"Reptilia - Hüllők"

Alosztály: Anapsida – Halántékablak-nélküliek

Rend: Testudines - teknősök

Család: Emydidae - mocsáriteknős-félék

1. Emys orbicularis (Linnaeus, 1758) - mocsári teknős (93:1)

Hasonló fajok: Magyarországon az egyetlen, őshonos teknősfaj, utóbbi időkben azonban a házi kedvencként tartott, Észak-Amerikából származó vörösfülű ékszerteknős /Trachemys scripta elegans (Wied, 1838)/ kitelepített egyedei is megjelentek természetes vizeinkben, bár szaporodásuk még nem bizonyított. A vörösfülű ékszerteknős hazánkban nem élvez védelmet! A mocsári teknőst fekete alapszíne; sárga foltjai, csíkjai; páncéljának lekerekítettsége könnyen elkülöníti a zöld alapszínű, halántékán vörös csíkot viselő, szögletesebb páncélú ékszerteknőstől. A mocsári teknős hátpáncélja /carapax/, a fiatalabb egyedeket kivéve, nem visel tarajt, míg a vörösfülű ékszerteknősé igen. 20, ritkán 30 cm-es hosszt érhet el. Elterjedése, élőhelye: A teknősök közül a legészakabbra előforduló, széles elterjedésű faj. Magyarországon elsősorban a síkvidékek lakója, iszapos aljzatú álló- vagy lassú folyású vizekhez köthető. Kedveli a napsütötte, sűrű növényzetű erdei tavakat és a ligeterdőkkel szegélyezett holtágakat. Életmódja: Márciustól októberig-novemberig, főleg a reggeli és az esti órákban aktív. Teleléskor az iszapba, vagy a parti fövenybe ássák be magukat. A párzás májusra esik, a tojásokat a nőstény pedig júniusban-július elején rakja le a homokos parton maga ásta gödörbe. A fiatalok szeptemberben; vagy, ha a nyár nem volt elég meleg, akkor következő tavasszal kelnek ki. A vizek közelsége elengedhetetlen e fajnak, szeret a vízből kiálló tuskókon, köveken pihenni, nagyon jó úszó. Védelme: A hazai állomány, egyelőre nem veszélyeztetett, számos program folyik a populáció életkörülményeinek, élőhelyeinek megvédése érdekében, de egyes kutatók szerint a populáció méretének folyamatos csökkenése figyelhető meg. Magyarországon a legnagyobb veszélyforrást élőhelyeinek megszűnése és a vörösfülű ékszerteknős térhódítása jelenti.

Alosztály: Diapsida – Kettős-halántékablakúak

Alosztályág: Lepidosaurida

Rend: Squamata – Pikkelyeshüllő-alakúak

Alrend: Anguimorpha – Lábatlangyík-alkatúak

Család: Anguidae – lábatlangyíkfélék

2. Anguis fragilis Linnaeus, 1758 – lábatlan gyík (93:2)

Hasonló fajok: Magyarországon az egyetlen lábatlangyíkféle. Lábai visszafejlődtek, ezért első ránézésre a hazai kígyófajokkal téveszthető össze, de azoktól elkülöníti, hogy teste zömökebb, illetve nyelvének öltögetésekor szájnyílása enyhén nyitott, míg a kígyóknak mindig teljesen zárt. Magyarországon is előfordul az Anguis fragilis var. colchicus, amelyre az jellemző, hogy a hátán elszórtan kék színű foltok vannak, elsősorban a hímeknél. Az adult egyedek hossza 400-450 mm, ritkán 500 mm is lehet. Egyes kutatók szerint a fogságban tartott egyedek a 30 éves kort is megélték, mások 15 évről beszélnek. Szemei nem túl fejlettek, színvakok; viszont szaglásuk nagyon jó. Hasonló, de sokkal nagyobb termetű faj a Balkán félszigeten élő páncélos seltopuzik (Ophisaurus apodus (Pallas, 1775)). Elterjedése, élőhelye: Szinte egész Európában előforduló faj, hazánkban hegy és dombvidékeinken, a Dunántúlon, az Északi Középhegységben találkozhatunk vele, az Alföldön csak a nagyobb erdőkben él. Jól alkalmazkodó faj; száraz vagy nedves erdőkben, bozótosokban, erdei kaszálóréteken, sziklagyepek közelében is fellelhető, sőt, gyakran kertekben vagy parkokban is találkozhatunk vele. Kedveli a dús aljnövényzetet és a földön heverő tárgyakat, földi üregeket, ahová bebújhat. Életmódja: Áprilistól októberig, általában a késői órákban aktív. Más gyíkoktól eltérően, nem kövek felszínén, hanem a könnyen felmelegedő tereptárgyak alatt veszi fel a testének szükséges hőt. Nem tartanak territóriumot, teleléskor is számos egyed összegyűlhet egy arra alkalmas helyen. A párzásra májusban kerül sor, ilyenkor a hímek heves párviadalokat vívnak. A lábatlangyík kicsinyei gyakran már az anya testében, vagy rögtön a tojások lerakása után kikelnek (ovo-viviparia). Az utódok augusztusban-szeptemberben jönnek világra.

Alrend: Scincomorpha – Vakondokgyík-alkatúak

Család: Scincidae – vakondokgyíkfélék

3. Ablepharus kitaibelii fitzingeri Mertens, 1952 – pannon gyík (93:3)

Hasonló fajok: A Scincidae család egyetlen hazai képviselője. Apró, maximum 12 cm-es, karcsú, gyenge lábbakkal rendelkező gyík. Feje kicsi, a törzstől alig különül el; szemét pedig az összenőtt, átlátszó szemhéjakból álló szemhéjablak fedi. Fogságban tartott egyedei 3,5 évet éltek meg. Elterjedése, élőhelye: Hazánkban foltszerű, izolált állományai találhatóak az Északi Középhegységben, a Dunazug Hegységben, a Dunántúli Középhegységben, a Heves-Borsodi Dombságban, a Gödöllői Dombságban, a Pesti síkságon és a Kiskunság egyes részein. A hazai populáció izolált a faj többi, dél-európai állományától is, így a kárpát-medencei populációt külön alfajként tartják számon. Általában a száraz élőhelyeket kedveli, így délies kitettségű ritkás bokorerdőkben, sziklás hegyoldalakon, sztyeppréteken találkozhatunk vele. Életmódja: Márciustól októberig aktív, a telet a földbe ásva vészeli át. Leginkább reggel és késő délután jár táplálék után. Párzására áprilisban-májusban kerül sor, ekkor a hím a nőstény lágyéktájékába harapva fonódik azzal össze. A nőstény júniusban-júliusban rakja le tojásait nyirkos helyre, amelyekből augusztus végén kelnek ki az utódok. Mozgáskörzete kicsiny, élőhelyéhez szorosan ragaszkodik. Védelme: Magyarországon az egyes állományok pontos elterjedése és aktuális természetvédelmi helyzete egyelőre nem kellőképpen tisztázott. Hazánkban a faj fokozottan védett.

Család: Lacertidae – nyakörvösgyíkfélék

• A Nyakörvösgyíkok nevüket a nyakuk alsó részén, nagyobb pajzsokból álló nyakörvről vagy galléról kapták. Általában erős testalkatú, fejlett lábakkal rendelkező fajok. A hazai fajok juvenilis egyedei barna színezetűek, így ebben a korban elkülönítésük nehéz. A gyíkok legfajgazdagabb családja.
  

4. Podarcis muralis (Laurenti, 1768) – fali gyík (93:5a-b)

Hasonló fajok: Rendkívül változatos rajzolatú faj. A sziklás terephez való alkalmazkodás következtében feje és, enyhén törzse is, dorso-ventrális irányban lapított. Hazai fajaink közül talán leginkább az elevenszülő gyíkkal téveszthető össze, de attól elkülöníti egyrészt testmérete (a fali gyík teljes hossza elérheti a 25 cm-t is, míg az elevenszülő gyík maximálisan 16 cm-es lehet), másrészt élőhelye (a fali gyík a szárazabb, sziklás-köves területeket, míg az elevenszülő gyík a nedves, lápos, erdős területeket kedveli). (Megjegyzendő, hogy ez a két élőhelytípus pl. a Kárpátok magas hegyeiben egymással mozaikosan megtalálható, így ott a két gyík egymás közelében is előfordulhat.) Ezen kívül testfelépítésükben is különböznek: a fali gyík teste és feje hosszúkásabb, farka egyenletesen elvékonyodó, hosszú; az elevenszülő gyík feje és farka viszonylag tömzsi, utóbbi hirtelen keskenyedő. Elterjedése, élőhelye: Európában széles körben elterjedt faj. Hazánkban szórványos elterjedésű; domb- és hegyvidékeken, így mind az Északi Középhegységben, mind a dunántúli dombvidékeken és hegyeken megtalálhatjuk. Jellemző élőhelyei a száraz, napsütötte, délies kitettségű, köves, sziklás területek, de ritkás, világos erdőkben is előfordulhat. Településeken belül vasúti töltéseken, kőkerítéseken, épületromokon, temetőkben, gyárudvarokban és akár panelházak falán is megtalálhatjuk. Életmódja: Márciustól októberig-novemberig aktív, de akár már a tél vége felé kimerészkedhet melegebb napokon. Naponta többször is sütkérezik; olykor akár függőleges felületen is. Szaglása és látása kitűnő. Nászidőszakuk április-májusra esik, ekkor a hímek rendkívül ingerlékenyek, a szaporodást is párviadalok előzik meg. Territóriumuk 3-50 négyzetméter is lehet. A nőstény a tojásokat júniusban rakja le, amikből július végére, augusztusra kelnek ki az utódok.

5. Podarcis taurica (Pallas, 1841) – homoki gyík

Hasonló fajok: Zömök fejű, maximum 24 cm-es testhosszt elérő állat. Hozzá hasonló faj a fürge gyík, de ennek a fajnak az oldala zöld, és nem a háta. Elterjedése, élőhelye: Európa délkeleti részén honos, hazánkban éri el elterjedésének északnyugati határát. Elsősorban síkvidéki faj, hazánkban is az Alföldön, elsősorban a Duna-Tisza közén honos, de a Hortobágyon és a Nyírségben is megtalálhatjuk. Hazai élőhelyei főleg laza talajú homoki területek. Életmódja: Aktív időszaka áprilistól október végéig tart. Nappal a talajba ásott járatában rejtőzködik, illetve erősen felmelegedő kopár homokfelszíneken napozik. Szaporodása röviddel a telelőhely elhagyása után bekövetkezik. A nőstény a tojásokat júniusban rakja le, az utódok augusztusban, szeptemberben kelnek ki. Védelme: Az egyes hazai állományok pontos elterjedése és aktuális természetvédelmi helyzete egyelőre nem kellőképpen tisztázott.

6. Zootoca vivipara (Jacquin, 1787) – elevenszülő gyík (93:7)

Hasonló fajok: Külsejében talán a fali gyíkkal téveszthető össze. Elkülönítésüket lásd a fali gyík leírásánál. Viszonylag kicsi, legfeljebb 16 cm-t elérő gyíkfajunk. Akár 12 évig is élhet. Elterjedése, élőhelye: A legnagyobb elterjedési területű eurázsiai gyíkfaj, amely, szaporodásmódja miatt, még a sarkkörön túl is előfordul. A magas páratartalmú, általában dús növényzettel borított, hűvös élőhelyeket preferálja. Déli élőhelyein tehát jellemzően hegyvidéki faj, de északra haladva egyre inkább a síkságokon találja meg kedvező életkörülményeit. Hazánkban is síkvidéki faj, magyarországi élőhelyei jégkorszaki reliktum területeken (hűvös mikroklímájú tőzegmohalápokon, nádas, zsombékos mocsarakban, nedves erdőszéleken) vannak, mint a Hanság, a Turjánvidék, a nyírségi, szatmár-beregi lápok, pl.: a Bátorligeti láp. Magyarországon négy alfaja található meg, ami valószínűleg a hazai elszigetelt állományainak meglehetősen kis egyedszámából következő genetikai sodródással is magyarázható. Életmódja: Hazai körülmények között aktív időszaka februártól, márciustól októberig tart. A nászidőszak áprilisra esik. A faj hímjei, a többi nyakörvösgyíktól eltérően, kevéssé territoriálisak, ennek megfelelően a revírharcok is igen ritkák. A nászidőszak során a nőstény több hímmel is párzik, majd júliusban, augusztusban hozza világra utódait (megjegyzendő, hogy az ősinek tekinthető carniolica alfaj még tojásokat rak, tehát ovipar módon szaporodik, de a hazai alfajok mindegyike elevenszülő). További érdekesség, hogy az elevenszülő alfajok rendelkeznek egy, a fagyás kivédésére szolgáló mechanizmussal, amelynek segítségével akár a -4 C°-os túlfagyást is túlélik, a carniolica alfaj viszont nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Az elevenszülő életmód kialakulásának hátterében is tulajdonképpen a hideg élőhelyekhez való alkalmazkodás áll, hiszen a nőstény a sütkérezéssel aktívan keresi a meleget, így a tojások a testében gyorsabban kifejlődnek, mint a hideg talajban. Védelme: Az egyes hazai állományok pontos elterjedése és aktuális természetvédelmi helyzete egyelőre nem kellőképpen tisztázott.

7. Lacerta viridis (Laurenti, 1768) – zöld gyík (93:4)

Hasonló fajok: A zöld gyík hazánk legnagyobb nyakörvösgyíkféléje, mely akár a 40 cm-es testhosszt is elérheti. Robosztus testfelépítésű, erős lábakkal rendelkező, hosszúfarkú faj. A többi hazai gyíktól könnyen elkülöníthető faj. A hímeknek nászidőszakban jellegzetesen bekékül a torkuk, a nőstények hátán két, hosszanti fehér csík fut végig, ismert a faj melanisztikus változata is. Elterjedése, élőhelye: Magyarország hegy és dombvidékein széles körben elterjedt faj, síkvidéki előfordulása ligetekhez, erdőkhöz kötött. A Tiszántúlon ritka. Kedveli a dús növényzetű területeket, az erdei tisztásokat, erdőszéleket de olykor meredekebb lejtőkön és városokban is találkozhatunk vele. Menedéket bokrok alatt, vagy azok lombjában, vagy fákon, hasadékokban, sziklaüregekben keres. Életmódja: A kifejlett egyedek aktív időszaka március végétől szeptemberig tart, míg a fiatalok kissé később jelennek meg, és októberben vonulnak a telelőhelyekre. A hím és a nőstény már a párzás előtt találkozik és közös búvó-, és napozóhelyet használnak. A nászidőszak májusra esik, amikor is a hímek heves párviadalokat vívnak egymással. A nőstények júniusban rakják le tojásaikat talajba ásott üregbe, amikből a fiatalok július végén, augusztusban kelnek ki. Táplálékukat részben a bokrokon, fákon keresik. Gyümölcsöket is elfogyaszthatnak.

8. Lacerta agilis Linnaeus, 1758 – fürge gyík (93:6a-b)

Hasonló fajok: Robosztus testfelépítésű, 20-24 cm-esre megnövő, mérsékelten hosszú farkú gyíkunk. A hímek oldala zöld, a nőstényeké a háthoz hasonló alapszínű. A hazai fajok közül, talán a homoki gyíkkal téveszthető össze, elkülönítésüket lásd a fent nevezett faj leírásánál. Akár 12 évig is elélnek. Magyarországon is megtalálható a fürge gyík egyik változata, a Lacerta agilis var. rubra, amelyre a vörös hát jellemző. Elterjedése, élőhelye: Eurázsiában széles körben elterjedt faj, amely azonban nem hatol fel annyira északra, mint az elevenszülő gyík. Elterjedési területének északi részén inkább a síkságok, míg délebbre inkább a domb- és hegyvidékek biztosítják számára a megfelelő életkörülményeket. Hazánkban hegy-, domb- és síkvidékeken egyaránt találkozhatunk vele. Itthon általános előfordulású, gyakori faj. Mivel széles ökológiai tűrőképességű fajról van szó, igen sokféle területen jelen lehet. Megtaláljuk kaszálókon; legelőkön; száraz, köves lejtőkön; szántóföldeken; parkokban; kőomlásokon; lápokon; mocsarak, nádasok szegélyében; stb. A növényborítottság növekedésével a fürge gyík előfordulási valószínűsége is nő. Életmódja: Aktív időszaka március végétől, áprilistól október közepéig tart. A zöld gyíkkal ellentétben, a fürge gyíkok közül elsőként a fiatalok hagyják el a téli menedéket, csak eztán a hímek és végül a nőstények. A párzási időszak májusra esik, amikor is a nőstények több hímmel is párzanak, a tojásokat június folyamán rakják le. Az utódok júliusban, augusztusban jönnek a világra. A hímek a nászidőszakban erősen territoriálisak, sokszor folytatnak látszatharcot. Területigényük viszonylag kicsiny, csupán a nászidőszakban vándorolhatnak nagyobb távolságokra.

Alrend: Serpentes – Kígyó-alkatúak

Családsorozat: Colubroidea

Család: Colubridae – siklófélék

• A kígyókra általánosan jellemzőek a következő bélyegek: a baloldali tüdő, testfelépítésükből adódóan, a legtöbb esetben elcsökevényesedik; a lábaik teljesen visszafejlődtek, csak az óriáskígyók (Boidae) családjában látható a hátsó végtagok maradványa egy pár karomszerű függelék formájában. Hallásuk fejletlen, viszont a talajfelszín rezgéseire érzékenyek.
  

9. Natrix natrix (Linnaeus, 1758) – vízi sikló (94:5a-b)

Hasonló fajok: Ovális, a nyaktól élesen elhatárolt fejjel; nagy, kerek pupillájú szemmel rendelkező, ormós pikkelyű kígyó. Olykor 120 cm-re is megnőhet. Akár a 28 éves életkort is elérheti. A többi hazai kígyótól könnyen elkülöníthető, esetleg a fiatal erdei siklókat lehet összetéveszteni velük, a rájuk is jellemző sárga „fülek” miatt. A vízisikló sárga „fülei” azonban hátul mindig határozottan le vannak zárva egy fekete sávval, míg az erdei siklónál a sárga szín fokozatosan megy át a test alapszínébe. Elterjedése, élőhelye: Eurázsiában széles körben elterjedt kígyó, amely a tojásrakó fajok közül a legészakabbra hatol. Hazánkban hegy-, domb- és síkvidékeinken is általánosan elterjedt. Keresi a vizek közelségét, de a nyílt vízterületeket elkerüli. Jól úszik, de nevével ellentétben ideje nagy részét inkább a szárazföldön tölti, táplálékkereséskor igencsak eltávolodhat a víztértől. Kaszálókon, erdőkben, városokban is előfordulhat. Életmódja: Nappali életmódú állat. Aktív időszaka márciustól októberig tart. A párzásra május végén, júniusban kerül sor, amikor is egy nőstényt akár 20-22 hím is megpróbálhat megtermékenyíteni, de az csak egyikükkel párzik. Júliusban, augusztusban rakják le egymáshoz füzérszerűen kapcsolt tojásaikat, bomló avarba, szerves trágyahalomba, nedves moha, vagy korhadék közé. Sokszor adott tojásrakó helyet több nőstény is felhasznál. Az utódok augusztusban, vagy szeptemberben kelnek ki. Meglehetősen mozgékony kígyóról van szó, amely a tojásrakó- és telelőhelyek felkeresésekor akár 4 km-es távolságot is bejárhat. Fő tápláléka békákból áll. A vízisiklóra nagyon jellemzőek védekező stratégiái: kezdetben gyűrűsen összetekeredik, lelapítja a testét, hangosan sziszeg és csukott szájjal a támadó felé kap. Ha megfogjuk, testével ide-oda csapkod, és végbélmirigyéből kiengedi annak igen bűzös váladékát. Amennyiben egyik taktikája sem válna be, akkor végveszélyben halottnak tetteti magát.

10. Natrix tessellata (Laurenti, 1768) – kockás sikló (94:4)

Hasonló fajok: Legfeljebb 100 cm-esre megnövő karcsú sikló, jellegzetesen nagy szemekkel, hosszúkás fejjel és erősen ormós pikkelyekkel. A többi hazai kígyótól könnyen elkülöníthető. Elterjedése, élőhelye: Elsősorban Európában élő kígyófaj, amely azonban korántsem hatol fel annyira északra mint a vízi sikló, legészakabbra Belgiumban észlelték. Magyarországon a Balatonból, a Dunából, több más folyóvízből és a nagyobb dél-magyarországi tavakból ismert. Főleg a melegebb és nagyobb területű tavakat kedveli, sokkal inkább a vízhez kötött, mint a vízi sikló, a vizektől távolabb, csak a tojásrakás és a téli inaktív periódus idején merészkedik. Életmódja: Nappali életmódú kígyó. Aktív periódusa március végétől, áprilistól október elejéig tart. Nagyon sok időt tölt a vízben. Szaporodása április végén, májusban zajlik le a szárazföldön, a vízi siklóéhoz hasonló módon, de kevesebb egyeddel. A tojásokat a nőstények júliusban, vagy augusztus elején rakják le. Tojásrakó helyük hasonló, mint a vízi siklónál említettek, ezért olykor a két faj közös üreget is használhat. A fiatalok augusztus végén bújnak ki a tojásokból.

11. Zamenis longissimus (Elaphe longissima) (Laurenti, 1768) – erdei sikló (94:1)

Hasonló fajok: Nagy, karcsú, hosszúkásfejű, kerek pupillájú sikló, pikkelyei simák. Hazánkban az egyik legnagyobbra megnövő kígyófaj, akár a 2 m-es testhosszt is elérheti. Akár 25-30 évig is élhet. A többi hazai kígyótól könnyen elkülöníthető, fiatal egyedeit esetleg a vízisiklóval lehet összetéveszteni (elkülönítésüket lásd fent nevezett fajnál). Elterjedése, élőhelye: Elsősorban Európa délebbi részein él, északi elterjedési határa Csehországra esik, illetve néhány elszigetelt állomány Németországban is megtalálható, ahová állítólag a rómaiak telepítették be. Magyarországon elsősorban a domb- és hegyvidékeket, azokon belül is a zavarásmentes, déli kitettségű, természetközeli, ritkás tölgyerdőket kedveli; de száraz, napos köves lejtőkön, erdőszéleken; sőt akár városok szélén, épületek padlásán is találkozhatunk vele. Életmódja: Meglehetősen rejtett életmódú kígyó. Nappal és a szürkületi órákban vadászik, aktív időszaka az április és október közti időszakra esik. Nagyon jól kúszik fára, bokrokra, táplálékát is gyakran itt ejti el. Párzási időszaka júniusra esik, ilyenkor, ha a hímek vándorlásuk közben összetalálkoznak, látszatharcokat folytatnak. A párzásban általában csak egy hím és egy nőstény vesz részt. A nőstények július folyamán rakják le tojásaikat. Ennél a fajnál is gyakori, hogy egy adott tojásrakó helyet több nőstény is hasznosít. A fiatalok szeptemberben kelnek ki.

12. Coluber caspius Gmelin, 1789 – haragos sikló (94:2)

Hasonló fajok: Magyarországon a legnagyobbra megnövő kígyó, akár a 220-250 cm-es testhosszt is elérheti. A hazai siklófajokra általában jellemző jegyek, mint a nagy, kerek pupillájú szem a haragos siklónál is megtalálható. Pikkelyei simák. Akár 8-10 évig is elél. Hazai fajaink közül talán az erdei siklóval téveszthető össze, de az erdei sikló testének első része általában világosabb, mint a hátsó és pikkelyein nem találhatóak világosabb keresztcsíkok. Elterjedése, élőhelye: Hazánktól délkeletre, a Balkán-félszigeten át, a Fekete-tenger keleti oldaláig, Délnyugat Ázsiáig honos. Általában domb- és hegyvidékeken él, de megtalálható síkságokon is. Magyarországon állományai egymástól izoláltak, legbizonyítottabb élőhelyeit a Szársomlyón és a Budai-hegységben találjuk, de valószínűsítik egy, a Duna mentén lévő populációjának meglétét is, illetve korábban érkeztek kevéssé bizonyított megfigyelések a Zselicből, a Bükkből és a Mecsekből. Hazánkban a legkisebb elterjedési területű hüllőfaj. Az erős napfénynek kitett, sziklás, száraz, cserjékkel szórványosan borított területeket kedveli. Életmódja: Május elejétől októberig, nappal aktív faj. Igen gyors mozgású, és gyakran a fákra, bokrokra is felmászik. Párzása május végére, június elejére esik, a nőstények június végén, július elején rakják le tojásaikat, a fiatalok szeptemberben kelnek ki azokból. Védelme: Hazai állományai peremhelyzetűek, egymástól elszigeteltek, ezért ezek fokozottan veszélyeztetettek. A haragos sikló megmentését fajvédelmi program és élőhelyeinek védettsége is segíti, de a faj kis egyedszáma és az egyes populációk elszigeteltsége miatt egyes kutatók nem bíznak hosszú távú fennmaradásában. Hazánkban a faj fokozottan védett.

13. Coronella austriaca Laurenti, 1768 – rézsikló (94:3)

Hasonló fajok: Viszonylag kistermetű, erős testalkatú sikló, pikkelyei simák, szembogara kerek, szeme kicsi. Legfeljebb 70-80 cm-es testhossz érhet el. Akár 18 évig is élhet. A rézsiklót sokszor összetévesztik a keresztes viperával (Vipera berus), elsősorban a hát és a fejtető mintázata, illetve a szem mögötti sáv miatt. A két faj könnyen elkülöníthetjük a következő jellemzők ismeretének segítségével: a keresztes vipera hátmintázata összefüggő, zegzugos sávot alkot, míg a rézsikló hátmintázata egymástól elkülönült foltokból áll; és a keresztes vipera pupillája függőlegesen elliptikus, míg a rézsiklóé kerek. Ezen kívül a keresztes vipera fejének tetején „V”, vagy „Y” alakú foltot találunk, míg a rézsiklóén a folt határai sokkal elmosódottabbak; illetve a keresztes vipera pikkelyei ormósak, míg a rézsiklóé simák. További, más vipera és sikló fajok elkülönítésére is általánosan használható bélyeg az, hogy a siklók farka egyenletesen keskenyedik és egész testfelépítésük, így fejük is karcsú, míg a viperák általában tömzsi, robosztus fajok, széles, háromszög, vagy szív alakú fejjel és hirtelen keskenyedő farokkal. Elterjedése, élőhelye: Európában széles körben elterjedt faj, Magyarországon sík-, domb- és hegyvidéken egyaránt megtalálható. Alföldi előfordulása sokszor erdőkhöz kötött. Száraz erdőkben; napos, köves, sziklás lejtőkön; erdőszéleken; tisztásokon; réteken, településeken; de akár hidegebb, nedvesebb területeken, ártereken és mocsarakban is előfordulhat, de kerüli a nagyon száraz élőhelyeket és a fenyveseket. Életmódja: Március második felétől, vagy áprilistól októberig aktív, nappali életmódú állat. Legtöbbször a talajszinten mozog. Násza április végre, május elejére esik. A nőstények nem raknak tojásokat, vagy azok a lerakás után nyomban ki is kelnek, tehát vivipar, vagy ovo-vivipar fajról van szó. A fiatalok születése augusztus végére, vagy szeptemberre tehető. Lassú mozgású állat, kedvenc napozóhelyeit nem szívesen hagyja el, meglehetősen területhű. Étrendjének akár 77%-át is különböző gyíkok alkothatják.

Család: Viperidae – viperafélék

14. Vipera berus (Linnaeus, 1758) – keresztes vipera (94:6a-b)

Hasonló fajok: Vaskos, izmos testű, ormós pikkelyű faj. Farka, a viperák többségéhez hasonlóan, izmos, rövid. Maximális testhossza 70-(ritkán) 80 cm. Akár 10 évig is élhet. Jellemzőek különböző színváltozatai, hazánkban is találkozhatunk teljesen fekete, melanisztikus színváltozatával (a Somogyban), de teljesen vörös egyedei is léteznek. Hozzá igen hasonló fajok: a rézsikló és a rákosi vipera. A rézsiklótól való elkülönítését lásd feljebb. A rákosi viperától egyértelműen elkülöníti élőhelyük, hiszen a két faj magyarországi eloszlása sehol sem fedi egymást. Ezen kívül a rákosi viperánál a hátpikkelyek 19 hosszanti sorban, míg a keresztes viperánál 21 hosszanti sorban helyezkednek el, illetve a keresztes vipera orrnyílása nagy és az orrpajzs közepén helyezkedik el, míg a rákosi viperának kicsi, és az orrpajzs alsó széléhez fekszik közel. Hasonló faj még, a már Magyarország déli részén is észlelt boszniai keresztes vipera (Vipera berus bosniensis Boettger, 1889), amelynek mérge sokkal hatékonyabb a keresztes viperáénál! Elterjedése, élőhelye: Széles körben elterjedt faj kontinensünkön, emellett az egyetlen európai kígyófaj, amely a sarkkörön túl is megtalálja életfeltételeit. Hazánkban szigetszerűen elhelyezkedő állományai élnek a Zempléni-hegységben, a Tokaji-hegyen, a Szatmár-Beregi síkságon, illetve Somogy megyében. Nógrád-, és Veszprém megyei elterjedése jelenleg még nem kellőképpen bizonyított. Kedveli azokat a helyeket, ahol nagy a napi hőingadozás és magas a talaj- és a levegő nedvességtartalma. Általában bozótos erdőszéleken, ártereken, tőzegmohalápokon, hegyi kaszálókon és sziklás hegyoldalakon él, szereti az olyan helyeket, ahol megfelelő búvóhelyet is talál, tehát pl.: kidőlt fákat, meghagyott fatuskókat. Életmódja: Március végétől, április elejétől októberig, nappal, esetleg szürkületkor aktív. Násza április végén, május elején zajlik, egy nőstény több hímmel, vagy egy hímmel többször párzik. A hímek ilyenkor látszatharcokat vívnak. Az utódok az anya testében fejlődnek, és augusztus végén, szeptember elején születnek meg, tehát elevenszülő fajról van szó, innen a tudományos név is (Vipera – vivipara). Téli pihenőhelyén sokszor több egyed is összegyűlik, illetve más hüllő, sőt kétéltűfajokkal osztják meg azt (pl.: elevenszülő, törékeny gyík stb.). Meglehetősen helyhű fajról van szó. Napozáskor jellegzetesen, gyűrűszerűen összegömbölyödik és ellapítja magát. Táplálékát mérgének segítségével ejti el, amelyet csöves méregfogának segítségével juttat áldozatába (minden Vipera fajnak csöves méregfoga van!). A harapás után megvárja, míg a méreg hatni kezd, és csak ezután keresi meg áldozatát, amely olykor még jó pár méterre el tud futni. A keresztes vipera mérge az emberre is veszélyes lehet, ha a megmart személy nem kap megfelelő kezelést, de csak ritkán halálos. Az ember közeledésére igen gyorsan elmenekül, marására gyakorlatilag csak akkor kerülhet sor, ha sarokba van szorítva. A viperáknál az is elő szokott fordulni, hogy védekező marásukkor csak az egyik méregfogukat használják, vagy egyiket sem. Amennyiben mégis megmarna minket egy mérgeskígyó, érdemes a következő tanácsokat megfogadni. Az áldozat őrizze meg nyugalmát, óvatosan kössük el a megharapott végtagot a szív felőli részen, úgy, hogy a pulzus még tapintható legyen, nehogy a végtag elhaljon. A kötést 10-15 percenként lazítsuk meg egy kis időre. Fontos, hogy a megmart egyén ne, vagy csak nagyon lassan, óvatosan mozogjon! Ha a harapás közvetlenül a testen van, akkor a sebet felvágva és minél több vért kifolyatva is meggátolhatjuk a komolyabb károsodást. Természetesen a legfontosabb, hogy az áldozatot minél előbb szállítsuk kórházba, és pótoljuk az elvesztett vízmennyiséget itatással! Semmiképpen ne szívjuk ki a sebet, mert a méreg a nyálkahártya apró sebesülésein keresztül a segítő szervezetébe is bejuthat, ehelyett használjunk inkább vákuumharangot. Védelme: Számos országban folyik vipera védelmi program, elsősorban új élőhelyek létesítésével, a vaddisznóállomány (mint a keresztes vipera egyik predátorának) megritkításával és a megfelelő táplálékellátás miatt, kisebb tavak létesítésével próbálnak segíteni a populációkon. A hazai állomány valószínűleg nem veszélyeztetett, kivéve talán a somogyit, ahol az állatok kis élőhelyfoltokban kénytelenek élni.

15. Vipera ursinii rakosiensis Méhely, 1894 – rákosi vipera (94:7)

Hasonló fajok: Kinézetében igen hasonló a keresztes viperához, de annál sokkal kisebb alfaj: legnagyobb egyedei az 50-60 cm-es hosszt érik el. Hátszalagja, főleg a törzs első felében felszakadozhat, ilyenkor hatszögletű foltokat láthatunk, amelyek széle sötéten kihúzott (a keresztes vipera hátszalagja, ha felbomlik, akkor a test hátsó részében teszi ezt). A farok alsó oldala szennyesfehér, vagy világos palaszürke, rajta acélszürke foltokkal, hegye füstös, míg a keresztes vipera farkának hasi oldala narancsos, vagy sárgásfehér. További elkülönítésüket lásd a keresztes vipera leírásánál. Elterjedése, élőhelye: A rákosi vipera, az erőteljesen fragmentálódott elterjedési területű parlagi vipera (Vipera ursinii), hazánkban endemikus alfaja. Nevét első felfedezési területéről, a Rákos-patak budapesti része mellett elterülő rétekről kapta. Maga a faj eurázsiai elterjedésű, és számos alfajra, illetve taxonómiailag eddig még nem teljesen tisztázott formára bomlik. A rákosi vipera, mint alfaj, viszont csak Magyarországon, a Hanságban, a Turjánvidéken és a Kiskunságban él, Magyarországon kívül pedig nemrégen Erdélyben, a Mezőségben találták meg egy eddig kipusztultnak vélt populációját. A rákosi vipera a sztyeppi, síkvidéki életmódhoz alkalmazkodott alfajok legnyugatibb tagja. Kedvelt élőhelyei tipikusan sztyepprétek és láprétek, azaz nagy mikroklimatikus változatosságú területek, vagy ezek átmeneti zónái. A túlzottan nyílt, a lágyszárúak által kevéssé borított területeket kerüli. Életmódja: Márciustól, az időjárástól függően akár, novemberig, nappal aktív faj. A párzás általában áprilisban zajlik, a nőstény az utódait augusztusban hozza a világra, természetesen itt is vivipar állatról van szó. Sajnos a nőstények, természetes körülmények között, csak két- háromévente szaporodnak. Táplálékukat (elsősorban nagyobb rovarokat: főleg szöcskéket és tücsköket, de kisebb gyíkokat, pockokat is) szintén mérgük segítségével fogják meg. Mérge az emberre kevéssé veszélyes, rákosi vipera okozta halálesetről még soha nem érkezett hír. Védelme: Nemcsak Magyarországon, de egész Európában fokozottan védett, veszélyeztetett faj, az 1950-es évektől kezdve tapasztalták egyedszámának drasztikus lecsökkenését. Magyarországon a jelenlegi populációk helyzete instabil, mert meglehetősen kis egyedszámú állományokról van szó. Mindezeken felül sajnos igen nagy eszmei értéke és ezáltal igen magas feketepiaci ára miatt, sokszor illegálisan gyűjtik és értékesítik is őket. A rákosi viperára fajvédelmi akcióterv van érvényben, amelynek értelmében ez a faj, bármely más természeti értékkel szemben elsőbbséget kap, azaz élőhelyeit kifejezetten ennek a fajnak az igényei szerint kell fenntartani, kialakítani, kezelni. A rákosi vipera védelmére indított program az eddigi legnagyobb hazai hüllővédelmi program! Hazánkban a faj fokozottan védett.