Osztály: Actinopterygii – Sugarasúszójú halak I.

Osztály: Actinopterygii – Sugarasúszójú halak

Alosztály: Chondrostei – Porcos ganoidok

Rend: Acipenseriformes – Tokalakúak

• Vázuk többé-kevésbé csontosodott, porcos elemek még vannak.

• Testükön ganoid pikkelyek vannak.

• Kötőszöveteik nem csontosodnak (nincs szálkájuk).

Család: Acipenseridae – Tokfélék

• Anadrom vándorló halfajok

• Életük nagyobb részét a tengerben töltik, csak ívásra vándorolnak a folyókba. Egyes fajaik másodlagosan teljesen édesvízi életmódra tértek át.

• Belső vázuk többé-kevésbé elcsontosodott, egyenletes vastagságú.

• Testüket ganoid pikkelyek borítják (5 sor). Egy a hát közepén, egy-egy a test két oldalán, 2 sor a hasoldalon. A testük többi része bőrcsontokkal fedett.

• Farokúszójuk heterorocerk.

8. Huso huso (Linnaeus, 1758) – viza (88:2)

Ismertetőjegyek: Igen nagyméretű (max. 10 m), robusztus, lassú mozgású tokféle. Szájuk a fej ventrális oldalán található, táplálékukat többnyire a mederfenékről szerzik. A kifejlett állatok fogatlanok. Úszóhólyagjuk van. Előfordulás: Fekete-, Kaszpi- és Adriai-tengerben él, anadrom vándoroló, ívás után visszaindul a tengerbe. Hazánkban: A Vaskapu építése előtt rendszeres volt, azóta csak alkalomszerű (Duna-Paks, 1987). Biológia: Ívni folyókba jár, március-májusban (akár 7 millió ikrát is lerak). Fiatal korban gerinctelen szervezetek a tápláléka, később hal. Hosszú életű, akár 100 évig is elélhet. Hasznosítás: Oroszországban halászata rendkívül jelentős, ikráit kaviárnak dolgozzák föl (fekete kaviár). Védett.

9. Acipenser ruthenus Linnaeus, 1758 – kecsege (88:1)

Ismertetőjegyek: Jellegzetes testalakú (orsó alakú, megnyúlt testű hal), max. l m-es testhosszt és 6-7 kg-os testtömeget ér el. A többi tokfélénél kisebb, vértjei viszont nagyobbak, így kevés van belőlük a hal testén. Négy rojtozott bajuszszála van. Orra karcsú, enyhén fölfelé hajló, tokféléink közül övé a leghosszabb. Előfordulás: Közép- és Kelet-Európában, valamint a délkelet-európai tengerekben fordul elő. Elsődlegesen anadrom, de tisztán édesvízi populációi is vannak. Itthon a nagyobb folyóinkban él (állandóan édesvízben). Az erősebb sodrású részeket kedveli, a lassú folyású laza üledékű részeket kerüli.—Öreg-Duna, Mosoni-Duna, Tisza, Szamos, Körösök. Biológia: Táplálékát a mederfenéken keresi, amely férgekből, csigákból, rovarlárvákból áll. Kedvenc csemegéje a tiszavirág lárvája, amelynek állománya a folyószabályozás és vízszennyezés miatt erősen megcsappant.

Alosztály: Neopterygii – Újúszójú halak

• Az úszósugarak és a támasztó csontegységek száma megegyezik.

• Módosult felépítésű ganoid vagy elasmoid pikkelyek.

• Spiraculumuk nincs.

Had: Teleostei – Valódi csontoshalak

Rend: Anguilliformes – angolna–alakúak

Család: Anguillidae – angolnafélék

• Életük nagy részét édesvízben töltik, itt táplálkoznak és itt érik el ivarérettségüket. Ezután megkezdik hosszú vándorlásukat a tenger felé. Eközben táplálékot már nem vesznek magukhoz (ezüstangotna). A tengerben ívnak és ezután többnyire elpusztulnak. A megtermékenyített ikrából kikelő lárvák teste átlátszó, fűzfa levél alakú. Ezek jórészt a tengeráramlások segítségével jutnak el a kontinensek partjaihoz, ahol kialakul a kifejlett egyedekre jellemző testalak (üvegangolna). Ezután az üvegangolnák megkezdik a folyókban a vándorlást a kontinensek belseje felé, miközben fokozatosan pigmentálódnak és megkezdik az önálló táplálkozást. Katadrom vándorlók.

10. Anguilla anguilla (Linnaeus, 1758) – angolna (88:5)

Ismertetőjegyek: Teste hosszan megnyúlt kígyószerű. Állkapcsain több sorban apró hegyes fogak ülnek. Hasúszójuk nincs. Páratlan úszóik összenőttek. Pikkelyeik aprók, bőre nyálkás, igen síkos. Előfordulás: Az angolna a Sargasso-tengerben ívik, innen a lárvák a Golf-áramlat segítségével jutnak el Európa partjaihoz, ahol nagy mennyiségben halásszák őket. Hazánkba manapság elsősorban telepítés útján kerül, mivel vándorlási útvonalát a Vaskapu zárja le. Szinte minden nagyobb álló- és folyóvizünkben megtalálható (Duna, Tisza, Balaton, Fertő, Velencei-tó, Tisza-tó). Európa atlanti-óceáni és földközi-tengeri partvidékén gyakori, a Fekete-tengerben és az oda torkolló folyókban ritka. Tápláléka: Táplálékát fenéklakó állatok (árvaszúnyog lárva, kagylók, csigák), valamint kisebb halak alkotják. Az apróbb gerincteleneket fogyasztó angolnák feje kihegyesedő, míg a döntően halakkal tápálkozóké széles, lekerekített. Egyéb: Igen szívós állat, vízből kiemelve igen hosszú ideig életben marad. Vándorlása közben, ha akadályba ütközik, önszántából elhagyja a vizet és a szárazföldön a nedves fű között „kígyózva” folytatja útját.

Rend: Cypriniformes – Pontyalakúak

Család: Cyprinidae – Pontyfélék

• Csaknem kivétel nélkül édesvíziek. Dél-Amerika, Madagaszkár és Ausztrália kivételével mindenütt őshonosak.

• Úszóikat lágy úszósugarak merevítik, ezek tüskeszerű módosulatai lehetnek a hát-, a mell, és a farokalatti úszó elején.

• Cikloid pikkelyűek, állkapcsaikban fogak nincsenek, de az 5. kopoltyú ív módosulásából kialakult garatcsonton garatfogak ülnek.

11. Cyprinus carpio Linnaeus, 1758 – ponty (89:3)

Ismertetőjegyek: Megnyúlt testű, oldalról lapított, változóan magas hátú hal. Fölső álkapcsán és a szájszögletében 1-1pár bajuszt visel. Ivaréretten 50-70 cm (5-8 kg) nagyságú. Gazdaságilag legfontosabb halunk. Kultúrformái a tükör- és a bőrponty. Előfordulás: A folyók dévérzónájának jellemző hala, amelyet más néven ponty zónának is neveznek. A lassú folyású vizeket kedveli. Az állóvizek közül szereti a náddal vízinövényekkel sűrűn benőtt sekély tavakat (gazdag fenékfaunával). Tápláléka: Mindenevő, de főleg állati eredetű táplálékot fogyaszt (gerinctelen állatokat, kisebb részt növényi hajtásokat és magvakat). Élőhelytől függően sok alaki változata ismert mind vadvizekben, mind tógazdaságokban.

12. Rutilus rutilus (Linnaeus, 1758) – bodorka (89:13)

Ismertetőjegyek: Mérsékelten magas hátú, oldalról lapított hal, legnagyobb magassága a hasúszók kezdeténél mérhető. Szája kicsi és csúcsba nyíló, szemgyűrűjének a színe a halvány narancssárgától az élénk narancsvörösig változik. Hossza: 10-20 cm. A fiatalok hasúszója és anális úszója fakó, de az idősebb példányoké narancsvörös színezetű. Előfordulás: Szinte minden típusú víztérben elterjedt. Táplálék: Mindenevő. Plankton rákjait, csigákat, rovarlárvákat és hínárt fogyaszt. Egyéb: Rendkívül szapora, 10-20 ezer ikrát is lerak. Ragadozó halaink táplálékaként jelentős.

13. Scardinius erythrophthalmus (Linnaeus, 1758) – vöröszányú keszeg

Ismertetőjegyek: Közepesen magas, oldalról lapított testű hal, hát- és hasvonala hasonlóan ívelt. Szája kicsi és fölső állású. Szemgyűrűje sárgásfehér vagy narancsos, benne olykor piciny, vérpiros pettyek láthatók. A nagyobb példányok úszói (főként a farok és anális úszó) élénkpirosak. Hossza:20-25 cm. Előfordulás: Lassú folyású vizek hínáros részeit kedveli. Hazánkban tömeghal, de csak ritkán fogyasztják. Külföldön konzervet készítenek belőle. Európában általánosan elterjedt. Elsősorban álló vízi hal, legnépesebb állományai a sekély tavakban, víztározókban és elöregedett holtágakban alakulnak ki. Kisebb számban nagyobb folyók márna és dévérzónájában ill. kis folyók sügérzónájában is megtalálhatók (nyugodtabb vízrészek). Táplálék: Az ivadékok a zooplankton állatait fogyasztják. Felnőtt korra áttérnek a vízi növények fogyasztására (rügyek, hajtások), de ősszel és télen alkalmilag fogyaszthatnak zooplanktont és vízbe hulló rovarokat is.

14. Ctenopharyngodon idella (Valenciennes, 1844) – amur (89:8)

Ismertetőjegyek: Teste erősen megnyúlt, oldalról csak enyhén összenyomott, majdnem hengeres. Szája középállású, bajuszszálai nincsenek, ajka vaskos. Pikkelyei nagyok erősen ülnek. Nagynövésű hal, akár a méteres hosszúságot is elérheti. (30 kg). Előfordulás: Kínából telepítették hazánkba. Eredeti hazájában folyóvízi halként vált ismertté. Szaporodása a nagy folyók áramló vizében történik. Nálunk főleg állóvizekben, csatornákban, valamint folyóink márna- és dévérzónájában fordul elő (Duna, Zala, Sió, Tisza, Bodrog, Szamos, Balaton, Fertő, Velencei-tó, Tisza-tó, egyéb tavak, víztározók, csatornák, holtágak). Táplálék: Száras növényeket, pl. hínárt fogyaszt. A magasabb rendű növények leveleit és puhább hajtásait erős, vaskos ajkaikkal tépdesik le.

15. Leuciscus cephalus (Linnaeus, 1758) – fejesdomolykó

Ismertetőjegyek: Teste áramvonalas, orsószerű, oldalról csak kevéssé lapított. Feje viszonylag nagy és széles, orra tompán lekerekített. Szája nagy. A nagyobbak hossza 30-40 cm. Előfordulás: Európában és Kis-Ázsiában elterjedt halfaj. Hegyi patakok pisztráng szinttájának jelentős hala, fontos szerepet játszik a hegyvidéki tározók halközösségeiben, de megtalálható nagyobb folyóinkban is. Áramláskedvelő hal, a forrásvidéktől a torkolatig mindenütt előfordul. Táplálék: Ragaszkodnak leshelyeikhez, amit csak ívás idején hagynak el. Falánk, mindenevő hal. Kismértékben télen is táplálkoznak (növényi anyag, gerinctelen állatok, alkalmi halevők). Ivadékok csapatokban járva plankton szervezetekre vadásznak.

16. Phoxinus phoxinus (Linnaeus, 1758) – fürge cselle (89:1)

Ismertetőjegyek: Teste áramvonalas, orsószerű, oldalról enyhén lapított. Lekerekített tompa orra rövid. Szája félig alsó állású és kicsi. Pikkelyei nagyon aprók, gyengén ülnek a bőrben. Oldalvonala nem teljes, rendszerint csak a test elején látható. A halak oldalát szabálytalan sötét foltok sora mintázza, ívás idején a hímek hastájéka élénkpirosra színeződik. Hosszuk: 6-8 cm. Előfordulás Hegyi patakok csapatokban élő hala. A Tapolcai-patakban nagy mennyiségben előfordul, és a föld alatti vizeken át lejut a Tavas barlangba is (Körös-patak, Bódva, Jósva). A sérült példányokból felszabaduló kémiai anyag menekülésre készteti a csapat többi tagját. Táplálék: Vízi gerinctelenek, algák, magasabb rendű növények hajtásai, magvai. Védett.

17. Aspius aspius (Linnaeus, 1758) – balin

Ismertetőjegyek: Teste megnyúlt, mérsékelten magas, oldalról lapított. Félig fölső állású szája nagy. Nagy növésű hal, 50-70 cm (2-6 kg). Előfordulás: Közép- és Kelet-Európa vizeiben általánosan elterjedt. Nálunk nagyobb folyó és állóvizekben egyaránt megtalálható.

Táplálék: Általában kisebb csapatokban él. A nagyobb példányok a víz felszínéhez közel úsznak és, „iramodáskor” barázdát húznak. Ilyenkor tizedelik a küszcsapatokat. Kezdetben planktont majd egyre nagyobb zsákmányt fogyaszt (halak, békák). Nyíltvízi ragadozó. Kiváló sporthal.

18. Alburnus alburnus (Linnaeus, 1758) – küsz

Ismertetőjegyek: Megnyúlt oldalról erősen lapított testű hal. Hátvonala kevésbé, has vonala kisé jobban ívelt. Orra hegyesedő, szeme nagy. Háta igen sötét (kékeszöldtől a feketészöldig). Oldala ezüstös, hasa fehér színű. Testhossza: 10-15, max. 20 cm. Előfordulás: Minden olyan álló és folyóvizünkben megtalálható, amelyiknek mérete nem túlságosan kicsi, folyóvíz esetén a sodrás nem túl erős. Legnagyobb állományai a nagy szabad vízfelülettel rendelkező állóvizekben, illetve a folyók dévérzónájában élnek. Táplálék: Csapatokba járva keresi táplálékát, mely főleg planktonikus élőlények, vízre hulló rovarok, növényi részek és szerves törmelék. Jelentősége: Mivel egyik leggyakoribb aprótermetű halunk, fontos szerepet játszik a ragadozó halak táplálkozásában.

19. Blicca bjoerkna (Linnaeus, 1758) – karikakeszeg (89:12)

Ismertetőjegyek: Magas hátú, oldalról lapított testű hal. Feje kicsi, orra rövid és tompán lekerekített, szeme nagy. A páros úszók töve gyakran vörhenyes. Nem nő nagyra, maximális hossza 25-30 cm. Előfordulás: Növényzettel sűrűn benőtt, lassú folyású vizeket és tavakat kedveli (többnyire a mélyebb vízrétegeket). Az ívási időszakot kivéve magányos életmódú. Táplálék: Vízközt és mederfenéken keresi a táplálékát. Főleg férgeket, rovarlárvákat és puhatestűeket, kisebb részben növényi anyagot fogyaszt. Jelentősége: Egyike a leggyakoribb halainknak, húsa szálkás, de jóízű.

20. Abramis brama (Linnaeus, 1758) – dévérkeszeg (89:7)

Ismertetőjegyek: Oldalról erősen lapított, magas testű hal. Feje kicsi, orra rövid és tompán lekerekített. A pikkelysorokon fölfelé haladva, méretük lecsökken, a fölső sorokban már csak feleakkorák, mint az oldalvonal közelében. Legnagyobb keszegfajunk, akár a fél méteres hosszt is elérheti. Hazai rekord: 5,46 kg. Előfordulás: A nagyobb folyók lassú szakaszának jellemző hala, melyet róla neveztek el dévérzónának. De tavakban is jelentős (Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó). Táplálék: Általában magányosan vagy kisebb csapatokban jár táplálék után. Nagyobb rajokba csak teleléskor tömörül. Főleg fenéklakó, gerinctelen állatokat, de kisebb mértékben plankton szervezeteket és növényi anyagot is fogyaszt. Jelentősége: Halászat és horgászat egyik legjelentősebb zsákmánya.

21. Pelecus cultratus (Linnaeus, 1758) – garda (89:11)

Ismertetőjegyek: Teste hosszan megnyúlt, oldalról erősen lapított. Hasvonala domborúan ívelt, a háta viszont majdnem egyenes vonalú. Feje aránylag kicsi, orra rövid és hegyes, a szeme nagy. Szája felső állású, oldalról nézve szinte függőlegesen felfelé irányul. Rövid és kicsi hátúszója a farokrészen helyezkedik el, jóval túl a testhossz felén. Mellúszói feltűnően nagyok, túlérnek a hasúszók tövén. Farokúszója nagy, mélyen bemetszett. Pikkelyei aprók, könnyen leválnak. A nagyobb példányok hossza 30-40, olykor 50 cm is lehet. Előfordulás: Eredetileg vándorhal, amelynek élete megoszlik a tenger sós, és a betorkolló folyók édesvize között. A tengertől messzire eltávolodott populációk azonban felhagytak a vándorlással, teljesen édesvíziekké váltak. A hazai állomány nagyobbrészt bővizű folyóinkban illetve nagyobb tavainkban található (Duna, Rába, Rábca, Dráva, Ipoly, Tisza, Szamos, Balaton, Tisza-tó, Fertő-tó). Táplálék: A nyílt vízben keresi táplálékát, amely a fiatalok esetében zooplankton. A nagyobbak ezt vízre hulló rovarokkal és apró halakkal egészítik ki. Leggyakoribb halzsákmánya a szintén nyílt vízben élő küsz. Jelentősége: Régen a garda rendkívül nagy jelentőséggel bírt a Balaton halászatában („látott hal”), az utóbbi két évtizedben azonban a korábbinak tizedét se éri el a zsákmány. Húsa egyébként szálkás, de nagyon kellemes ízű.

22. Tinca tinca (Linnaeus, 1758) – compó (89:5)

Ismertetőjegyek: Teste zömök, mérsékelten magas, oldalról enyhén lapított. Feje aránylag nagy, orra hosszú, a szeme kicsi. Csúcsba nyíló száját húsos ajkak keretezik, melyeknek szögletében egy-egy apró, a fiataloknál alig észrevehető bajusz található. Úszói lekerekítettek. Pikkelyei nagyon aprók, erősen tapadnak. A hal testét vastag nyálkaréteg fedi, színe az aranysárgától a majdnem feketéig változó. Fejlett példányainak hossza 20-30, ritkán 40 cm. A hazai horgászrekord 3,74 kg. Előfordulás: A növényzettel gazdagon benőtt sekély tavaknak és a mocsaraknak a jellemző hala, de nem hiányzik a folyókból sem. A főmederben ugyan ritka, de a holtágakban, az áradások után kinn maradó mellékvizekben sokfelé megtalálható. Táplálék: Mindenevő hal, táplálékában egyaránt szerepelnek planktonikus és fenéklakó állatok, növényi magvak és hajtások, valamint bomló szerves anyagok. Jelentősége: Komoly gazdasági jelentősége nincs. Húsa szálkás, de kitűnő ízű.

23. Barbus barbus (Linnaeus, 1758) – márna (89:6)

Ismertetőjegyek: Megnyúlt, nagyjából hengeres testű hal, de a feje fölülről, a farokrésze oldalról enyhén lapított. Feje és szeme aránylag kicsi, az orra ellenben hosszú, túlér a száján. A fölső állkapcsán elől 2 kisebb, hátul, a szájszögletében l-l hosszabb bajuszt visel. Pikkelyei kicsik. Fejlett példányai 40-50 cm hosszúak, de 70 centinél hosszabbra is megnőhet. A hazai horgászrekord 8,10 kg. Előfordulás: Vizeinkben őshonos európai elterjedésű faj. Sebes folyású mélyebb vizekben az aljzat közelében él. A folyók márnazónájának jellemző és egyben névadó hala. Táplálék: Mederfenéken keresi táplálékát, amely férgek, rovarlárvák, csigák és egyéb gerinctelen állatok mellett jelentős arányban tartalmaz növényi anyagokat és szerves törmeléket is. Jelentősége: Húsa szálkás, de nagyon ízletes, ikráját ellenben nem ajánlatos fogyasztani, mert mérgező.

24. Barbus meridionalis petenyi Berg, 1949 - petényi márna

Ismertetőjegyek: Megnyúlt, hengeres testű hal, a feje kúpos, a farokrésze oldalról enyhén összenyomott. Orra hosszú, túlér a száján, szeme közepes nagyságú. Alsó állású, ívelt vonalú száját vastag, húsos ajak övezi. Fölső állkapcsának elején 2 rövidebb, szájszögletében l-l hosszabb bajuszszál található. Pikkelyei aprók. Színezete sárgásbarna, szabálytalanul elszórt sötétebb foltokkal, alsó úszói piszkossárgák. Fejlettebb példányainak testhossza 15-20 cm. Igazán nagy hasonlóságot a márna mutat hozzá, de annak hátúszója egy kemény, fogazott csonttüskével kezdődik, anális úszója hátrasimítva meg sem közelíti a farokúszó tövét. Előfordulás: Tipikus folyóvízi hal, ezen belül is a sebesebb sodrású vizek lakója. Duna, Ipoly, Kemence-patak, Tisza, Bózsva, Keleméri-patak, Bódva, Rakaca, Hernád. Táplálék: Vegyes táplálékon él, a mederfenéken található rákocskák, rovarlárvák és csigák mellett lecsipegeti a kövek élőbevonatát, fölszedegeti a vízbe hulló magvakat és rovarokat, sőt az elpusztult élőlények maradványait is. Jelentősége: Tudománytörténeti vonatkozása, hogy az alfaj latin neve Petényi Salamonnak, a neves magyar zoológusnak az emlékét őrzi. Fokozottan védett.

25. Rhodeus sericeus amarus Bloch, 1782 – szivárványos ökle (89:2)

Ismertetőjegyek: Magas testű, oldalról erősen lapított hal, amelynek mind a háta, mind a hasa erősen ívelt. Orra rövid és tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. A szeme meglehetősen nagy, átmérője körülbelül megegyezik az orr hosszával. Ivás idején a nőstényeknek több centiméter hosszú tojócsöve nő, amellyel nagyobb kagylók kopoltyúüregébe juttatják ikráikat, így biztosítva azok biztonságos kikelését. Az ivadék és a felnőtt példányok faroknyelén egyaránt egy fémes csillogása kékeszöld sáv látható, ami igen jó megkülönböztető bélyeg. Kistermetű faj, mindössze 6-8 centis testhosszt érhet el. Előfordulás: Az átlátszó és mély bányatavaktól a sekély mocsarakig, a hegylábi patakoktól a folyamokig gyakorlatilag minden olyan vizünkben megtalálható, ahol a szaporodásához szükséges kagylófajok élnek. Legnagyobb tömegben a sekély, nyugodt, vízi növényekben bővelkedő élőhelyeken fordul elő. Táplálék: Nagyobbrészt lebegő algákkal táplálkozik, de jelentős mennyiségben fogyaszt zooplanktont, és lecsipegeti a víz alatti tárgyak élőbevonatát is. Védett.

16. Carassius carassius (Linnaeus, 1758) – (arany) kárász (89:4)

Ismertetőjegyek: Igen magas hátú, oldalról erősen lapított hal. Homloka meredeken emelkedik, orra tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. Szeme nagy. Hátúszója körülbelül a hasúszóval egy vonalban kezdődik. Pikkelyei nagyok. Alapszíne aranysárga. A pontyhoz hasonló, de bajuszszálai nincsenek. Közepes méretű faj, hossza 15-25 cm, ritkán 30 centi fölött. A hazai horgászrekord 2,66 kg. Előfordulás: A növényekben gazdag sekély állóvizek jellemző hala. Nagyobb állományai az öreg holtágakban, a mocsarakban alakulnak ki. Elviseli az oxigénszegény viszonyokat, télen pedig (iszapba fúródva) a víz teljes átfagyását is. Táplálék: Mindenevő, táplálékát kisebb gerinctelen állatok, növényi hajtások és magvak, valamint szerves hulladékok alkotják. Jelentősége: A folyószabályozások előtt, amikor az Alföld jelentős része még mocsárvilág volt, leggyakoribb halaink egyike a kárász volt. Az ármentesítés után erősen megfogyatkozott, védelme indokolt lenne.

27. Carassius auratus (Linnaeus, 1758) – ezüstkárász

Ismertetőjegyek: A kínai aranyhal törzsalakja, nálunk nem őshonos. Két alakja: egy Ny. és egy K. Ázsiai ismert. A betelepítése nem volt sikeres. Természetes úton is igen jelentős gradációja volt megfigyelhető a XX. században. Ikrái barázdálódását más pontyfélék teje indítja be, de a kikelő ivadékok tiszta ezüstkárászok, mivel az idegen örökítő anyaggal való összeolvadás nem következik be. Ez a jelenség csak az európai populációkra jellemző az ázsiaiakra nem. A teste zömök, oldalról lapított, a feje viszonylag kicsi, pikkelyek színe általában ezüstös, de a tőzeges vizekben élőké aranysárga is lehet. Testhossza 20-25 cm, de 40 centinél nagyobb is lehet. A hazai horgászrekord 3,55 kg. Legjobban a kárász hasonlít hozzá, de annak a hátúszója lekerekített, ennek a fajnak pedig egyenes vagy homorú. Előfordulás: A különböző környezeti feltételekhez kitűnően alkalmazkodik, a hegyi patakok kivételével szinte minden víztípusban megtalálható. Igazi élőhelyét a dús növényzetű sekély állóvizek jelentik, ahol igen nagy állományai alakulhatnak ki. Táplálék: Vegyes táplálkozású hal, ezért is képes a különböző vizekben megélni. Főként apróbb gerinctelen állatokat fogyaszt, de élőbevonatot, növényi anyagokat és szerves törmeléket is eszik.

28. Hypophthalmichthys molitrix (Valenciennes, 1844) – fehér busa (89:10)

Ismertetőjegyek: Teste megnyúlt, közepesen magas, oldalról lapított. Feje viszonylag nagy, orra rövid, szája kicsi és felső állású. Fejéhez képest kicsi szeme szokatlanul alul helyezkedik el. Pikkelyei aprók. A halak színe ezüstös, nem márványozott. Nagyobb példányainak hossza 50-70 cm, de l méternél nagyobbak is előfordulnak. Az amurral együtt Kínából telepítették hazánkba. Előfordulás: A közepes és nagyobb folyókon kívül jól fejlődik a kisebb és nagyobb tavakban, a víztározókban és a holtágakban is. Táplálék: Elsősorban fitoplanktont, azaz parányi lebegő algákat fogyaszt, de sok szerves törmeléket és zooplanktont is eszik. Táplálékát a kopoltyúívek belső oldalán kialakult készülék segítségével szűri ki a vízből. Jelentősége: Húsa telítetlen zsírsavakban gazdag, fogyasztása segít az érrendszeri betegségek megelőzésében.

29. Aristichthys nobilis (Richardson, 1845) – pettyes busa (89:9)

Ismertetőjegyek: Nyújtott testű, de meglehetősen magas, oldalról lapított hal. Feje nagy, homloka széles, aránylag kicsi szeme a fej alsó részén helyezkedik el. Szemei még a fehér busáénál is alacsonyabban találhatók. Szája fölső állású. Mellúszói nagyok, hátrasimítva túlnyúlnak a hasúszók tövén. Pikkelyei aprók. Testének alapszíne ezüstös, amelyet szabálytalan barnás foltok márványoznak. Nagyobb példányai 50-70 cm hosszúak, de l méternél nagyobb is lehet. A hazai horgászrekord 58,91 kg. Előfordulás: Egyaránt megél a folyókban, a tavakban és holtágakban, a víztározókban és a nagyobb csatornákban. Táplálék: Táplálékát főként plankton és szerves törmelék alkotja, amit a kopoltyúíveinek belső oldalán kialakult készülék segítségével szűr ki a vízből. A planktonból inkább az állati szervezeteket fogyasztja, az algákat kevésbé. Jelentősége: Húsa a fehér busáénál ízletesebb, telítetlen zsírsavakban pedig még gazdagabb, fogyasztása az érelmeszesedés és a szívinfarktus megelőzését is szolgálja.