Békaalakúak

Rend: Anura – farkatlan kétéltűek, vagy békák

• • kifejlett korban nincs farkuk
    
  • hátsó pár lábuk az elsőnél fejlettebb, megnyúlt ugróláb, az ujjak között általában úszóhártyával
    
  • fejük szélesen, alig mozgathatóan ízesül a testhez
    
  • az ebihalak (lárváik) izomzata még szelvényezett, a kifejlett állatoké már tagolt
    
  • az első kivételével az összes (5-9) keresztcsont előtti csigolya jól fejlett harántnyúlványokat visel, a bordák szabadon állnak, vagy a harántnyúlványokhoz nőttek
    
  • az összenőtt farokcsigolyák egy hosszúra nyúlt csontot alkotnak (urostyl)
    
  • egységes lábszár és alkarcsont
    
  • a bőr alatti nyirokzsákok fontos szerepet játszanak a vízháztartásukban és a hőszabályozásukban (lásd pl. barna békáknál)
    
  • elöl lenőtt, kicsapható nyelv
    
  • a nyelést a szemek segítik azzal, hogy, amikor becsukják őket, benyomulnak a szájüregbe
    
  • legtöbb fajnál, főleg a szaporodási időszakban, fontos a hangadás (a hangot a torokban vagy a szájzugban elhelyezkedő felfújható hanghólyagok erősítik fel; hangfelfogás a koponya felszínébe simuló dobhártyákkal)
    
  • párzás közben a hím békák jellegzetes módon rákarolnak a nőstények hátára (ez az amplexus nevű reflex), amiben az ujjaik belső oldalán ilyenkor kifejlődő szarugumók is segítik őket (sokszor az ivarokat ezek alapján lehet elkülöníteni); a mozdulatnak élettani jelentősége is van azáltal, hogy segíti a peték kipréselését a nőstényből
    
  • a nőstényt karoló hím általában a kipréselt petékre engedi rá a hímivarsejteket (külső megtermékenyítés; bár pár nálunk nem élő faj belső megtermékenyítésű)
    
  • a peték körüli a kocsonyás burok a vízben a többszörösére dagad; a peték felső oldala sötétebb az alsó oldalánál, ez segíti a napsugarak elnyelését, ami a hideg tavaszi vizekben lehetővé teszi az így átmelegedő peték gyors fejlődését, ugyanakkor viszont védi a petéket a káros UV sugárzások ellen
    
  • az egyes csoportokra igen jellemző az egy nőstény által lerakott peték csoportba rendeződésének formája (pl. zsinór, csomó), valamint a peték fekete részének aránya; így azokat akár faji szinten is be lehet azonosítani, ezáltal egy élőhely szaporodóképes nőstényeinek számát becsülni
    
  • több csoportnál megjelent az ivadékgondozás különböző formája (nálunk nem élő fajoknál ismertek extrém példák is, pl. a gyomor, vagy a bőr „bölcsőként” való használata; az ebihalak háton cipelése a megfelelő méretű broméliatölcsérhez, majd oda rendszeresen terméketlen peték helyezése az ebihalak táplálása céljából)
    
  • az ebihalaknak a hátsó lábaik jelennek meg először
    
  • az ebihalak többnyire moszatokkal és egyéb növényi anyagokkal táplálkoznak (tehát a kifejlett állatoktól eltérően táplálkoznak!); ajkaik erős "csőrré" módosultak, körülöttük bőreredetű "szarufogsorok" ülhetnek
    
  • az ebihalak külső kopoltyúi a kikelés után pár nappal besüllyednek, ami után csak egy csőszerű nyíláson (spiraculum) keresztül jut be hozzájuk a víz
    
  • a szájmezők alakulása (pl. a szarufogak megléte/hiánya, helyzete), valamint a spiraculum(ok) helyzete alapján rendszertani szempontból négy ebihaltípust különböztetnek meg
    

5. Bombina bombina (Linnaeus, 1758) – vöröshasú unka, (91:6)

6. Bombina variegata (Linnaeus, 1758) – sárgahasú unka (91:5)

Bár itt az unkákat hagyományosan a korongnyelvűbéka-félék (Discoglossidae) családjába soroljuk, meg kell jegyezni, hogy egyes rendszerek őket az unkafélék (Bombinatoridae) családjába sorolják, a korongnyelvű békafélék családsorozatán (Discoglossoidea) belül. Az unkák viszonylag apró, maximum 5 centiméteres békák. Korong alakú nyelvüket nem tudják kicsapni táplálékszerzés közben, mert az le van nőve a szájfenékhez. Viszonylag erős mérget (bombin) termelnek, amire a ragadozók figyelmét a hasukon látható aposzematikus színezet (lásd még a foltos szalamandrát) felvillantásával hívják fel (unkareflex: pl. érintés hatására „homorítanak” és még lábaikat is fölfelé hajlítják, hogy a jellegzetes hasi mintázat egy része látható legyen). A hasukkal ellentétben a hátuk viszont iszap, esetleg zöld rejtőszínezetű. A két hazai unka életmódja igen hasonló azt leszámítva, hogy ahol elterjedési területük átfed, ott a sárgahasú unka inkább hegy-és dombvidéki elterjedésű (maximum 2000 méterig), szemben az alföldeket preferáló vöröshasú unkával. A hasonló életmód miatt a két unka tartósan nem él meg egy élőhelyen. Jól példázza mindezt a Kárpát-medence esete is, ahonnan a jégkorszak után keletről benyomuló vöröshasú unka sok helyről kiszorította a sárgahasú unkát, amely leginkább csak a hegyvidékeken maradt fenn (lásd a lenti ábrát; az ott még feltüntetett appennin unkát (Bombina pachypus (Bonaparte, 1838)) sokáig a sárgahasú unka egyik alfajának tartották). Mint nevük is mutatja, a két unka közül a sárgahasú unka hasi mintázatának meleg színű komponense inkább citromsárgába, míg a vöröshasú unkáé inkább vörösesbe hajlik, azonban mindkét faj esetén ez a szín elmehet a narancssárga különböző árnyalataiba. Különösen problémásak ilyen szempontból a nálunk is gyakori hibridállományok. Éppen ezért a terepi határozáshoz biztosabb bélyegeket kell keresnünk, amelyek közül minél többet figyelembe kell venni. A sárgahasú unka háta érdesebb tapintású, mert a háti szemölcsein egy-egy szarutüske van; továbbá ujjhegyei abban a színben pompáznak, mint a hasuk élénk meleg színárnyalata, de a vöröshasú unka ujjhegyei nem. A vöröshasú unka hasának fekete foltjaiban igen sok kis fehér pont látható, míg a sárgahasú unkánál ezek sokkal kisebb arányban fordulnak elő. A vöröshasú unka hasán a sötét mintázat aránya általában látványosan nagyobb, mint a sárgahasú unkáén. A vöröshasú unka hímeknek van, míg a sárgahasú unka hímeknek nincs belső hanghólyagja. Mindezeken kívül a gyakorlott fül az énekük alapján is meg tudja különböztetni őket egymástól, mert a sárgahasú unka hímek „unkogása” gyorsabb, mint a vöröshasú unka hímeké. A sárgahasú unka alfajokra tagolódik, míg a vöröshasú unka nem, de az utóbbinak ismert egy nálunk is előforduló zöld hátú színváltozata (Bombina bombina var. viridis).

Az unkák állóvizekhez kötődnek, gyakran szétterpesztett lábakkal lebegnek azok felszínén, a víztől ritkán távolodnak el. Ugyanakkor viszont a legkisebb pocsolyákban (pl. keréknyomok) is otthon érzik magukat, de a nyílt vizű tavakban nem. Mivel az ilyen pocsolyák könnyen kiszáradhatnak, ezért (a többi hazai kétéltűvel szemben) egy évben többször is szaporodhatnak, nem csak tavasszal. Ezáltal biztosítva van a populáció túlélése arra az esetre is, ha a pocsolyák netán még azelőtt száradnának ki, mielőtt az ebihalak átalakulnának. Ezen kívül egyszerre csak kis számú petét raknak le apró csomócskákban, így a kis pocsolyákban nem zsúfolódik össze túl sok ebihal. Az unkák jó példái annak, hogy nem csak a látványos, nagy kiterjedésű élőhelyek, hanem akár a kisebb pocsolyák megőrzése is fontos az élővilágunk változatosságának fenntartása érdekében. Így például a budapesti kis tavacskákban is előforduló vöröshasú unka állományokra is tekintettel kellene lenni, mielőtt e tavacskák lecsapolásáról döntenénk.

7. Pelobates fuscus (Laurenti, 1768) – barna ásóbéka (91:4)

A barna ásóbéka szárazföldi életmódú, a vizet csak a szaporodási időszakban keresi fel. Magyar neve arra utal, hogy nappalra beássa magát a talajba, és csak este jön elő vadászni onnan. Éppen ezért elterjedési területe leginkább a laza talajhoz köthető, de ha ez adott, akkor akár erdőkben, szántóföldeken, vagy nem ritkán kertvárosokban; illetve alföldön és hegyvidéken is megtalálja az életfeltételeit. Az ásást a hátsó lábának alsó felén, a kisujj tövénél található hosszúkás ásósarkantyú, valamint a szemek között lévő megerősödött és összecsontosodott koponyacsontok (frontoparietale) segítik. Petéiket kettőnél több soros, körülbelül ujjnyi vastagra duzzadó petezsinórokban helyezik el általában dús növényzetű kisvizekben. A peterakó helyükhöz igen hűségesek, ezért azok megszűnése esetén az ott petéző állományok gyakorlatilag nemigen képesek más petézőhelyet keresni. Érdekes módon a 8 centimétert ritkán meghaladó barna ásóbékáé a legnagyobb ebihal (farokkal együtt elérheti akár a 17 centimétert is) a hazai békafajok közül. Nem ritka, hogy e rejtett életmódú béka előfordulására sokszor csak az óriási ebihalai jelenléte alapján következtetünk. A faj további jellegzetessége az, hogy ha megzavarják, fokhagymaszagot áraszt magából, és az hogy a hátán gyakori a pirosas mintázat, amely ritkán dominánssá is válhat.

Valószínű a kisvárosokban is előforduló varangyokra utalhatott Arany János a Családi körben, hogy „mintha lába kelne valamennyi rögnek, lomha földi békák szanaszét görögnek”.

A varangyok jellegzetes szemölcsös bőrükről és nagy méretükről, valamint a hatalmas méregtermelő fültőmirigyeikről könnyen felismerhetők, ahogy például a lámpák alatt kapkodnak a lehullott rovarok után. Mozgásuk is jellegzetes, mert többnyire inkább másznak, mint ugrálnak. Nagy méretüknél fogva igen falánkak és így hatékonyan pusztítják a nagyobb méretű kártevőket (pl. meztelencsigákat, lótücsköket), amiért érdemes őket megtűrni a kertekben, sőt kis tavacskákat is létesíthetünk számukra. Igaz, a kifejlett varangyok a szaporodási időszakon kívül nem tartózkodnak vízben, sőt attól igen messzire is elvándorolhatnak, de a szaporodásuk azért vízhez kötött. Jellegzetességük, hogy a hímek már a szaporodóhelyre vándorlás közben rákarolhatnak a náluk jóval nagyobb nőstényekre és ilyenkor azok hátán utazva teszik meg a maradék távolságot. A vízben aztán további hímek is megpróbálhatnak rákarolni a már „foglalt” nőstényekre, ami sokszor a nőstények fulladásához is vezethet. Kétsoros petezsinórjukat vízinövényekre, ágakra tekerik, hogy ne süllyedjenek le és menjenek tönkre az iszapban. Az ebihalak viszonylag rövid ideig, de többnyire rendkívül nagy számban, nagy csapatokba összeverődve fejlődnek. Ez a rövid ideig tartó túlkínálat tulajdonképpen egy stratégia a ragadozókkal szemben. Bár a varangyok a legnagyobbra növő békáink, a frissen átalakult (juvenilis) példányok még meglepően aprók (kb. fél centiméteresek). A varangyok legnagyobb ellenségei szinte abszurd módon a varangypusztító legyek (pl. Lucilia bufonivora Moniez, 1876; más békákat is megfertőzhetnek), amelyek nőstényei a kifejlett varangyok bőrére petéznek, majd a kikelő nyüvek az orrlyukakon át behatolnak a varangy agyába, és elevenen felfalják az állatot. A ragadozók ellen úgy védekeznek, hogy testüket felfújva és négy lábára emelkedve próbálnak nagyobbnak látszani. A kifejlett varangyok nappal kövek, farönkök, stb... alá bújnak, esetleg beássák magukat a talajba. A varangyhímek különös jellemzője az úgy nevezett Bidder-féle szerv, amely tulajdonképpen csökevényes petefészek a here anterior végén.

8. Bufo bufo (Linnaeus, 1758) – barna varangy (91:2)

A barna varangy a legnagyobb békánk (petés nőstényei nálunk meghaladhatják akár a 11 centimétert és a 22 dekát is, délebbre még nagyobbra is nőhetnek). Egyik leggyakoribb kétéltűnk, élőhelyét tekintve nem válogatós. Sajátossága, hogy igen messziről is visszatalál a nászidőszakban ahhoz a vízhez, amelyikben felnőtt, de viszonylag hamar kolonizálja az újabb vizeket is. Mivel már az ebihalak is termelnek méreganyagokat, azok akár olyan vizekben is ki tudnak fejlődni, amelyekben más kétéltűfajok lárvái az ott lévő ragadozók (pl. halak) miatt nem. A hímeknek nincs hanghólyagjuk (ellentétben a zöld varanggyal), ezért „unkogásuk” nem hallatszik messzire. Bár kevésbé kulturkövető, mint a zöld varangy, de azért kertvárosokban is felbukkanhat.

9. Bufo viridis Laurenti, 1768 – zöld varangy (91:3)

Jellegzetes „katonai terepszínezetű”, maximum 10 centiméteresre növő állat. Életmódja sokban hasonlít a barna varangyéhoz, de annál kulturkövetőbb, akár városi parkokban is találkozhatunk vele. Sztyeppi eredetű faj révén az alföldek nyíltabb élőhelyeit kedveli igazán, és a mezőgazdaságilag művelt területek „kultursztyeppéjéhez” is jól alkalmazkodik. A barna varangynál mozgékonyabb és többet is ugrál nála. Nem is ragaszkodik annyira a petézőhelyhez, mint a barna varangy, sőt kifejezetten kedveli a friss, még gyér növényzetű tavacskákat (pionír faj). Mivel a barna varangy hímekkel ellentétben a zöld varangy hímjeinek van belső hanghólyagja, ezért hangjuk messze elhallatszik. A jellegzetes pirregő hangját össze lehet téveszteni a lótücsök ciripelésével, de míg a zöld varangy hangja halkan indul, majd erősödik, addig a lótücsök hangjának intenzitása nem változik.

10. Hyla arborea (Linnaeus, 1758) – zöld levelibéka (91:1)

A viszonylag apró, 5 centimétert ritkán meghaladó, más hazai békával összetéveszthetetlen zöld levelibékának két igen feltűnő sajátossága is van. Az egyik az ujjai végén lévő tapadókorongok, amelyekkel nem csak a leveleken, de akár a függőleges üvegen is könnyen megtapad; a másik pedig a (hát) színváltoztató képessége. Igaz, a többi hazai kétéltű faj is képes valamelyest változtatni a színének intenzitását és esetleg árnyalatát is, de a zöld levelibéka ebben nagyságrendekkel ügyesebb. A háttértől függően a zöld és a barna legkülönbözőbb árnyalatait is fel tudja venni (bár vannak egyedek, amelyek inkább barna, mások meg inkább zöld színűek). Ismertek azonban teljesen fekete (melanisztikus) és kék (bőrükből hiányzik a sárga festékanyag) egyedei is. A hímek brekegése messzire elhallatszik, amiben segíti őket a torkukon található, igen fejlett torokzacskó (ez nyugalmi helyzetben a torkot ráncossá teszi, így a hímek a nőstényektől könnyen elkülöníthetők). Hangját nem csak nászidőszakban hallatja a vízből (ahol általában kórusban szól), hanem akár a nyár folyamán is a fák lombkoronájából, különösen eső előtt. Ugyanis, mint neve is mutatja, a kifejlett zöld levelibéka a nászidőszakon kívül elsősorban bokrokon és a fák lombkoronájában tartózkodik, ahol ügyesen ugrik ágról ágra és kapja el a repülő rovarokat. Ezek után nem meglepő, hogy a faj elterjedési területe nagyjából egybeesik a lomberdőzónával. Szinte mindenütt (akár városi zöldövezetben is) megtalálja az életfeltételeit, ahol a fás-bokros területek, nádasok közelében talál olyan napsütötte, növényzetben dús kisebb állóvizeket, ahova szaporodni járhat. A víz kémiai összetételével szemben (így szennyezettségével szemben is) azonban igen érzékeny. Petecsomócskái aprók, kb. mogyoró-dió nagyságúak. A népi babona még ma is sokfelé „időjósnak” tartja, régen befőttesüvegben tartották. Ha felmászott az üvegben lévő létrán, az szép, míg ha lejjebb tartózkodott, az rossz időt jósolt. A jelenség hátterében valószínűleg az a megfigyelés állhat, hogy jó időben inkább a bokrok felsőbb, míg borult időben az alsóbb ágain tartózkodik, így követve a rovarok mozgását.

A hazai valódi békák egyik közös jellemzője, hogy hosszú lábukkal jól ugranak és úsznak, nőstényeik akár öklömnyi méretet is meghaladó petecsomókat raknak.

A gyepi békát, a mocsári békát és az erdei békát együttesen barna-, vagy bajszosbékáknak is szoktuk nevezni a hasonló színezetük alapján. Elkülönítésükben több bélyeg is segíthet (lásd lenti ábra), amelyek közül kiemelnénk az orr csúcsosságának mértékét (gyepi béka < mocsári béka < erdei béka), a hátsó lábak sarokgumóinak fejlettségét (gyepi béka < erdei béka < mocsári béka; az ábrán nyilakkal mutatva), valamint a hátsó láb és testhossz arányát. Az utóbbit a gyakorlatban úgy lehet megvizsgálni, hogy a béka hátsó lábát kinyújtva oldalról az orra vonalába fordítjuk, miközben a testét egyenesen tartjuk (ez a művelet, bár drasztikusnak tűnik, nem szokott a békára nézve negatív következményekkel járni). Ha a boka túlér az orrcsúcs vonalán, akkor erdei békát, ha azzal körülbelül egy vonalban van, akkor mocsári békát, ha nem ér el az orr vonaláig, akkor pedig gyepi békát tartunk a kezünkben (meg kell azonban jegyezni, hogy a hazai mocsári békák a hosszabb lábú Rana arvalis wolterstorffi alfajba tartoznak, amelyek bokája általában éppen túlér az orr vonalán, nem úgy, mint az ábrán látható törzsalaké). Ezen kívül némi támpontot adhat színezetük is (pl. a gyepi béka erősen márványozott hasi mintázata), továbbá e békák hímjeit határozottan jól meg lehet különböztetni az énekük alapján is. Támpontot adhat a tengerszint feletti magasság is, mert míg nálunk mocsári békával inkább alföldeken, addig gyepi békával inkább magasabb hegyeinkben találkozhatuk; az erdei béka viszont az ország legtöbb területén előfordul. Mindhárom barna békára jellemző, hogy a tél végi nászidőszakban gyakran lágy tapintásúak és úgy tűnnek, mintha „hájasak” lennének. Ennek oka, hogy ilyenkor a nyirokrendszerükben olyan összetételű nyirkot halmoznak fel, amely megakadályozza az esetleges megfagyásukat. Mindhárom faj kifejlett egyedei a szaporodási időszakon kívül szárazföldi életmódot folytatnak.

11. Rana temporaria Linnaeus, 1758 – gyepi béka (92:2)

Az akár 10 centimétert is meghaladó gyepi béka a legnagyobb elterjedési területű európai békafaj, amely a többi európai kétéltűnél is messzebb hatol fel északra. Tőlünk északabbra akár városi parkokban is találkozhatunk vele. Magyarországon állományai viszont csak szórványosan találhatók a nyugati és az északi országrészek leginkább 600 méternél magasabban lévő, csapadékos, erdős területein. Ezek után nem meglepő, hogy sokszor még több helyen jég borítja a tavacskát, amikor párosodik. Ekkortájt a hímek bőre enyhén kékkel színeződhet (ez nem olyan látványos, mint a mocsári békánál) és a nőstények bőre szemölcsös lesz („nászkiütés”). A hímek leginkább vízben hallatják a két belső hangzacskójuk segítségével képzett morgó hangjukat, amely jól terjed a vízben. Petecsomóikat a nőstények előszeretettel rakják egymás mellé, így nem ritka, hogy az egymás melletti petecsomók akár több négyzetméteren lebegnek a víz felsőbb rétegeiben, amely időszakos túlkínálat tulajdonképpen egy védekezés a ragadozókkal szemben (lásd még a varangyok ebihalaival kapcsolatban írottakat). A kifejlett állatok ugyan nem vízhez kötött életmódot folytatnak, de bőrük könnyen kiszárad. Minden bizonnyal ezért is kötődik a faj annyira a hűvösebb, párásabb élőhelyekhez.

12. Rana arvalis Nilsson, 1842 – mocsári béka (92:3)

A mintegy 8 centiméteresre növő mocsári béka sajátossága, hogy hímjeik nászidőszakban bekékülnek. A kék szín intenzitása és utódaik túlélése között pozitív összefüggés van, tehát minden bizonnyal előnyös a nőstényeknek, ha a hímek színezetét figyelembe veszik a párválasztáskor. Gyakoriak az olyan egyedek, amelyek gerince fölött egy világos csík húzódik. A nászidőszakban a hímek a két belső hanghólyagjuk segítségével bugyborékoló hangon szólnak, gyakran kórusban. A mocsári béka petecsomói nem emelkednek fel a víz felsőbb rétegeibe, mint a gyepi béka petecsomói, hanem az aljzaton maradnak. A faj nászidőszaka is később (jégolvadás után) indul, mint a gyepi békáé. A mocsári béka nálunk főleg síkvidéken gyakori (ritkán megy 600 méter fölé), és mint neve is mutatja, különösen kedveli a vizes foltokkal tarkított, mocsaras, lápos nedves réteket. Így bár a kifejlett mocsári békák a nászidőszakon kívül alapvetően szárazföldi életmódúak, gyakran találkozhatunk velük a vizes foltok közvetlen szomszédságában a nászidőszak után is. Előfordul az is, hogy vízbe ugorva keresnek menedéket, ha a víz közelében zavarjuk meg őket.

13. Rana dalmatina Fitzinger, 1838 – erdei béka (92:4)

A néha 8 centimétert is meghaladó, lomb és kevert erdőkhöz kötődő erdei béka nálunk majdnem minden erdősebb területen megtalálható az alföldektől a hegyekig. Tőlünk északabbra és nyugatabbra viszont ritka, és ott a nálunk elszórtan előforduló gyepi béka válik helyette gyakorivá. Az erdei béka opportunista módon könnyen rátalál az újonnan létrejött kis vizekre (pl. akár keréknyomokra) az erdőkben és azok közvetlen környékén, és petézik is beléjük. Mivel helyhűsége kicsi és jól ugrik, így a szaporodási időszakon kívül e vizektől igen messzire is elportyázhat az erdőben, illetve azok tisztásaira, és a környező rétekre is kilátogathat. A hímek a nászidőszakban kotyogó hangot hallatnak.

14. Rana esculenta complex – kecskebéka fajcsoport, vagy zöldbékák (92:5a-b)

Az ebbe a csoportba tartozó, zöldes-barnás alapszínű, erősen vízhez kötött életmódú békákat bizonyára mindenki látta és hallotta már, mert a legtöbb vizünkben (akár a városi vizeinkben is) kifejezetten gyakorinak mondhatók. A köznyelv őket ismeri úgy, mint „békákat”, őket boncoljuk az állatkísérletek során és az ő combjaikat kínálják az éttermekben csemege gyanánt. Mindezek miatt, bár védettek, bizonyos helyeken és bizonyos időszakokban gyűjthetők, de csak engedéllyel. A kecskebéka fajcsoportot két békafaj, a tavi béka (Rana ridibunda Pallas, 1771), a kis tavibéka (Rana lessonae Camerano, 1882), valamint az ő hibridjeikből létrejövő kecskebéka alkotja (Rana kl. esculenta Linnaeus, 1758). A kecskebéka tehát nem önálló faj, ezért azt a nevében a „kl.” rövidítéssel jelölt, úgynevezett klepton rang illeti meg. Ez már csak azért is igaz, mert tartósan egy kecskebéka-populáció önmagában általában életképtelen, szükséges néha legalább az egyik szülőfajjal visszakereszteződnie. E jelenség hátterében bonyolult genetikai tényezők rejlenek, amelyeknek köszönhetően a hibridek gyakran tri-, vagy akár tetraploid kromoszómaszerelvényűek. Az ilyen példányok különböző szerveiben a kromoszómák szétoszlása gyakran nem egyforma és ezért a hibrid utódok között sok az életképtelen (pl. torz) egyed. Az életképtelenséget fokozza az, ha a populáció nem kap vérfrissítést legalább az egyik szülőfaj irányából. Hogy a kecskebéka mindezek ellenére mégis gyakori, az annak köszönhető, hogy igen nagyszámú petét rak, így az utódai között rendszeresen akadnak életképes példányok is. Ugyanakkor viszont a kecskebéka nem csak a külsejében, de ökológiai igényeiben is átmenetet képez a két szülőfaj között, így vannak olyan élőhelyek, amelyek kimondottan a kecskebéka típusú egyedek előfordulásának kedveznek. Ismertek azonban olyan élőhelyek is (pl. földközi-tengeri szigeteken), ahová a kis tavibéka, illetve a tavi béka nem jutott el, ezért azokat tiszta vérű tavi béka, illetve kis tavibéka populációk népesítik be. Mindez, és a kecskebéka populációk vérfrissítés nélküli életképtelensége, valamint a genetikai vizsgálatok eredményei indokolttá teszik azt, hogy a tavi békát és a kis tavibékát különálló fajoknak, illetve a kecskebékát kleptonnak tekintsük. A hibridizáció ilyen nagy mértéke miatt azonban nem meglepő, hogy e három béka elkülönítése igen nehéz a gyakorlatban és biztosat csak genetikai vizsgálatok alapján mondhatunk. Ezek híján viszont a leghelyesebb csak „kis tavibéka szerű”, „kecskebéka szerű” és „tavi béka szerű” állatokról beszélni. Van néhány bélyeg, ami alapján ilyen szinten megpróbálkozhatunk a terepi határozásukkal. Meg kell jegyezni azonban, hogy a gyakorlatban az átmeneti formák legkülönbözőbb változataival találkozunk, ezért az itt leírtak csak a „tipikus szerű” példányok terepi beazonosítását segíthetik. A barnabékákhoz hasonlóan itt is támpontot adhat az orr csúcsosságának mértéke (tavi béka < kecskebéka < kis tavibéka), a sarokgumó mérete (tavi béka < kecskebéka < kis tavibéka; az ábrán nyilakkal jelölve), valamint a lábak hossza (kis tavibéka < kecskebéka < tavi béka; lásd az ábrán). Az utóbbit azonban itt úgy kell tesztelni, hogy a békát a két mellső lábánál megfogjuk, és azt orrcsúccsal az ég felé fordítva a két hátulsó lábára „ültetjük”. Ha ekkor a sarkak nem érnek össze, akkor kis tavibéka szerű állatot, ha éppen összeérnek (tehát azok a kloákáig, illetve az ábrán vonallal jelzett gerinc vonaláig érnek), akkor tipikus kecskebéka szerű állatot, ha pedig egymáson átfednek, akkor tavi béka szerű állatot tartunk a kezünkben. Mindezeken felül támpontot adhat a színezetük, (Pl. az általában barnás alapszínű tavi béka hátán a pettyeket gyakran gyűrűs mintázat veszi körül, hanghólyagja szürkés; a sokszor zöldesebb kis tavibéka combjának hátsó oldalán általában van sárgás, vagy narancsos színezet, hanghólyagja fehéres), a testméretük (míg a finomabb testfelépítésű kis tavibéka csak kivételes esetben nő 9 centiméteresre, addig a robosztus alkatú tavi béka elérheti néha a 17 centimétert is; az ilyen nagy példányok akár récefiókákat is elkaphatnak), valamint a jól ismert hangjuk is (gyakran kórusban szólnak; a kis tavibéka „cserreg”, a kecskebéka „mekeg”, a tavi béka „gurgulázik”; az utóbbit ezért szokták kacagó békának is hívni). A kis tavibéka és a tavi béka valószínűleg máshonnan népesíthette be Európát a jégkorszak után, de a refúgiumok a hibridizáció magas foka miatt szinte kinyomozhatatlanok. A két faj ilyen mértékű hibridizációja valószínűleg csak egy újkori jelenség, ami a csatornázással magyarázható. Míg a tavi béka ugyanis a nyílt, növényzettel kevésbé borított nagyobb vizeket preferálja, addig a kis tavibéka a kis vizeket, tocsogós élőhelyeket kedveli. A csatornázással azonban számos korridor jött létre eme különböző víztípusok között, valamint a csatornák amúgy is a kecskebéka típusú egyedeknek kedveznek. Ugyanakkor viszont az igen valószínű, hogy a hibridizáció valamilyen szinten régebben is fennállhatott, ugyanis e békák igen jól vándorolnak a különböző vizek között.