Csoport: Saltatoria - Ugró egyenesszárnyúak
Alosztály: Neoptera
Csoport: Polyneoptera
„Orthopterida kládusz”
Rendsorozat: Orthopteroida
Csoport: Saltatoria – Ugró egyenesszárnyúak
Rend: ENSIFERA – Tojócsöves-alakúak
A csápok fonalasak, hosszabbak a test fél hosszánál. Szemeik kicsik, gyenge a látásuk. A lábfejízek száma három (Grylloidea) vagy négy (Tettigonioidea). A hangadás a szárnyak összedörzsölésével történik. Hallószervűk az első lábszáron a térd alatt található. Párzáskor a hím helyezkedik el a nőstény alatt. A nőstények tojócsöve hosszú, petéiket egyesével talajba vagy élő illetve holt növényi részekbe rakják.
Alrend: Tettigonioidea - Szöcskealkatúak
Család: Ephippigeridae – Nyergesszöcskék
6. Ephippiger ephippiger (Fiebig, 1784) – nyerges szöcske (32:8)
22-30 mm nagyságú. Alapszíne zöld vagy sárgás, a fej hátsó része a bázisánál fekete. A pronotum nyereg alakúan benyomódott, hátul erősen boltozatos, különösen a hímnél. A fedőszárnyak pikkely alakúak, érhálózatuk durva, mindkét nem tud ciripelni. A pronotum hangerősítő készülékként működik. A tojócső gyengén hajlik felfelé, a peték vöröses-szürkék kissé hajlottak. Táplálékát növények és kis rovarok alkotják. Sztyepplakó, meleg száraz klímában érzi jól magát, és csak itt tud szaporodni. Szőlőhegyeken, bozótokban, lombos fákon fordul elő. Spanyolországtól egész Oroszországig megtalálható, azonban csak a számára alkalmas meleg területeken, nálunk élőhelyein gyakori. Thamnobiont.
Család: Phanereopteridae - Lomhaszöcskék
7. Isophya costata Brunner von Wattenwyl, 1878 – magyar tarsza
29-30 mm nagyságú. Alapszíne zöld, vörös pontokkal. A fedőszárnyak erősen megrövidültek, a nőstényeknél csak lebenyszerűek. A pronotum szegélyein keskeny, sárgás szalag található, a hím pronotuma hátrafelé erősen kiszélesedik, a nőstényé csak enyhén. A hím subgenitális lemeze széles, hátul kereken bemélyedő, a nőstényé háromszög alakú. A tojócső alsó széle a bázisától kezdve egyenletesen görbül, csúcsa fent is, lent is fűrészes. Az Isophya genus tagjainak határozása igen nehéz, nagy tapasztalatot igényel, legbiztosabban a hímek ciripelése alapján határozhatjuk meg őket. Magyarországon, Ausztriában és Romániában fordul elő. Magyarországon: Budai-hegység, Balaton-felvidék, Battonya. A dús, diverz növény összetételű gyepeket kedveli. Chortobiont. Ritka fajunk, védett!
8. Leptophyes albovittata (Kollar, 1833) – közönséges virágszöcske (32:2)
10-17 mm nagyságú, lábai igen hosszúak és vékonyak. Csápjaik kb. négyszer olyan hosszúak, mint a testük. A fedő- és hátsó szárnyak mindkét nemnél csökevényesek, pikkely alakúak. A hím szárnyainak bázisán elmosódott rozsdabarna folt van. A tojócső 5 mm nagyságú, lapított, enyhén sarlószerű. A potrohon sárgás-fehér folt halad végig. Ezek a finom felépítésű állatok nagyrészt bokrokon tartózkodnak. Az imágók növényeket fogyasztanak, megfigyelhető ennél a fajnál a tipikus lyuk-rágás. A hím ciripelése alig hallható. A peték laposak, hosszúkásak, kb. 3 mm hosszúak, a nőstény egyszerre 2-6 petét rak le pl. kéregrepedésekbe. Hazánkban igen gyakori faj. Thamnobiont.
9. Phaneroptera falcata (Poda, 1761) – zöld repülőszöcske (32:1)
12-18 mm nagyságú, karcsú felépítésű. Alapszíne zöld, a fej, tor és a lábak sokszor rozsdavörösek. A fedőszárnyak keskenyek, a hátsó szárnyak túlnyúlnak rajtuk. A tojócső rövid, széles, sarlószerűen hajló. Ciripelése igen rövid. Ez a faj majdnem kizárólag növényekkel táplálkozik, gyenge levelekkel és virágokkal. Fogságban a nőstények jól megtűrik egymást, a hímek azonban lerágják egymás hátsószárnyainak végét. Az imágók július végén jelennek meg. A petéik laposak oválisak, ezeket növényekre rakják. A közép-európai szöcskék közül a legjobban repülő faj, hazánkban gyakori. Thamnobiont.
Család: Tettigoniidae - fürgeszöcskék
10. Decticus verrucivorus (Linnaeus, 1758) – szemölcsrágó szöcske (32:5)
24-44 mm nagyságú. Alapszíne zöld, sárga vagy barna, az egyes testrészek általában különböző színezetűek, de lehetnek egyszínűek is. A hátsó comb jelentősen megvastagodott. A repülőszervek teljesek. A fedőszárnyakon többnyire sötét foltok vannak. A csápok kb. testhosszúságúak. A tojócső majdnem egyenes, a csúcsa finoman fogazott. Táplálékának nagy része állati eredetű (sáskák, hernyók), azonban szívesen fogyaszt nedvdús növényi részeket is. Éneke hangos, többnyire csak napsütésben, talajról ciripel. Ezt a szöcskét a nedves réteken éppúgy megtaláljuk, mint a száraz pusztákon. A faj nevét Linné adta, mivel a skandináv parasztok ezzel a fajjal rágatták le szemölcseiket. Egész Európában előfordul, nálunk élőhelyein gyakori faj. Chortobiont.
11. Metrioptera roeselii (Hagenbach, 1822) – Roesel-rétiszöcske
14-19 mm nagyságúak. Alapszíne barnássárga vagy zöldessárga, a pronotum oldallebenyei sötétebbek, peremük sárga vagy világoszöld. A fedőszárnyak világos barnák. A hím cercusain a fog az utolsó harmadban van. A tojócső szabályosan, kardszerűen ívelő, kevéssel hosszabb a pronotumnál. Hygrofil faj, mely túlnyomóan nedves réteken, árkokban található, de előfordul szárazabb élőhelyeken is, azonban a növényzetnek itt is elég sűrűnek kell lennie. Tápláléka nagyrészt zsenge növényi részekből áll, de alkalmanként kis hernyókat is elfogyaszt. Éneke lágy, magas, percekig kitart. Ez a faj bizonyos ellenállóságot mutat a hideggel szemben, mivel októberben, az első éjszakai fagyok utáni is találkozhatunk vele, igaz kis számban. Egész Európában elterjedt, nálunk élőhelyein gyakori faj. Chortobiont.
12. Tettigonia cantans (Füssli, 1775) – éneklő lombszöcske
22-23 mm nagyságú. Alapszíne zöld, a háta sokszor sárgás, vörösesbarnás. A szárnyak csak kissé nyúlnak túl a hátsó combon. A tojócső egyenes, olyan hosszú, mint a hátsó comb. Étrendje megegyezik a T. viridissima táplálékával. A hegyekben ez a faj magasabbra hatol a T. viridissima-nál, ez a nedvesebb levegő és a kiegyenlítettebb hőmérséklet kedvelésével függ össze. Ciripelése tömör, éles, átható hangú. Egész Európában elterjedt, nálunk szórványosan fordul elő. Thamnobiont.
13. Tettigonia viridissima Linnaeus, 1758 – zöld lombszöcske (32:4)
28-35 mm nagyságú. Alapszíne zöld, a lábak néha sárgák. Az első és hátsó szárnyak is jól fejlettek. A tojócső majdnem eléri a fedőszárnyak végét, vagy 1-2 mm-rel hosszabb annál, finoman hajlik lefelé. A hím este és éjszaka ciripel, fákról és bokrokról, hangja élesen csengő, olyan mintha kést köszörülnének. A nappalt a talajon, bokrokon tölti, este felhúzódik a fák lombkoronájába, így kerüli el a talaj menti lehűlést. Tápláléka kisebb rovarokból áll, mint legyek, hernyók. Szívesen fogyaszt nedvdús leveleket is. Fogságban kannibalizmus is előfordul náluk, ha valamelyik legyengül, megsérül. Repülése helikopterére emlékeztet, jól repül, azonban csak rövid távokon. Ezt a szöcskét nem csak réteken, és erdőszegélyekben találjuk, behatol lakott területekre is, néha a nyitott ablakon berepül a lámpára esténként. Magasabb fekvésű helyeken a T. cantans váltja fel, de előfordulnak átfedések is. Egész Európában gyakori. Thamnobiont.
14. Pholidoptera aptera (Fabricus, 1793) – nagy avarszöcske
20-25 mm nagyságú. Alapszíne a rozsdabarnától a fekete-barnáig terjed. A pronotumon a középborda alig észrevehető, oldallebenyén csak hátul van széles sárga szegély. A fedőszárnyak pikkelyszerűek, a hím fedőszárnyai sárgák. A tojócső enyhén hajlik. Ciripelése éles, hangos. Megfigyelték a hímek szabályos váltakozó énekét, ahol az egyik hím pontosan a másik énekének szünetébe kezd ciripelni. Kedveli a sűrű bozótos hegyoldalakat, erdőszéleken és nyiladékokban találkozhatunk vele (850 m - 1700 m-ig). Közép-Európában fordul elő, hazánkban ritka (pl.: Aggteleki-karszt, Mecsek). Thamnobiont.
15. Saga pedo (Pallas, 1771) – fűrészlábú szöcske (32:7)
60-70 mm nagyságú. Alapszíne zöld, de előfordul sárga színváltozat is. A legnagyobb szöcskénk. A pronotum oldallebenyei alul majdnem egyenesek, teste hosszú és keskeny. A tojócső enyhén hajló, hosszú, vége fogazott. Csak xerotherm sztyeppjellegű biotópokon fordul elő, fűben vagy kis bokrokon. Ragadozó, a fűben képes sokszor egy órán át, mozdulatlanul várni zsákmányára, fő táplálékát a sáskák alkotják. Áldozatát első lábaival fogja meg, legtöbbször annak fejét fogyasztja el először. Mozgása lassú. Nálunk csak nőstények fordulnak elő, parthenogenetikusan szaporodik, petéi oválisak és erősen kitinizáltak. Észak-Európát kivéve majdnem egész Európában megtalálható, nálunk szórványos előfordulású (pl.: Villányi-hegység). Chortobiont. Védett!
Alrend: Grylloidea - Tücsökalkatúak
Család: Gryllidae – tücskök
16. Acheta domesticus Linnaeus, 1758 – házi tücsök (32:12)
16-20 mm nagyságú. Alapszíne okkersárga. A fej olyan széles, mint a pronotum, az előháton sötét rajzolat van. A fedőszárnyak rendszerint elérik a potroh csúcsát. A tojócső egyenes, a vége bunkószerűen megvastagodik és hegyes, messze túlnyúlik a hátsó combon. Nálunk a telet az emberi lakások, üzemek melege nélkül nem tudná elviselni. Állományuk az utóbbi időben a rovarmérgeknek és a modern építkezési szokásoknak köszönhetően megritkult. A legkedvezőbb hőmérséklet számára száraz levegőben 32 °C. Életmódjuk éjszakai. Táplálékuk nagyrészt növényi eredetű, szívesen fogyasztanak konyhai hulladékot. Egész Európában elterjedt, nálunk szórványos. Fissurobiont.
17. Gryllus campestris Linnaeus, 1758 – mezei tücsök (32:10)
20-25 mm nagyságú. Alapszíne fekete. Hátsó lábának combján, belül piros folt található. A dallamos tücsökciripelésre már igen régen felfigyeltek, nemcsak este, de már a délelőtti órákban is megszólal, főleg napsütésben. Ugrólábukat ritkán használják, harc közben vagy veszély esetén haladnak csak ugrálva. Kedveli az alacsonyabb területeket, meleg domboldalakat. Táplálékát állati és növényi anyagok teszik ki. Észak-Európát kivéve egész Európában elterjedt, nálunk gyakori. Fissurobiont.
Család: Oecanthidae – pirregőtücskök
18. Oecanthus pellucens (Scopoli, 1763) – pirregő tücsök
9-15 mm nagyságú. Alapszíne sárgás. A test és a lábak karcsúak, finom alakjával elüt minden más tücsöktől. A pronotum hosszabb a szélességénél. A fedőszárnyak túlnyúlnak a potrohon, a nőstényeknél keskenyen hegyesedő, a hímeknél hátrafelé szélesednek, többnyire lekerekítettek. Nappal ritkán ciripel. A tojócső egyenes, a csúcsán megvastagodik, tompa, nem fogazott. Petéit növények szárába helyezi el. Meleg helyeket kedveli, kopár szőlőhegyeket (300 m magasságig). Növényevő, virágokon, bokrokon találkozhatunk vele. Hazánkban élőhelyein gyakori. Chortobiont.
Család: Gryllotalpidae - ásótücskök
19. Gryllotalpa gryllotalpa (Linnaeus, 1758) – lótücsök (32:9)
35-50 mm nagyságú. Alapszíne barna. A pronotum hosszú, tojásszerűen domború, elöl peremes, hátul lekerekített. Első lába ásólábbá módosult, a hátsó lábak elvesztették ugróképességüket, tojócsövük nincs. A fedőszárnyak megrövidültek, a hátsó szárnyak nyugalmi helyzetben összecsavart állapotban vannak, ezekkel repülésre képes. A test finoman és sűrűn szőrözött. Életmódja kimondottan földalatti, újvastagságnyi járatokat készít, csak a szaporodási időszakban találkozhatunk vele a föld felett. Túlnyomóan nedves biotópokban fordulnak elő. Táplálékuk nagyrészt állati eredetű. Elég sok természetes ellenségük van, főképp vakondok és a cickányok. Virágoskertekben, konyhakertekben kárt okozhatnak a növények gyökereinek átrágásával. Egész Európában előfordul, nálunk szórványos előfordulású faj. Fissurobiont.
Rend: CAELIFERA – Tojókampós-alakúak
A csáp rövid, vastag, rövidebb a testhossz felénél. Szemeik nagyok, látásuk jó. A pronotumon általában van oldalgerinc. Lábfejízek száma négy. A szárnyak egyformák, nem, vagy csak kissé fednek át. A hangadás a hátsó láb combjának és a fedőszárny összedörzsölésének eredménye. A hallószerv az első potrohszelvény oldalán található. Párzáskor a hím felül helyezkedik el. Tojókészülékük a tojókampó.
Alrend: Tetrigoidea - Tövishátúsáskaalkatúak
Család: Tetrigidae – tövishátú sáskák
20. Tetrix subulata (Linnaeus, 1758) – Közönséges tövishátú sáska (33:1)
7-10 mm nagyságú. A pronotum középbordájának felső pereme majdnem egyenes, az előhát messze túlnyúlik a hátsó térden. A hátsó szárnyak teljesen kifejlődtek. Imágóként, vagy az utolsó lárvastádiumban telel át, hideg időszakokban az avar alatt találhatjuk meg. Kedveli a nedvesebb biotópokat, de előfordulhat száraz élőhelyeken is. Néha önszántából belemegy a vízbe és annak felszínén futni is tud, mint a vízipoloska. Tápláléka főleg fűfélékből áll. Jól repül, ha megijesztik szinte mindig így menekül. A közép-európai Tetrix fajok közül a leggyakoribb, Egész Európában előfordul, hazánkban gyakori. Chortobiont.
Alrend: Acridoidea
Család: Catantopidae
21. Acrida ungarica (Herbst, 1786) – sisakos sáska (33:3)
35-54 mm nagyságú. Alapszíne a zöldtől barnáig változik, néha egyszínű, néha sötét csíkozású. A fedőszárnyak világos-sárgásak. A test erősen megnyúlt, hengeres. A fej kúpformájúan megnyúlt, a csápok kard alakúak. A pronotumon három jelentős hosszanti gerinc van, a hátsó perem hegyes, háromszögű. A hátsó láb hosszú, karcsú, enyhén megvastagodott combbal. Ez a sáska xerotherm vegetációjú homokos talajok, illetve sziklás és agyagos sztyeppek lakója. Közép-Európai előfordulású, hazánkban ritka. Geo-Chortobiont. Védett!
22. Calliptamus italicus (Linnaeus, 1758) – olasz sáska (33:2)
16-34 mm nagyságú. Alapszíne szürkésbarna, vörösbarna. A pronotum középgerince jelentékeny, oldalgerincei domborúak. A repülőszervek teljesek, a fedőszárnyak többé-kevésbé túlnyúlnak a hátsó térden, a hátsó szárnyak rózsaszínűek. A hátsó comb erős, felső pereme fogazott, rajta belül három fekete folt található, a hátsó lábszár piros. Xerofil faj, déli területeken lárvaként és imágóként is, vándorsáskaként léphet fel. Ciripelést csupán a mandibulák végzik, mikor a hátsó combot fel-le mozgatják, akkor azok a fedőszárnyakat megérintik, és így halk hang keletkezik, de ez nem ciripelés. A tarsus integetést mind a két nemnél megfigyelték, a hímeknél ennek a toborzáshoz és a párzási izgalomhoz van köze. Egész Közép-Európában elterjed, de csak helyenként, a legmelegebb, neki megfelelő élőhelyeken gyakori. Hazánkban gyakori faj. Geo-Chortobiont.
23. Paracaloptenus caloptenoides (Brunner von Wattenwyl, 1861) – ál- olaszsáska
15-38 mm nagyságú. Alapszíne vörösbarna, szürkésbarna. A fedőszárnyak rövidek, lebenyszerűek, hátsó szárnyak nincsenek. A hátsó comb felső pereme nem fogazott. A comb és a lábszár színe olyan, mint a C. italicus-é. Xerofil faj, köves hegyi lejtőkön él. Érzékeny a gombafertőzésekre. Eddig csak Közép- és DK- Európából ismert, hazánkban ritka előfordulású (Aggteleki-karszt, Nagy-Eged). Geo-Chortobiont. Védett!
24. Pseudopodisma nagyi Galvagni et Fontana, 1996 – Nagy- hegyisáska
17-30 mm nagyságú. Alapszíne zöld, kissé olajsárgás tónussal. A pronotum mindkét oldalán fekete vonal halad. A fedőszárnyak pikkelyszerűek. Hallószerve van, a furculák hiányoznak. A hím cercusai majdnem elérik az anális lemez végét. A prosternum rövid, hegyes kiemelkedés látható. Mezofil hegyi réteken, kaszálókon találkozhatunk vele. Ez a faj eddig csak hazánkból, az Északi- középhegységből ismert, a genus másik két fajával (P. fieberi, P. transilvanica) való rokonságai viszonya jelenleg nem tisztázott. Chortobiont.
Család: Acrididae
25. Arcyptera fusca (Pallas, 1773) – szép hegyisáska
24-35 mm nagyságú. A test erőteljes. Alapszínűk sárga, fekete rajzolatokkal. A fedőszárnyon rövid sárga hosszanti sáv halad, a hátsó szárny a hímnél sötétbarna. A térd fekete, a hátsó lábszárak vörösek. A prosternumon egy rövid, kúp alakú kinövés van. A pronotum oldalgerincei enyhén ívelők. A nőstény fedőszárnya rövidebb, mint a potroh, a híménél a potrohon és a hátsó térden túlnyúlik. Főképp erdei és hegyi réteken fordul elő, a hegyekben felmegy 1700 m-ig. Repülés közben surrogó hangot ad, ha felriasztják, de teljesen zajmentesen is tud repülni. A nőstények nem használják repülőszervüket. A hímek különösen sarkalják egymást éneklésre, mivel ennél a fajnál igen nagy az idegen éneklésre való izgalomba kerülés, néha határozottan válaszolnak egymásnak. Közép-Európának a déli részén terjedt el, nálunk ritka (pl.: Aggteleki-karszt). Chortobiont. Védett!
25. Chorthippus biguttulus Linnaeus, 1758) – zengő tarlósáska (33:11)
13-22 mm nagyságú. Alapszíne vörösbarna, szürkésbarna. A fedőszárnyak viszonylag szélesek, az első szél a hímeknél erősen ívelő, a costa- és sub-costa mező erősen kiszélesedett, a nőstényeknél gyengébben. A hátsó szárnyak üvegszerűek, a sternum szőrös. A pronotum prozonája rövidebb a metazónánál, a metazona hátsó pereme tompaszögű. Előfordul síkvidéken, dombvidéken, xerotherm és mezofil gyepben is. Ez a faj a közép-európai orthopterák csalogánya, a saját fajuk énekétől eltérő zörej is éneklésre ösztönzi a hímeket, pl. a nyelvünkkel berregtetve (rrrrr) válaszolásra késztethetjük őket. A párzásra kész nőstények a hímeknek énekkel válaszolnak, szabályos váltakozó énekre is sor kerülhet hím és nőstény között. A petéket barnás kokonban a földbe, de néha a föld felszínére rakják. Egész Európában elterjedt, a magasabb helyeken gyérebben fordul elő, hazánk egyik legelterjedtebb faja. Chortobiont.
27. Chorthippus parallelus (Zetterstedt, 1821) – közönséges rétisáska (33:10)
14-21 mm nagyságú. Alapszíne zöld, barna vagy sárga. A pronotum harántárka a közép mögött van. A hím fedőszárnyai fejlettek, a hátsó szárnyaik rövidebbek. A nőstények fedőszárnyai kb. a potroh feléig érnek, hátsó szárnyaik csökevényesek. A csáp mindkét nemnél 23 ízből ál. Mezofil rétlakó, helyenként a nedves biotópokban is messze behatol. Megtalálható a síkságtól a hegyekig, ahol a déli lejtőkön egészen 2500 m-ig is előfordulhat. Szokványos éneke hasonlítható ahhoz a hangoz, amit a grafitceruza smirglin való dörzsölésekor hallhatunk. Egész Európában előfordul, nálunk igen gyakori faj. Chortobiont.
28. Euthystira brachyptera (Ocskay, 1826) – smaragdzöld sáska (33:6)
13-24 mm nagyságú. Alapszíne fénylő világoszöld. A pronotumon három gyenge, egyenes, hosszanti gerinc van. A fedőszárnyak rövidebbek a potrohnál, a nőstényeknél lebenyszerűek, oldalt helyezkednek el. A hím fedőszárnyai barnás-üvegszerűek. A hátsó szárnyak rendszerint elcsökevényesedtek. Ha egy adott élőhelyen nagyon elszaporodnak, akkor ott gyakran találkozhatunk hosszúszárnyú (holopter) példányokkal. Nedves helyek lakója, itt akár tömegessé is válhat, azonban néha a szélsőségesen száraz élőhelyeken is előfordul, különösen kedveli a magasfüvű réteket. A hímek egymást kölcsönös éneklésre sarkalják, és rövid ideig felelgetnek is egymásnak. Egész Európában elterjedt, hazánkban élőhelyén gyakori. Chortobiont.
29. Omocestus rufipes (Zetterstedt, 1821) – vöröshasú tarlósáska
12-20 mm nagyságú. Alapszíne olajbarna, a háta zöld. A pronotum középgerince jelentős, az oldalgerincek szögben törnek, a fejtetőn nincs hosszanti gerinc. A fedőszárnyak első széle egyenes, a bázisánál nem szélesedik ki, és fokozatosan keskenyedik a csúcs felé. A hátsó szárnyak dohánybarnák, főképp a csúcsuk. A tapogató sötét, a hegye fehér. A tojócső valváin nincs fog. A sternum nem, vagy csak gyéren szőrözött, a hím potroh csúcsa piros. A nőstények is ciripelnek, sor kerülhet hím és nőstény váltakozó énekére is. Tarsus intést az imágóknál figyelték meg, úgyszintén ülés közben szárnycsapást is, mindkét nemnél. Xerofil és mezofil gyepekben egyaránt előfordul. Egész Európában elterjedt, nálunk gyakori. Chortobiont.
30. Stenobothrus lineatus (Panzer, 1796)– jajgató rétisáska
16-24 mm nagyságú. Alapszíne nagyon tág határok között változik (zöld, sárgásbarna, bíborvörös). A pronotumon jelentős középgerinc van, az oldalgerincek mérsékelten hajlottak. A fedőszárnyak első széle egyenes, a tövénél nem szélesedik ki, végük lekerekített, szélesebb a hátsó combnál. A fedőszárny barnás, közepe után egy fehér foltocska található. A hátsó szárnyak csúcsa dohánybarna. A tojócső valváin fog van. Túlnyomóan száraz rétek, erdei rétek lakója, egészen 2400 m-es magasságig előfordul. Nagyon jellegzetes „szirénaszerű” ciripelése van, ami semmilyen más egyenesszárnyú cirpeléséhez nem hasonlítható. Egész Közép-Európában elterjedt, nálunk gyakori. Chortobiont.
31. Locusta migratoria (Linneaus, 1758) – keleti vándorsáska (33:9)
33-60 mm nagyságú. A pronotumnak jelentékeny oldalgerince van, amit egy haránt árok szel át, a hátsó széle háromszögű. A hátsó comb többnyire piros, felül fűrészes. Alapszíne túlnyomóan zöld. Nedves területeket, mocsarakat, folyópartokat kedveli. Ezt a fajt Uvarov 1921-es munkájáig két fajként írták le, Ő azonban rájött hogy itt egy fajról van szó eltérő megjelenési formákkal. Két formát különbözethetünk meg: solitaria (helyhez kötött) és gregaria (vándorló). A rajok kialakulását befolyásolja a hőmérséklet, a napsütés és a szél. Ezek a csapatok igen nagy károkat tudnak okozni. Azonban nem csak ők esznek, az emberek megkísérelték táplálékként felhasználni ezt a fajt. Egy 1693-as recept szerint, fél órát kell főzni, utána borssal, ecettel és olajjal fűszerezni. A hímek és nőstények hangadószerve csak kis mértékben tér el, mindkét nem ad ki mandibula hangokat is. Petéiket földbe rakják. Repülési képességük rendkívüli. Egész Európában elterjedt, azonban sehol nem gyakori, nálunk ritka (pl.: Hajdúhadházi lőtér). Chortobiont. Védett!
32. Oedipoda caerulescens (Linnaeus, 1758) – kékszárnyú sáska (33:4)
15-28 mm nagyságú. Alapszíne rendkívül változékony. A pronotum hátsó széle hegyes szögű, a középgerinc jelentékenyen kidomborodik. A hátsó szárnyán kék sáv található, nevét innen kapta. A tengerszint feletti magasság növekedésével csökken az állat testmérete. Száraz lejtőkön, kőbányákban, homokgödrös vidékeken él, többé-kevésbé vegetáció nélküli, illetve laza növényállományú élőhelyeket kedveli. A hideggel szemben rendkívül érzékenyek. Jól repülnek kisebb távolságokra. Tápláléka túlnyomórészt füvekből áll. Megfelelő biotópokon igen gyakori tud lenni. Egész Európában leterjedt, nálunk élőhelyén gyakori. Geobiont.
33. Psophus stridulus (Linnaeus, 1758) – kereplő sáska (33:5)
23-32 mm nagyságú. Alapszíne fekete, szürkésbarna vagy sárgásbarna. A pronotum erősen domború, hátsó pereme háromszögű, a csúcsa lekerekített. A hím fedőszárnyai hosszabbak, a nőstényé rövidebbek a potrohnál, a nőstények repülni nem tudnak. A hátsó szárny fénylő piros. A hátsó comb felső gerince egyenes, nem fogazott. Kedveli a napos száraz hegyi réteket, meleg lejtőket. A hímek jellegzetes surrogó hangot adnak ki repülés közben, amit a hátsó szárnyak idéznek elő, ezzel jelzik a territóriumukat a fajtársaknak. A nőstények is képesek ilyen hang kiadására ugrás és a gyepben ülés közben, de jóval halkabb, mint a hímeké. Egész Európában elterjedt, nálunk az Északi-középhegységben fordul elő. Geo-Chortobiont.
