Rendsorozat: Antliophora - Légyszerűek

Rendsorozat: Antilophora - Légyszerűek

Rend: MECOPTERA – Csőrösrovar-alakúak

• • Kicsi vagy közepes méretű fajok (maximum 3.5 centiméterig).
    
  • Fejük csaknem mindig egy lefelé irányuló rostrumot visel, amit a megnyúlt fejpajzs, a pofák alapi része és az állkapocs szára képez.
    
  • Rágó-szívó típusú szájszervvel rendelkeznek. Ragadozók, szaprofágok és növényevők egyaránt lehetnek.
    
  • Oldalt ülő nagy, összetett szemeik vannak. Általában 3 pontszemmel rendelkeznek, amelyek csökevényesek is lehetnek.
    
  • Serte- vagy fonálszerű csápjaik vannak.
    
  • Általában 2 pár jól fejlett hártyás szárnyuk van, amelyeket nyugalmi állapotban egy síkban, kissé szétterpesztve tartanak. A hótücskök és a kapcsoslábú csőrösrovarok egy részének szárnyai visszafejlődtek.
    
  • Hosszú, általában járólábaik valamint 5 lábfej ízük van.
    
  • Potrohuk 9-10 szelvényből áll. A skorpiófátyolkák hímjeinél az első 6 szelvény normális, a 7. és 8. hosszú nyéllé forrt össze, a 9. és a 10. hím ivarkészülékké alakult.
    
  • Lárvatípusaik:
    
    • ősrovarszerű;
      
    • hernyószerű;
      
    • pajorszerű.
      
      • A lárvák talajban, avarban, illetve mohapárnákban élnek (vagy víziek).
        
      • Fejlődésük maximum 2 évig tart.
        
      • Szabad bábjuk van. A bábozódás a talajban történik.
        
      • Az imágók nyirkos, sűrű növényzetű helyeken élnek.
        
      • 500 recens fajukból Magyarországon 9 faj él.
        

Család: Panorpidae – skorpiólegyek

1. Panorpa communis Linnaeus, 1758 – közönséges skorpiólégy (41:7)

Európa-szerte elterjedtek. Árnyékos, nedves erdőkben, ligeterdőkben, kertekben, parkokban élnek. Kisebb, frissen elhullott rovarokkal, korhadt növényi részekkel, édes nedvekkel táplálkoznak. A táplálkozás megkezdésekor emésztőváladékot bocsát ki a táplálékra, hogy azt elfolyósítsa és felszívhatóvá tegye. A hímre jellemző a skorpiófarok-szerűen felhajló potroh, amely a párzószerveket hordozza, de nem tartalmaz méregmirigyet. A hím párzáskor a nőstény számára nyálmirigyeinek váladékából tojásfehérjéhez hasonló, a levegőn megszilárduló golyócskákat készít, melyeket a nőstény elfogyaszt. Talajba petéznek. Teljes átalakulással fejlődnek. Kis üregekben bábozódnak be.

Család: Boreidae – hótücskök

2. Boreus westwoodi Hagen, 1866 – ormányos hótücsök

Egész Európában elterjedtek. Erdőkben, főleg bükkösökben, patakok partján élnek, ahol mohában, avarban, olvadó hó tetején láthatók (+10 Cº körüli hőmérsékleten a legaktívabbak). Ha megpróbálunk elfogni egy ilyen állatkát, akkor nagyot pattanva nyomban elugrik, majd lábait és csápjait a testéhez zárva egy ideig halottnak tetteti magát. Az imágók részben elhullott rovarokkal, részben mohákkal és más növényi részekkel táplálkoznak. A rovarok testét nyálukkal feloldják, és az így keletkezett pépet szívják fel. A lárvák mohát és gyökereket esznek. Ősszel jelennek meg. A nőstény egyesével teríti petéit a legfelső talajrétegbe, ahol azok áttelelnek. Ezekből tavasszal kelnek ki a pajorszerű lárvák, amelyek bábozódásra éretten telelnek át a talajban. Ezek csak a következő évben (nyár végén vagy ősz elején) bábozódnak be egy kicsi, maguk készítette kamrában a földfelszín alatt. A kamra falait finom selyemfonalak szilárdítják, melyeket a lárvák termelnek az alsó ajkakon nyíló szövőmirigyekkel.

Rend: DIPTERA – Kétszárnyú-alakúak

• • • • Imágóik legismertebb morfológiai bélyege az, hogy csak egy pár dermális eredetű hártyás szárnyuk van, mivel a második pár billérré=rezgővé (haltera) módosult. (Másodlagosan szárnyatlan, illetve csökevényes szárnyú – brachy-, micro-, stenopter – fajok is előfordulnak.) A billér az egyensúlyozás szerve. Alapjánál érzékszervek sokasága (húros hallószerv – chordotonális szerv, Hicks-féle szemölcs, nyomást és feszítést érzékelő – kampaniform – receptorok) helyezkedik el.
        
      • Szájszervük szúró-szívó típusú (ld. az Általános rovarmorfológia fejezetben). Az imágó állapotban nem táplálkozó fajok esetében elcsökevényesedett.
        
      • Csápjaik, melyek tapintó, szagló és időnként halló érzékszerveket (Johnston-féle szerv a 2. tőízen) hordoznak, alapvető fontosságúak az alrendek elkülönítésében.
        
      • A tor hátoldalának jellegzetes, romboid vagy háromszögletű szerve a pajzsocska, amely a légyimágók számára életfontosságú tor-potroh összeköttetést védi.
        
      • 5 ízű lábfej, melyet a karom íz (acropodium) követ. Ezen van a páros karom, köztük serteszerű nyúlványt (empodium) találhatunk. A karmok alatt gyakran többé-kevésbé fejlett tapadókorong (pulvillus) segíti az állatot a sima felületen való megkapaszkodásban. Egyes légycsaládokban az empodium 3. tapadókoronggá alakult.
        
      • 11 potrohszelvény, amelyeknek egy része az ivarszervek alkotásában vesz részt vagy elcsökevényesedik. Részei az ivarszervek által nem érintett craniális praeabdomen, és az ivarszervek kialakításában résztvevő hátulsó postabdomen.
        
      • A nőstényeknek vagy teleszkópszerűen kinyújtható és visszahúzható, vagy hosszú, szklerotizált áltojócsövük van.
        
      • A 10. vagy a 11. szelvényen elhelyezkedő fartoldalékok receptorokat hordoznak.
        
      • Fontos határozóbélyeg lehet:
        
    • a szárnyak erezete;
      
    • a külső hím ivarszerv morfológiája;
      
    • a test különböző pontjain elhelyezkedő serték helyzete, száma, hossza, alakja.
      
      • Általában ivaros szaporodás, de előfordul parthenogenesis és paedogenesis is.
        
      • A posztembrionális fejlődés típusa: holometabolia.
        
      • Általában tojásrakók (ovipara), de vannak lárvarakó (ovovivipara), lárvaszülő (vivipara) és „bábtojó” („pupipara”) fajok is.
        
      • A lárvák légzőnyílásainak elhelyezkedése változatos képet mutat, de a 2. torszelvényen soha nincsenek légzőnyílások.
        
    • holopneusticus: minden szelvényen van egy pár, kivéve a 2. torszelvényt;
      
    • peripneusticus: csak a 2. és 3. torszelvényen nincsenek;
      
    • hemipneusticus: a 2. és 3. tori, valamint az utolsó potrohszelvényen nincsenek;
      
    • amphipneusticus: csak az első tori és az utolsó potrohszelvényen található 1-1 pár;
      
    • propneusticus: csak az 1. torszelvényen található 1 pár;
      
    • metapneusticus: csak az utolsó potrohszelvényen van 1 pár;
      
    • apneusticus: nincsenek kiegyénült légzőnyílások.
      
      • A lárvák növényvédelmi károkat okozhatnak, de jelentős szerepük van a pusztuló szerves anyagok felaprózásában, ezáltal a termőtalaj képzésében. A paraziták a kártékony rovarok túlszaporodását akadályozzák meg.
        
  • Az imágók az állattartás és a közegészségügy szempontjából jelentenek veszélyt, ugyanakkor részt vesznek a virágok megporzásában.
    
  • Kb. 120 000 leírt fajuk közül Magyarországon 9500 faj él.
    

Alrend: Nematocera – fonalascsápú kétszárnyúak (vagy szúnyogalkatúak)

• • 6-nál mindig több ízű csápjuk van, amely sok csoportjukban hosszú, fonalas.
    
  • A megkülönböztetés alapja az, hogy az arcpajzs felső részéhez ízesülő tőíz (scapus) és a 2. csápíz (pedicellus) után a többi íz egymáshoz hasonló (homonom).
    
  • Lárváik jelentős része közvetve hasznos, amennyiben a szerves anyag körforgalomban lebontó szerepük van. Egyesek haltáplálékként fontosak.
    

Infraordo: Tipulomorpha

Család: Tipulidae – lószúnyogok

3. Tipula maxima Poda, 1761 – óriás lószúnyog

Hosszú lábú rovarok. Európa nagy részén elterjedtek. Hegyvidéki erdőkben, patakok partján élnek. Repülésük nehézkes. Bomló növényi anyagokkal táplálkoznak. A nőstény petéit egyesével rakja le a talajba. A lárvák erős szájszervekkel rendelkeznek, a talajban élnek, ahol 4 vedlés után bebábozódnak.

Infraordo: Culicomorpha

Család: Culicidae – igazi vagy csípő szúnyogok

4. Culex pipiens Linnaeus, 1758 – dalos szúnyog (89:4a-d)

Egész Európában elterjedtek a tundráig és azon túl a szomszédos kontinenseken is. Kisebb vagy nagyobb állóvizek lefűződött öbleiben élnek (néhány hetes esővizes hordók vagy vízzel teli vödrök a kertben már megfelelőek a lárvák fejlődéséhez, de például pöcegödrökben is képesek kifejlődni). A lárvák algákkal és apró állatokkal táplálkoznak a vízben, a kifejlett hímek növényi nedveket szívogatnak, a nőstényeknek peterakás előtt vért kell szívniuk (leginkább madarak vérét szívják, emlősökre, illetve emberre csak kivételesen támadnak). A megtermékenyített nőstények pincékben vagy üregekben telelnek át. Tavasszal kezdik meg a peterakást. Minden pete alsó pólusán tölcsérszerű üreg van. Egy-egy nőstény 200-300 petét bocsát a vízre úgy, hogy a függőlegesen álló peték szorosan összetapadjanak egymással, és kis petetutajt alkossanak, amely szabadon úszik a víz felszínén. Az egyes peték tölcséreiben levő levegő elégséges ahhoz, hogy az egész petecsomagot a vízfelszínen tartsa. A megnyúlt lárvák potrohvégükön levélszerű farfüggelékeket és hosszú sertékből álló evezőket viselnek. A vízfelszínen ferdén csüngenek, úgyhogy légző csövükkel elérik a levegőt, fejük pedig lefelé néz. A bunkó formájú báb is hasonlóan, a potrohát kissé behajlítva csüng a víz felszínén. Az imágók potroha párhuzamos pihenőhelyük felületével, míg fejüket és torukat kissé lefelé görbítik, amivel púpos benyomást keltenek.

5. Aedes vexans (Meigen, 1830) – gyötrő szúnyog (89:5a-b)

Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában elterjedt. Erdőkben (leginkább ártéri ligeterdőkben), réteken, vízpartok mentén él. Potrohán fehér harántsávok vannak. A nőstény vérszívó. Áprilistól októberig repül. A szúnyogok által okozott kellemetlenségekért elsősorban ez a faj tehető felelőssé. Sötét színű, hálózatos felületű petéi nem tudnak lebegni a vízen. A nőstények egyesével rakják le a petéiket növényekre vagy a talajra, ahol esőzések, áradások, hóolvadás vagy a talajvíz emelkedése révén előbb-utóbb mindig víz alá kerülnek. A lárvák csak ekkor bújnak ki, illetve ha a peték környezetének oxigéntartalma jelentősen lecsökken. Lárvái a víz felszínéről ferdén, fejjel lefelé csüngenek le. Szájszerveik finom szőreivel örvénylő mozgást keltenek, és így sodorják magukhoz a táplálékszemcséket. Az imágók potroha párhuzamos pihenőhelyük felületével.

6. Anopheles maculipennis Meigen, 1818 – foltos maláriaszúnyog (89:7a-b)

Szárnyán sötét pikkelyek tömörüléséből álló barnás foltok vannak. Mocsaras területeken, rétek időszakos pocsolyái, növényzettel dúsan benőtt vizes árkok környékén élnek. Emberi építményekben vagy azok közelében tartózkodnak, különösen a falusi istállókat kedvelik. Nőstényei elsősorban szarvasmarhák és sertések vérét szívják, emberre vagy szárnyasokra csak elvétve szállnak. A malária kórokozóját (Plasmodium spp) terjeszthetik. Petéiken úszókészülék van, ami megakadályozza lesüllyedésüket. Ez többnyire a külső peteburok légkamráiból áll, de sokszor az egész petét úszóövként veszi körül. A nőstény a petéket egyesével vagy szorosan egymáshoz tapasztva rakja le a vízfelszínre, és az egymás mellett úszó peték gyakran jellegzetes alakzatot vesznek fel. Lárvái vízi életmódúak. Hátoldalukon ún. pálmalevél szőrök találhatók, amelyek segítségével vízszintes testhelyzetben tapadnak a víz felületi hártyájához, miközben fejüket hátrahajtva és finom szájszőreikkel örvényt keltve a felszínen sodródó szerves anyagokkal táplálkoznak. Pihenés közben az imágók teste hegyesszöget zár be a felülettel úgy, hogy potrohukat ferdén felfelé tartják.

Család: Chironomidae – árvaszúnyogok

7. Chironomus plumosus (Linnaeus, 1758) – közönséges árvaszúnyog (89:9a-b)

Erőteljesen domború toruk a fejet felülről részben eltakarja, szárnyaik rövidebbek a potrohnál. A hímeknek nagyméretű, tollas csápjaik vannak. Majdnem egész Európában elterjedtek, sokfelé Ázsiában és Észak-Amerikában is. Mindenféle vízterekben és nedves parti zónákban előfordul, a tápanyagban gazdag vizekben nagyon gyakori. Az imágók nem táplálkoznak (nem csípnek, nem szívnak vért – az árva elnevezés erre utal). A nőstény a víz felszínére petézik (csomókban). Féregszerű lárváik a vízfenéken fejlődnek, szerves anyagot fogyasztanak és fontos táplálékforrást jelentenek a halak és vízimadarak számára. Szövedékekből és nyálmirigyeik kocsonyás váladékából lakócsöveket építenek, amelyekbe gyakran idegen anyagokat (homokszemeket, növényi részecskéket, iszapot) is kevernek. A lakócsőhöz tölcsért készítenek. Testük hullámzó mozgásával a lakócsövön átfutó vízáramot keltenek, amely apró törmeléket sodor a tölcsérbe, és egyúttal oxigénben dúsabb vízzel látja el őket. Ha a tölcsér megtelt, akkor az összegyűlt anyagot tölcsérestől elfogyasztják, majd újabb tölcsért készítenek. Az aktív mozgásra képes báb a feji részen fehér szálakból álló légzőpamacsot visel. Egy ideig az iszapban fejlődik, majd átalakulás előtt rángatózó mozgással a vízfelszínre küzdi magát. Az árvaszúnyogok tömeges rajzásaikkor nagymennyiségű szerves anyagot visznek ki testükben a vízből, így nagy szerepet játszanak az eutrofizációs folyamatok lassításában.

Család: Simuliidae – púposszúnyogok vagy cseszlék

8. Simulium equinum (Linnaeus, 1758) – lócseszle

Toruk erőteljesen kidomborodik, szárnyerezetük a szárnyak elülső szegélyén tömörül. Gyors folyású patakok környékén élnek, de az imágók azoktól jelentősen el is távolodhatnak. A lárvák ezekben a patakokban élnek. A testük elülső részén levő fonómirigyeik váladéka hosszú fonállá szilárdul, amelyből az állatok pókhálószerű szövedéket szőnek a víz alatti kövekre vagy növényekre. Ezen a hálón mászkálnak ide-oda. A lárvák szerves törmelékkel táplálkoznak, melyet a vízből szűrnek ki sertelegyezőik segítségével. Bebábozódás előtt a lárvák zseb formájú szövedéket rögzítenek az aljzathoz, amelynek belsejében a báb apró kitintüskékkel rögzíti magát, és abból csak elágazó légző függelékei nyúlnak ki. Röviddel az imágó kibújása előtt a báb levegőt gyűjt bőre alá, ami burokként veszi körül, így a bábbőr felrepesztése után az imágó teljesen szárazon juthat a víz felszínére. A hímek növényi nedvekkel, a nőstények vérrel táplálkoznak. Ez utóbbiak bemásznak a háziállatok orr- és garatüregébe, ahol vérszívás előtt befecskendezik gyulladásos reakciót kiváltó nyálukat. A szúrás helyén szövetduzzanat alakul ki, aminek következtében az állat megfulladhat.

Infraordo: Bibionomorpha

Család: Bibionidae – bársonylegyek

9. Bibio marci (Linnaeus, 1758) – tavaszi bársonylégy (Szent Márton legye) (90:6)

11-13 milliméteres. A hímek a nőstényekhez képest feltűnően nagyfejűek, összetett szemeik hatalmasak, csaknem az egész fejet ezek teszik ki. A homlokon érintkező szemeik feltűnően szőrösek. Ezzel szemben a nőstény kis szemei viszonylag távol állnak egymástól és csupaszok. Erdőszéleken, kertekben, parkokban, gyakran víz közelében élnek. Az imágók nektárral, növényi nedvekkel és mézharmattal táplálkoznak. Repülés közben lábaikat lógatják. A nőstények petéiket a laza, humuszos talajba rakják. A lárvák csoportokban élnek a talaj laza humuszrétegeiben, az erdei avarban vagy öreg, korhadt farönkökben. Korhadékevők (főleg a bomló avart fogyasztják), de korhadék híján kárt okoznak a gyökerek megrágásával. Lárvaalakban telelnek át.

Család: Cecidomyiidae – gubacsszúnyogok

10. Mikiola fagi (Hartig, 1839) – bükk-gubacsszúnyog

4-5 milliméteres. Gubacsai 4-12 milliméter nagyok, egyik oldalukon vöröses színűek és meglehetősen kemény tapintásúak. Európa nagy részén elterjedtek. Bükkerdőkben, kertekben, parkokban fordulnak elő. A nőstények 200-300 petéjüket egyesével rakják le a bükk levél- és hajtásrügyeire. A lárvák a fiatal leveleken táplálkoznak. Gubacsonként egy lárva fejlődik ki, amely ősszel a talajra hullik és ott bebábozódik. Tavasszal kelnek ki. A lárva által leadott váladék idézi elő a gubacsképződést. Az imágók rövid életűek, nem táplálkoznak.

Alrend: Brachycera – Rövidcsápúkétszárnyúak-alkatúak (vagy légyalkatúak)

• • Nevüket megrövidült, heteronom, azaz különböző formájú ízekből álló csápjukról kapták, amely a fejlettebb családoknál 3 ízűvé redukálódott.
    
  • Csoportjai:

Alrend
Brachycera (rövidcsápú kétszárnyúak)	Orthorrhapha (egyenes pupáriumrésűek)
	Cyclorrhapha (kerek pupáriumrésűek)	Aschiza (homlokrés nélküli legyek)
		Schizophora (homlokréses legyek)	Acalyptratae (torpikkely nélküli legyek)
			Calyptratae (torpikkelyes legyek)

Orthorrhapha – Az imágó kibúvásakor a báb bőre egyenesen, T alakban reped fel a hátoldalon.

Cyclorrhapha – Az imágó kibúvásakor a bábhüvely feji része kör alakban pattan fel.

Aschiza – A pupárium felnyitásában nem játszik szerepet speciális szerv.

Schizophora – A pupáriumból való kelést a csápok fölött a homlokrésen (ptilinum) kitüremlő homlokzsákba (ptilinális zsákba) pumpált vérnyirok feszíti fel. Ez a homlokzsák a pupárium elhagyása után a fejbe húzódik vissza, míg a vérnyirok a szárny csöves ereibe pumpálódva kifeszíti a szárnyakat. A homlokrés bezáródása után a csápok felől az arcra ereszkedve „U” alakú rajzolat formájában marad vissza. A csápok felett a homlokrésig tartó félhold alakú teret lunulának nevezzük.

Acalyptratae – A szárny alsó-belső, a tor oldalához csatlakozó részén a szárnylemezen csak fiókszárny (alula) és szárnypikkely (distycalypter) található.

Calyptratae – A fentiekhez legbelső harmadikként társul a torpikkely (basicalypter).

Infraordo: Tabanomorpha

Család: Tabanidae – bögölyök

11. Tabanus bovinus Linnaeus, 1758 – marhabögöly (91:6)

Kb. 2 centiméter. Majdnem egész Európában, Észak-Ázsiában és Északnyugat-Afrikában elterjedt. Legelők, rétek, erdőszélek, kertek és nagyobb parkok lakója, a hegyekben kb. 2000 méterig havasi réteken fordul elő. Barna színű, potrohszelvényei közepén sárga, háromszög alakú foltok vannak. A hímek nektárfogyasztók, nőstényei lovak, szarvasmarhák és sertések, de időnként a szarvas és az őz vérét is szívják. Szúráskor véralvadás gátló anyagot bocsátanak a sebbe, ezért az áldozat az állat elrepülése után is tovább vérezhet. A nőstény csak akkor képes petéket érlelni, ha előzőleg vért szívott. Szúrása fájdalmas, mivel szívókája bedöfésekor gyakran idegszálak is sérülnek. Járványtani jelentősége nagy, mivel jó repülő és nagy távolságokat tud megtenni leszállás nélkül, ami az általa terjesztett fertőző betegségek (baktériumok – pl. Bacillus anthracis, Francisella tularensis; vírusok – pl. ló fertőző kevésvérűsége, sertés himlő; egysejtűek – pl. Trypanosoma spp.; fonalférgek – pl. Dirofilaria spp., Loa spp.) gyors és nagy területre való elterjesztésében nagyon fontos tényező. A lárvák a nedves talajban élnek, ahol rovarlárvákkal, férgekkel és csigákkal táplálkoznak, de egymást is felfalják.

12. Haematopota pluvialis (Linnaeus, 1758) – esőthozó pőcsik (91:4)

Különösen nagyon párás, nyomott napokon, eső előtt szívnak, megjelenésükkel tehát sokszor jelzik a közelgő esőt. Eurázsia palearktikus zónájában elterjedtek. Főleg vízpartokon, nedves, mocsaras területeken élnek, de messzebbre is elkóborolnak. Szárnyai márványosan foltosak. A hímek nektárt és növényi nedveket szívogatnak, a nőstények vérszívók. Gyakran embereket támadnak meg, és leginkább a karján, a kézfején vagy a combján szúrják meg. A nőstények ezután vért szívnak, majd víz közeli növényekre rakják le megérett petéiket. A lárvák vízi életmódúak, ragadozók, rovarlárvákkal, csigákkal táplálkoznak, és kültakarón keresztül lélegeznek. A bábozódás a talajban történik.

Család: Asilidae – rablólegyek

13. Philonicus albiceps (Meigen, 1820) – homoki farkaslégy

Karcsú testű, többnyire erősen szőrös. Röptében kapja el áldozatait, nevezetesen más legyeket, hártyásszárnyúakat, bogarakat, poloskákat és kabócákat. Többnyire a terep valamelyik kiemelkedő tárgyán ül, és onnan les áldozatára. Nyomban felfigyel a közeledő rovarra, és gyorsan rárepülve zsákmányul ejti, mégpedig erősen sertés lábai segítségével. Szájszervével átdöfi az áldozat kemény kutikuláját, majd a sebbe bocsátott nyállal megöli zsákmányát, és elfolyósítja annak szöveteit. Réteken, legelőkön, bokros helyeken fordul elő. Leggyakoribb rablólegyünk. A nőstény petéit a földre rakja és a tojócsövén levő serték segítségével homokot vagy talajszemcséket kotor rájuk. A kártevő rovarok pusztításával hasznot hajt.

Család: Bombyliidae – pöszörlegyek

14. Bombylius major Linnaeus, 1758– szegélyes pöszörlégy (91:8)

Dús, bundaszerű szőrzettel rendelkezik. Szárnya elülső felén barna, bundája világossárga vagy fehér. Hosszú, előrenyúló szívókája van. Repülésük igen jellemző: többnyire egy ponton lebegnek, majd hirtelen odébb cikázva folytatják útjukat. Repülés közben elülső és középső lábaikat egyenesen előre meresztik, hátulsó lábaikat viszont hátrafelé széttárják úgy, hogy lábfej ízeik felfelé állnak. Egész Európában és Ázsiában elterjedtek Japánig, délen Észak-Afrikáig, valamint Észak-Amerikában is. Erdőszélek, kertek és parkok lakói. Imágóik viráglátogatók, nektárfogyasztók. Általában nem szállnak le a virágra, hanem fölötte vagy előtte egy helyben lebegnek, és hosszú szívókájukat a virág belsejébe nyújtva táplálkoznak. A nőstények olyan virágokba rakják petéiket, melyeket bányászméh fajok (Andrena spp.) látogatnak, vagy pedig a magányosan élő bányászméhek fészkeinek bejárata közelébe petéznek. A lárvák bemásznak a fészekbe, a méhlárvákon élősködnek és itt is bábozódnak be.

15. Hemipenthes morio (Linnaeus, 1758) – közönséges gyászlégy

Szárnyai feketék, csak a csúcsukon átlátszóak. Európában, Szibériában és Amerikában elterjedt. Főleg domb-és hegyvidékeken fordul elő, gyakran erdei utakon sütkérezik. A kifejlett állatok nektárral táplálkoznak, az első stádiumú lárvák a gazdalárva táplálékát, a nyűszerű második stádiumúak magát a gazdalárvát eszik. A lárvák fürkészdarazsak lárváiban fejlődnek, amelyek maguk is más állatok élősködői – hiperparazitizmus (esetenként faliméhek fészkében is fejlődhetnek).

Infraordo: Cyclorrhapha

Divisio: Aschiza

Család: Syrphidae – zengőlegyek

16. Eristalis tenax (Linnaeus, 1758) – közönséges herelégy (91:11a-b)

Barna torát többé-kevésbé sűrű, sárga szőrzet borítja, potrohát két-két sárga folt díszíti. Világszerte elterjedtek, kertekben, szemétdombokon, istállókban, trágyahalmokon élnek. Az imágók nektárral és virágporral táplálkoznak. Hosszú, teleszkópos farok nyúlvánnyal rendelkező lárvái erősen szennyezett, oxigén-szegény vizekben, trágyalében élnek, és szerves törmelékkel táplálkoznak. A hátsó testfelületükön elhelyezkedő hosszú csővel lélegeznek.

17. Syrphus ribesii (Linnaeus, 1758) – közönséges zengőlégy (91:9)

Dél-Afrika kivételével világszerte elterjedt. Élénk színűek, fekete és sárga foltokkal. Kitűnő repülők, helyben is tudnak lebegni. Az imágók nektárt fogyasztanak. Réteken, kertekben, út-és erdőszéleken fordulnak elő. A nőstények gyakran katicabogarak petéire petéznek. A lárvák levéltetvekkel táplálkoznak.

18. Volucella pellucens (Linnaeus, 1758) – üvegpotrohú légy

Világszerte elterjedtek. Réteken, kertekben, erdőszéleken, tisztásokon élnek. Lárváik poszméhfészkekben élnek (a poszméhek nem kezelik őket ellenségként). Bebábozódás és áttelelés a poszméhfészekben.

Divisio: Shizophora

Sectio: Calyptratae

Család: Fanniidae – árnyékszéklegyek

19. Fannia canicularis (Linnaeus, 1761) – kis házilégy (92:8)

4-6 milliméteres. Világszerte elterjedtek, főleg emberi lakóhelyeken élnek, de a szabadban is előfordulnak. A lárvák bomló állati és növényi anyaggal táplálkoznak. A nőstények nedves helyekre (pöcegödrökbe, trágyadombokra, rothadó állati vagy növényi anyagra) csomókban petéznek. Különféle anyagokban képesek fejlődni, így háziállatok bélsarában, állati tetemekben, rothadó gyümölcsökben, tejtermékekben. Leginkább a baromfi és a sertés bélsarát kedveli. A szabadban gombákban, darázsfészkekben, méhkasban, elpusztult csigákban, hernyókban, sáskákban mint dög-és hulladékevők fejlődnek. A lárvák dorzoventrálisan lapított testűek, szelvényeiken tüskeszerű nyúlványok vannak, ezáltal lényegesen különböznek az egyéb légynyüvektől. A fejlődés hossza kedvező körülmények között 15-30 nap. Leginkább bábként telelnek át. Számos emberi és állati betegség kórokozóit képesek terjeszteni.

Család: Muscidae – igazi legyek

20. Musca domestica Linnaeus, 1758 – házilégy (92:1a-b)

6-9 milliméteres. Imágói szürkésfeketék, első potrohszelvényükon kétoldalt sárgásbarna foltok vannak. A hímek szemei csaknem érintkeznek egymással a fejtetőn, míg a nőstény szemei között széles homlokrész marad szabadon. Kozmopolita, szünantróp faj, ami azzal függ össze, hogy szinte minden táplálékon képes megélni, a legkülönfélébb anyagokban képes fejlődni, és nagy a reprodukciós potenciálja. Épületekben, kertekben és a szabad természetben fordul elő (itt azonban nem képesek áttelelni). Hulladékokat, különösen cukortartalmú anyagokat fogyaszt. Szívókájának végén két szívópárna van. Ezeket a táplálékra rányomva tartva egyidejűleg nyálat bocsát ki, amivel a táplálékot feloldja, majd felszívja azt. A felvett anyag a begybe kerül, ahonnan a szükségletnek megfelelően visszaöklendezi, mivel a begybe vezető járat még az előtorban kiágazik a nyelőcsőből, így annak a középbélbe juttatásához fel kell böfögnie. A felöklendezett táplálék gyakran kibuggyan a szívókán csepp formájában, amelyet a légy ismét felnyal. Ez a táplálkozásmód nagymértékben alkalmas a kórokozók terjesztésére. Szőrrel, sertékkel fedett teste ugyancsak sokféle fertőző csíra hordozója lehet. Számos emberi és állati betegség kórokozóját (gombák, vírusok, baktériumok, egysejtűek, galand- és fonalférgek) képes terjeszteni. Tömeges előfordulása nyugtalanítja az állatokat és az embereket, szennyezheti a tejet és a hústermékeket. A nőstény bomló anyagokra, szemétre, trágyadombra (főleg sertéstrágyára és baromfi ürülékre) petézik. A bebábozódáshoz beássák magukat a trágyába. Az imágók átlagos élettartama 10-14 nap. Az időjárástól függően hazánkban 10-12 nemzedéke is lehet.

21. Stomoxys calcitrans (Linnaeus, 1758) – szuronyos istállólégy (92:2)

Nagyon hasonlít a házi légyre, de szájszerve hosszabb, csaknem vízszintes irányú, teste kicsit vaskosabb, szárnyait jobban széttárva nyugtatja. Világszerte elterjedt, elsősorban állattartó telepeken fordul elő. A lárvák bomló szerves anyagokkal, az imágók (mindkét ivar) emlősök vérével táplálkoznak. Petéiket csomókban rakják le. Elsősorban trágyatelepeken, nedves növényi törmelékben, kivételesen gombákban, vízparti hordalékban fejlődnek. (Friss trágyában nem.) A teljes fejlődési idő 14 nap. Fájdalmas szúrásával nyugtalanítja a szarvasmarhát. Amennyiben nincs megfelelő táplálékforrás számára, úgy embereken, különösen folyók, tavak mentén található turistaszállásokon tartózkodókon szív vért.

Család: Oestridae – bagócsok

Subfamilia: Gasterophilinae

22. Gasterophilus intestinalis (De Geer, 1776) – közönséges lóbagócs (93:4)

A gyomorbagócsok közül országszerte már csak ez az egy faj elterjedt. Imágói nem táplálkoznak. A nőstények lovak nyakára, sörényére, illetve oldalára rakják le petéiket. A lárvák a fertőzött lovak önmaguk vagy társaik harapdálása, nyalogatása során keletkező ún. hőlökés hatására pillanatok alatt kikelnek, és bekerülnek az állatok szájüregébe. Szövetoldó enzimeket termelve a nyelv, a pofa és a szájpadlás nyálkahártyája alatt, a fogíny mentén a garat irányába vándorolnak. Eközben időnként a felszínre jönnek, mivel légköri oxigénre van szükségük. A fogak közötti résekben, ínyben megtelepedve vedlenek. Ekkor jelennek meg a 2. stádiumú lárvák, amelyek hemoglobinjuk miatt pirosak. Jelenlétük miatt a szájüregben a szövetek elhalnak, a fogak körül gennyes gócok alakulhatnak ki. A szájüregben kb. 3-4 hétig tartózkodó lárvák kb. 60 %-a elpusztul. Az életben maradottak a gyomorba illetve a duodenum kezdeti szakaszába jutnak, és szájhorgaik segítségével a nyálkahártyához rögzítik magukat. Itt kb. 9-10 hónapig fejlődnek, miközben újabb vedlés után kialakulnak a halványpiros-sötétbarna színű, 3. stádiumú lárvák. A lárvakori fejlődésüket befejező lárvák több napig ürülve a bélsárral hagyják el a gazdaállatot. A bábozódás a talajban történik. Az imágók kb. 20-40 nap múlva kelnek ki. Hazánkban évente egy nemzedéke van. Az embereket is megfertőzheti: a lovakat simogató, ápoló személy kéz melege hatására gyorsan kikelnek, és befúrják magukat az ember bőre alá.

Subfamilia: Oestrinae

23. Oestrus ovis Linnaeus, 1758 – juhbagócs (93:7)

10-12 milliméteres. Sárgásbarna vagy sötétebb alapszínét csillogó szürkésfehér vagy fekete foltok tarkítják. Imágóik nem táplálkoznak. Az általuk előidézett betegséget „álkergekórnak” is szokták nevezni, utalva arra, hogy a juhok agyszövetében fejlődő galandféreg lárva okozta idegrendszeri tünetekhez hasonló viselkedést mutathatnak a fertőzött állatok. Nőstényei elevenszülők, röptükben egy-egy csepp folyadékba foglalva rakják le 1. stádiumú lárváikat a gazdaállat orrnyílásába vagy annak közelébe, olykor a szemrésébe. Az orr- és melléküregeibe jutott és ott vándorló lárvák szájhorgaikkal és a kültakarójukon elhelyezkedő tüskéikkel mechanikailag ingerlik a nyálkahártyát. Hatásukra orrfolyás, nehézlégzés, esetleg kötőhártya-gyulladás jön létre. Az orrváladék lejuthat az alsóbb légutakba is, ahol enyhébb vagy súlyosabb tüdő-elváltozások alakulhatnak ki. A vándorló lárvák jelentős része az első vedlés előtt elpusztul. Az életben maradt lárvák az orr- és melléküregeiben vedlenek és tovább fejlődnek, majd a homloküregbe vándorolva történik meg a második vedlésük. Esetenként a lárvák eljuthatnak a szarvcsap üregbe vagy a rostacsont járataiba. Az utóbbi helyen kialakuló gennyes gyulladás átterjedhet az agyburokra, amit enyhébb vagy súlyosabb idegrendszeri tünetek (tompultság vagy izgatottság, körkörös mozgás stb.) kísérhetnek. A 3. stádiumú lárvák elhagyva tartózkodási helyüket az orrnyílások felé vándorolnak, és ezeken keresztül a talajra hullnak. A lerakott lárváknak átlagosan csak 3-4 %-a fejlődik bábbá. A bábozódás a talajban történik. Hazánkban egy nemzedéke van. A bárányok általában erősebben fertőzöttek, ezeknél lesoványodás, gyapjúhullás, ritkán elhullás is lehetséges. Elvétve kutyákat és embereket is megfertőzhetnek. Ilyenkor a kötőhártyazsákban, kivételesen a szemgolyóban vagy az orrüregben találják meg a lárvákat. A fertőzött személyeken heveny kötőhártya-gyulladás, a szemhéjak ödémája jelentkezhet. Ezekben az esetekben a lárvák azonban rövid időn belül elpusztulnak.

Subfamilia: Hypodermatinae

24. Hypoderma bovis (Linnaeus, 1758) – közönséges marhabagócs (vargalégy) (93:8)

Az 1973-ban kezdett tervszerű védekezés következtében fokozatosan eltűnt, és ma már maximum elvétve fordul elő hazánkban. Imágóik nem táplálkoznak. A nőstények repülés közben a szarvasmarhák hátulsó lábain és a test alsó részén a szőrszálakhoz egyesével rögzítik petéiket. A lárvák fehérjebontó enzimeik segítségével a szőr tövénél fúrják be magukat a bőr alá. Ezeken a helyeken ödéma, gyulladásos tünetek mutatkozhatnak. A bőr alá jutott lárvák 4-6 hónapon át az izmok közötti kötőszövetben vagy az idegek mentén vándorolnak, miközben kb. 70 %-uk elpusztul. A lárvák a gerinccsatorna háti-ágyéki részén, a dura mater és a periosteum közötti epidurális zsírszövetbe érkeznek, ahol kb. 3 hónapig tartózkodnak. Az itt elhalt lárvák miatt kivételesen a gerincvelő és a gerincvelői idegek károsodhatnak. A szövetek elfolyósításához proteolitikus enzimeket termelnek, majd némi izommunka révén becsúsznak az így keletkezett üregbe. A nyüvek a bőr nyílásain keresztül kipréselik testvégüket, amelyen a légrések vannak, így légköri oxigénhez juthatnak. Kutikulájukon keresztül táplálkoznak. A gazda szervezete a bőr alatt elhelyezkedő lárvák ellen kötőszöveti tokkal védekezik. A nyüvek vándorlása ezzel meg is szűnik. Legvégül kifúrják magukat, és a talajban bábozódnak be. A bagócslárvákkal fertőzött szarvasmarha feltűnően leromlik, ellenálló képessége lecsökken, tej- és húshozama jelentősen romlik. Átfurkált bőre nagyon sokat veszít értékéből. Nőstényei emberek szőrzetére (fej, hát, mellkas stb.), ritkán szemébe is lerakhatják petéiket. Állatok simogatása révén is bekövetkezhet a fertőződés. A klinikai tünetek (a fejen vagy annak közelében fájdalmas duzzanat) legtöbbször jóindulatúak. Előfordult, hogy a lárvákat a szemben vagy az agyban találták meg.

Család: Calliphoridae – fémeslegyek

25. Calliphora vicina Robineau-Desvoidy, 1830 – kék dongólégy (92:3)

Feketén sertézett vöröses pofájáról és sárgás szárnypikkelyeiről lehet felismerni. Repülés közben dongó, zúgó hangot ad ki. Csaknem világszerte elterjedt. Nagyvárosokban a leggyakoribb kellemetlen „társbérlő”, mely lakásokban is gyakran megjelenik (a szoba hűvös zugait kedveli). Bomló növényi és állati anyagokkal táplálkozik. A nőstény bomló állati anyag árnyékos oldalának repedéseibe, mélyedéseibe rakja le egyesével vagy csoportosan 2 mm nagyságú, fényes, fehér petéit. Egy nőstény élete során akár 800 petét is rakhat (alkalmanként kb. 100-at). Kikelésük után nyomban befúrják magukat a tápanyagba, amelynek szöveteit proteolitikus enzimekkel feloldják és megemésztik. A dögöt elhagyva a talajban bábozódnak be.

26. Lucilia caesar (Linnaeus, 1758) – fémzöld döglégy (92:5)

Európában és Szibéria nagy részén elterjedtek. Elsősorban erdőkben élnek, ahol előszeretettel repülnek ürülékre és dögre. Erős illatú virágokon (erdei szömörcsögön), trágyán, ürüléken vagy tetemeken táplálkoznak. Az előbbiekben táplálékforrásként említett helyekre petéznek.

Család: Sarcophagidae – húslegyek

27. Sarcophaga carnaria (Linnaeus, 1758) – közönséges húslégy

4-7 milliméteres, sötétszürke. A potroh csillogó foltjai sakktáblaszerű rajzolatot alkotnak. Szeme élénk vörös színű. Európa és Afrika nagy részén elterjedt, főleg domb-és hegyvidékek erdős tájain fordul elő, akár emberi településeken is. A természetben gyakran az erős illatú virágokon tartózkodik. Bomló szerves anyagokkal táplálkozik. Néhány nap alatt peték százait rakja le. Kedvező külső hőmérséklet mellett a lárvák órákon belül kikelnek és gilisztákban fejlődnek.

Család: Tachinidae – fürkészlegyek

28. Tachina fera (Linnaeus, 1761) – közönséges fürkészlégy (92:7)

Európa mérsékelt övi részén elterjedt. Erdős vidékek lakója, gyakran látható tisztások virágain. Potroha vörösessárga, a potroh közepén fekete hosszanti sávval. Az imágók nektárral és mézharmattal táplálkoznak. Petéit számos rovarfaj lárvájára rakja, általában lepkehernyókéra. A kikelő nyű befúrja magát a hernyó testébe és ott élősködik anélkül, hogy a gazda elpusztulna. A kifejlett légy általában a hernyó bábból távozik. Fejlődéséből kifolyólag nagy szerepet játszik a kártevők elszaporodásának megfékezésében.

Család: Hippoboscidae – kullancslegyek

29. Hippobosca equina Linnaeus, 1758 – ló-kullancslégy (93:5)

Nagysága a 9 millimétert is elérheti. Palearktikus elterjedésű. Nálunk a legközönségesebb kullancslégy, amelyet lócsimbének is hívnak. Melegvérű gerinces állatok (főleg lovak és szarvasmarhák) vérét szívja (a hím és nőstény imágó egyaránt). Átlagosan 15 percig szivattyúzza magába a vért. Elsősorban a gazdaállat végbélnyílása körül illetve a comb belső felületén tartózkodik. Az embert is megtámadja (főleg nyáron). Tápcsatornájában szimbionta mikroszervezetek gondoskodnak a megfelelő vitamin ellátásról. A gazdaállatra repülve szárnyait elhullajtja, vért szív és párosodik. A fejletlen lárva az anya testében kikel, és a bábozódásra kész lárva hagyja el az anya testét (bábtojó legyek).

Sectio: Acalyptratae

Család: Tephritidae – fúrólegyek

30. Rhagoletis cerasi (Linnaeus, 1758) – európai cseresznyelégy

Fekete-sárga színezetű, szárnyán négy sötét harántsáv díszlik. Közép- és Észak-Európában él. Magyarországon mindenütt közönséges. A nőstényeknek erős kitines tojócsövük van. Május-június környékén rakják le a petéiket a cseresznye szártövére. A nyüvek befúrják magukat a gyümölcsbe, ezzel a cseresznye kukacosságát okozva. A fejlett lárva a talajra ereszkedik. A bábozódás a talajban történik (áttelelés báb alakban).

Család: Drosophilidae – harmatlegyek

31. Drosophila melanogaster Meigen, 1830 – közönséges muslica (93:1)

Kozmopolita, mindenütt közönséges faj. A háztartásokban is állandóan jelen van. Lárvái erjedő gyümölcsökben, savanyú tejben, konyhai hulladékban stb. fejlődnek. Fontos számukra a mikroszkopikus gombák jelenléte, mert a lárvák mikofágok. Az imágók rothadó növényi anyagokkal táplálkoznak. A partnerek az erjedő gyümölcsön találkoznak. A násztánc során ritmikusan mozgatják testüket és szárnyaikat. Ezt követi a párzás, majd a nőstények lerakják petéiket (akár 400-at is). Kedvező hőmérséklet esetén a teljes fejlődési idő csak 2 hét. Rövid fejlődési idejük, könnyű tenyészthetőségük, nagy nemzedék- és utódszámuk, jó keresztezhetőségük és jól vizsgálható óriás kromoszómá­juk miatt a genetikusok egyik legfontosabb kísérleti állatai.

Család: Braulidae – méhtetvek

32. Braula coeca Nitzsch, 1818 – méhtetű-légy

Szárnyaik és billéreik teljesen hiányzanak, viszont lábaik fejlettek. A nőstény a lépsejtek belső falának tetejére tojja petéit. A kikelt lárvák befurakodnak a lép viaszrétegébe, ahol alagútszerű járatokat vájnak és virágpor tartalmú viasszal táplálkoznak. Az imágók a méhek torán vagy a tor és a potroh összeköttetés környékén tartózkodnak, és a méhek szívókájáról nyalakodnak. Az egyes méheken tartózkodó méhtetvek száma változó (az egyik megfigyelés során 75-öt számoltak meg egy dolgozón). Erősebb elszaporodásukat az állam királynője megsínyli, mert a méhtetvek folyamatosan elvonják tőle a táplálék egy részét, ugyanakkor a méhek normális tevékenységét is akadályozzák.

Rend: SIPHONAPTERA – Bolhalakúak

• • 1-8 milliméteresek. A nőstények általában nagyobbak a hímeknél.
    
  • Testük oldalirányból összelapított.
    
  • Hátrafelé irányuló sertéik megkönnyítik a szőrzet illetve a tollazat közötti mozgást. A feji serték elhelyezkedése, fejlettsége határozóbélyeg.
    
  • A pofa alsó határán és/vagy a pronotum hátulsó részén horizontálisan illetve vertikálisan helyezkedik el a ctenidium (fésű), amelyet dúsan pigmentált, sötétbarna, hátrafelé álló tüskék alkotnak.
    
  • Szúró-szívó szájszervük van, amely a fej elején lefelé irányul.
    
  • Szemeik egyszerű, fényérzékeny pontok. Néha csökevényesek vagy hiányzanak.
    
  • Rövid, bunkószerű csápjaik a fej két oldalán levő mélyedésekben helyezkednek el.
    
  • Szárnyatlanok.
    
  • 3. pár lábuk ugróláb, ami a többinél sokkal fejlettebb és hosszabb.
    
  • 5 lábfej ízük van, amelyhez 1 pár karom csatlakozik.
    
  • 10 potrohszelvényük van. Az utolsó kettő főleg hímeknél erőteljesen módosult, bonyolult felépítésű párzószervek helye.
    
  • Fejlődésük holometabolia. A nősténynek vért kell szívnia a petézéshez. 3 lárvastádiumuk van. Az 1. stádiumú lárvák féregszerűek, lábatlanok. Testükön erős sertéket viselnek. Szájszervük rágó típusú. Szerves anyagokkal, bolhaürülékkel táplálkoznak, esetleg ragadozók.
    
  • Kifejletten paraziták, melegvérű állatok vérét szívják. A fajok kb. 94%-a emlősökön, a többi madarakon élősködik.
    
  • Bár egyes gazdafajoknak ismertek a saját bolhafajai, a bolhák gazda fajlagossága néhány faj kivételével nem szoros. A fontosabb fajok adultjai állandóan a gazdán tartózkodnak (stationer élősködők).
    
  • Köz- és állategészségügyi szempontból egyaránt jelentősek: az emberek és állatok nyugtalanítása mellett jellegzetes klinikai tünetekben jelentkező allergiás bőrreakciót, ún. bolhaekcémát idézhet elő a gazdaszervezetben, illetve számos kórokozó terjesztői (pl. pestis, kutya galandféreg).
    
  • Kb. 3000 fajuk közül Magyarországon 80 faj él.
    

Család: Pulicidae

33. Pulex irritans Linnaeus, 1758 – emberbolha (93:9)

Világszerte elterjedt. Fényes teste sötétvörös vagy gesztenyebarna. A hím fele akkora, mint a nőstény. Főleg embereken, de kutyán, macskán, sertésen is megtelepedhet. A szabadban főként rókán és borzon fordul elő (emberi települések, de nagyobb emlősök kotorékában is). Vérszívó (a sebbe véralvadás gátló anyagot bocsát, egy-egy táplálkozás alkalmával többször is szúr). Nyűszerű lárvái vannak, melyek erősen fénykerülők, sötét és nedves helyeken élnek (pl. padlórepedésekben, tapéta alatt).

34. Ctenocephalides canis (Curtis, 1826) – kutyabolha

A pofa- és előtori fésű egyaránt megtalálható rajta. Leggyakoribb gazdája a kutya, de macskán, rókán, görényen és emberen is előfordul. Közegészségügyileg veszélyes, ugyanis a kutya galandférgének (Dypilidium caninum – uborkamagképű galandféreg) köztesgazdája. A féreg petéi bekerülnek a bolhalárvába és a kifejlett bolhában borsóka lárvákká (cysticercus) alakulnak. A kutya szőrén levő szétrágott bolhából a féreg könnyen az emberre kerülhet. Az ember kezéről az étellel a bélcsatornába juthat. A fertőzés a kutya tisztán tartásával és kézmosással megelőzhető.