalálható, ahol növényevő lárvája esetenként károkat is okozhat, pl. a fiatal fák gyökereinek megrágásával (egyes megfigyelések szerint azonban ragadozó és saját fajtársait sem kíméli). Az imágó a talajon, tölgyfákon, alacsony növények között vagy éppen kövek alatt található meg.
Családsorozat: Buprestoidea
Család: Buprestidae – díszbogarak
Testük nyúlánk, a hasoldalukon fényes, fémes csillogású. Színpompás bogarak, de legalább a hasoldal fémes csillogású. Fejüket az előtor részben eltakarja, csápjuk fűrészes, a csápízek száma 11. Előhátuk a szárnyfedőhöz, illetve a középtorhoz simul, hátulsó sarka nem hegyes. Fény- és melegkedvelő fajok. Lárváik élő fában vagy elhalt tuskóban, fakéreg alatt, lágyszárúakban élnek. Világviszonylatban 15000 fajuk ismert, amelyek közül hazánkban kb. 120 fordul elő.
55. Calcophora mariana (Linnaeus, 1758) – nagy fenyvesdíszbogár (48:8)
Teste 23-32 mm hosszú, s ezzel hazánk legnagyobb díszbogárfaja. A szárnyfedők ércbarna színűek, tükörsima, fényes bordákkal. Az imágó utolsó csápízének két oldalán apró pórusok láthatók. Nyár derekán öreg fenyőerdők tarvágásaiban, homokos talajú erdei fenyvesekben találhatunk rá. Itt az imágók a fenyők rügyeit eszegetik, míg a lárvák főként az erdei fenyő (Pinus sylvestris), ritkábban a fekete fenyő (Pinus nigra) és a jegenyefenyő (Abies alba) elhalt törzseiben, tuskóiban, gyökereiben 3-6 évig fejlődnek.
56. Anthaxia nitidula (Linnaeus, 1758) – ragyogó virágdíszbogár (48:12)
4-7 mm hosszú állat. A hím fémeszöld. A nőstény bíborvörös, zöld, sötétkék vagy ibolyáskék színű. Az előtor tőszegélye egyenesen lemetszett, karmai egyszerűek, a belső oldalukon nincs duzzanat. A kifejlett bogarakra magasabb lágyszárúakon (30-80 cm), elsősorban vadrózsákon (Rosa spp.) vagy ernyősökön mindenfelé ráakadhatunk. A lárvák gyümölcsfák, sajmeggy (Prunus mahaleb) vagy éppen kökény (Prunus spinosa) közepesen vastag ágainak kérge alatt élnek és két évig fejlődnek.
