Törzs: Annelida – Gyűrűsférgek

Törzs: Annelida – Gyűrűsférgek

• • Valódi szelvényezettséget mutató állatok.
    
  • Testük lehet csillós vagy kutikulával borított. Alatta jól fejlett bőrizomtömlőt találunk.
    
  • Keringési rendszerük zárt, fő részei háti-, hasi-, és harántedények. A testfolyadék lehet színtelen, vagy különböző vérfestékeket tartalmazhat.
    
  • Légzésük kopoltyúval, vagy egyszerűen a kültakarón keresztül történik.
    
  • Kiválasztószerveik solenocyták (ősibb forma), vagy szelvényenként elhelyezkedő metanephridium. Sok esetben ezek szolgálnak az ivartermékek kivezetésére, saját ivarvezetéket ritkán találunk.
    
  • Idegrendszerük tipikusan egy agydúcból, garatideggyűrűből és hasdúcláncból áll.
    
  • Váltivarúak vagy hímnősek. Szaporodásuk lehet ivaros vagy ivartalan.
    
  • A peték spirálisan barázdálódnak.
    
  • Kb. 9000 fajból nálunk 120 ismert.
    

Osztály: Polychaeta

36. Palolo viridis Gray, 1847 – ehető paloló

A Szamoa- és Fidzsi-szigetek körüli tengerben fordul elő. A szamoaiak mbalolonak hívják. Kb. 40 cm-es, élénkzöld színű állat. Saját maga ásott kanyargós járatokban él. Az ivarérett állatok minden évben, októberben vagy novemberben levetik a petével vagy spermiumokkal telt hátulsó végüket, amit epitoknak nevezünk. Az epitok levetésének pontos időpontját a holdciklus határozza meg az utolsó holdnegyed előtti napon következik be, és csak néhány napig tart. Ilyenkor a bennszülöttek összeszedik az epitokokat, és nyersen vagy párolva fogyasztják. Állítólag az európai ember ízlésének is megfelelő.

Osztály: Clitellata

Alosztáy: Olygochaeta

Rend: Tubificida

37. Tubifex tubifex (Müller, 1774) – csővájó féreg (16:9)

Európából Dél-Ázsiából, Észak-Amerikából, és Új-Zélandról ismert. Nálunk mindenütt közönséges. Álló- és folyóvizek iszapjában és parti homokjában fordul elő. Gyakran erősen szennyezett nagy szervesanyag-tartalmú vizekben is előfordul. Testhossza akár 20 cm-es is lehet. Nyálkából és iszapból készült lakócsövéből, csak örökké himbálózó hátulsó testvége áll ki, így biztosítja a megfelelő O₂ ellátást. Ivarérett állatok egész évben találhatók. Az ivaros szaporodás mellett ivartalanul, kettéosztódással is képesek szaporodni. Az akvaristák kedvelt haltápláléka.

Rend: Opisthophora

A földigiliszták általában talajban élő szervezetek. Kétféle járatot készítenek. Az egyik típus keresztül kasul-húzódik a talaj humuszban gazdag felsőbb rétegeiben, míg a másik viszont merőlegesen lefelé halad, és sokszor szinte a talajvíz szintjéig hatol. A hosszanti járatokban vészelik át a kedvezőtlen időszakokat. A giliszták nagyon jó hatással vannak a talajra:

• • a felszíni járatok lazítják, morzsalékossá teszik a talajt
    
  • tevékenységük során keverik a talaj szerves és ásványi alkotórészeit
    
  • a durva szemcséjű talajt gyomk finomra őrli, ezzel javítja a talaj víztartó képességét
    
  • bél-, és gyomornedvei az elfogyasztott talaj szerves anyag tartalmát a neutralizáció és a humuszosodás irányába mozdítják el
    
  • ürülékük egyes baktériumok számára elsőrendű táplálék.
    
  • haláluk után tetemük nitrogénnel dúsítja a talajt
    

Egyes fajok a földfelszínen lévő leveleket a járataikba húzzák, majd nyálkával vonják be, így azok hamarosan rohadni kezdenek a nyálkán megtelepedő baktériumoknak köszönhetően. A giliszta ezt fogyasztja, és végül a giliszta csak a levél ereket hagyja meg.

Szaporodás: Az állatok hímnősek a megtermékenyítés kölcsönös. A nyereg nyálkát termel, amely a levegőn hamarosan megkeményedik. Ezt az állat lehúzza magáról, és amikor a női ivarnyíláshoz ér belepréseli a petéit. A kokon továbbra is halad tovább az állat testén. Amikor elér az ondótartályok kivezető nyílásához, akkor kiáramlanak a párosodáskor elraktározott hímivarsejtek. Amikor a giliszta teljesen kihúzza magát a kokonból, az tökéletesen zárttá válik azáltal, hogy a két vége összezsugorodik.

38. Lumbricus terrestris Linnaeus, 1758 – földi giliszta (16:1a-b)

A faj őshonos a Palearktisz területén de világszerte széthurcolták, és így kozmopolita fajjá vált. Hazánkban synanthropikus elterjedési képet mutat. Alkalmanként megtalálhatóak olyan erdők talajában ahonnan, más nagytestű fajok hiányoznak.

Hossza 90-300 mm, átmérője 5-6 mm.

Ahol előfordul, ott jelentős szerepet játszik az avar lebontásában. Egy egyed avarfogyasztása évente megközelítheti a 69,9 g száraz tömeget az ürülék termelése pedig 131,9 g száraz tömeg egy év alatt. A földi giliszta általában a föld felett üríti a számára már nem hasznosítható anyagokat, ürülékének mindössze 26,9%-a távozik a talajba. Száraz területeken ahol hiányoznak az elhalt növényi részek, kártevőként léphet fel. Ilyenkor ugyanis a palántákat húzzák le járataikba.

39. Lumbricus polyphemus (Fitzinger,1833) – erdei giliszta (16:2)

Közép-európai elterjedésű faj. Hazánkban is több helyen előfordul: Mecsek, Északi-középhegység, Dunántúli-középhegység, Alpokalja.

150-450 mm hosszú, átmérője 6-10 mm. Ez a faj 4 m²-es denzitás mellett 8125 kg száraz tömeget képes bejuttatni a talajba hektáronként egyetlen év alatt, avarfogyasztása pedig 2659-2753 kg száraz tömeg hektáronként. Mivel a hazai gyertyános-tölgyesek avarprodukciója 2250-3300 kg/ha, a L. polyphemus az előbb említett denzitás mellett önmagában képes lebontani az egy év alatt keletkező avarmennyiséget. Leginkább a barna erdőtalajt kedveli. Az hogy a természetben milyen az életciklusa nem ismert. Laboratóriumban leghosszabb ideig 9évig és 5 hónapig élt. 120-180 nap a kokoon inkubációs ideje, és 18 -20 hónap alatt válnak ivaréretté.

40. Lumbricus rubellus Hoffmeister, 1843 – vöröslő giliszta

A Lumbricus terrestris-hez hasonlóan ez a faj is a Palearktisz területén őshonos de világszerte széthurcolták, és így kozmopolita fajjá vált. Hazánkban is sok helyen előfordul. Az Alföldön ritkább.

33-150 mm hosszú, átmérője 4-6 mm. Szántóföldi, réti és erdei talajokban.

Az olyan nyirkos helyeket kedveli, amelyek szerves anyagokban gazdagok. Gyakran találkozhatunk velük kertekben, a komposzt vagy a lehullott levelek alatt. Erdőkben a talaj legfelső rétegében fordulnak elő, ill. rothadó farönkök kérge alatt. Avarral táplálkoznak. Az átlagos fogyasztása egyetlen állatnak 5.62 g száraz tömeg, az ürüléktermelése pedig 8,5 g száraz tömeg/év. Az ürülékét nagyrészt a talaj felszínén helyezi el. Mindössze 19,5 %, amit a talajba ürít

41. Eisenia lucens (Waga, 1857) – világító giliszta

A faj elterjedési területe még nem teljesen tisztázott, de a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján egy közép-európai elterjedésű fajnak tűnik. Előfordul a Pireneusokban, Közép-Európában az Alpoktól a Balkánig. Hazánkban az Északi-középhegység magasabb területein tlálható meg. Adatai vannak a Börzsönyből, a Bükkből, és a Zemplénből.

45-180 mm hosszú. Átmérője 4-6 mm.

Korhadó farönkökben él a kéreg alatt. A kokoon 1-6 embriót tartalmaz, amiből lerakás után 22-30 nap után kelnek ki a fiatal állatok. Az ivarérettséget 130-150 nap alatt érik el. A szaporodási időszakuk tavasszal és ősszel van. Természetes körülmények között a faj hozzájárul a fatörmelék lebontásához. A napi fogyasztása kb. 28 mg száraz anyag 1 g élősúlyonként, tekintet nélkül a fafajra. Fő táplálékát különböző baktériumfajok alkotják. Védekezés képen folyadékot bocsát ki, amely biolumineszcencia révén világít.

Alosztáy: Hirudinea

Rend: Rhynchobdellida

42. Piscicola geometra (Linnaeus, 1758) – halpióca (17:2a-b)

1-5 cm hosszú. Európában és Észak-Amerikában elterjedt faj, amely az alacsonyabb sótartalmú vizeket is képes elviselni, ezért folyamok torkolatainak félsós vizeiből is előkerült már. Egyébként nagyon sokféle víztípusban előfordul. Amikor éhes, megtapad a vízi növényeken, és testével mereven kinyújtózik. Ilyen testhelyzetben várakozik mindaddig, amíg nem érzékel egy közelben lévő halat az árnyékáról vagy az általa keltett vízmozgásról. Ilyenkor imbolygó mozgást kezd végezni. Ha ilyenkor a szívókorongja a halhoz ér, azonnal rátapad, és ezzel egyidejűleg a tapadókorongja elengedi a vízi növényt. A pióca hamarosan elkezdi szívni a gazdaállat vérét. A szívás akár több napon át is tarthat. 48 óra leforgása alatt kb. 150 cm³ vért szívhat ki. Előfordulhat az, hogy egyetlen halon akár 50 pióca is megtelepszik, és ilyenkor a szerencsétlenül járt halból gyakorlatilag az összes vért kiszívják ami természetesen az egyed halálához vezet. Az előbb említett eset akkor szokott előfordulni, amikor lehalászás előtt leengedik a halastó vizét, ilyenkor ugyanis a sekély vízben összezsúfolódnak a halak és a piócák. A halpiócák nagyon sokféle halat megtámadnak, különösen azok szenvednek tőle, amelyek vízinövények között lesnek a zsákmányukra (pl. harcsa, csuka), vagy előszeretettel úszkálnak a nádasok körül (pl. compó, sügér). A fiatal halakra szívesen támadnak, ezért fiaztatótavakban komoly problémát jelenthetnek. Párosodás után az egyedek 50-90 kokont raknak le kövekre, vízinövényekre vagy más víz alatti tárgyakra. Minden kokonban csupán egy pete van. Ezek kb. egy hónap múlva kelnek ki. A kikelő kis piócák 6 mm-esek. Néhány nappal az utolsó kokon lerakása után az egyedek újra párosodhatnak, így rövid idő alatt több nemzedéket hozhatnak létre.

Rend: Gnathobdellida

43. Hirudo medicinalis Linnaeus, 1758 – orvosi pióca (17:a-b)

A kifejlett példányok hossza meghaladja a 20 cm-ert. Mintázata igen változatos, régebben több mint 60 változatát tartották nyilván. A dús növényzetű állóvizeket kedveli. Eredetileg Közép- és Dél- Európában, a volt Szovjetunió nyugati területein, a Balkán-félszigeten, Kis-Ázsiában, Iránban és Észak-Afrikában is honos. Az ember meghonosította Észak-Amerikában is. A kifejlett piócák a vízhez inni járó emlősök vérével táplálkoznak. A vízfenéken vagy a vízi növények között tartózkodnak, és a gazdaállatok által keltett vízmozgás riasztja fel őket. Ilyenkor hullámzó mozgással a gazdaállathoz úsznak, és a hátsó testvégükön lévő tapadókoronggal megtapadnak rajta. Ezután elülső testvégüket rányomják a bőrre. 3 db állkapcsuk egymással 120°-os szöget zár be. Mindegyiken 100 apró fogacska van, ezek segítségével sértik fel a bőrt. Ezután elkezdik kiszivattyúzni a vért. A szívóerő igen jelentős, 1 cm³ felületű vízoszlopot 10 cm magasra képes felemelni. A pióca véralvadásgátló anyagot (hirudin) fecskendez a sebbe, emiatt a seb még órákon keresztül vérzik. A piócák testsúlyuk ötszörösét néha tízszeresét képesek felszívni. Ha teleszívják magukat, 5-18 hónapig kibírják táplálék nélkül. Hidegvérű állatok vérét sem vetik meg, sőt a fiatal piócák elsősorban békavérrel táplálkoznak, azonban az ivarérettséghez legalább egyszer melegvérű állat vérét kell szívniuk.

A piócák hímnősek, a megtermékenyítés kölcsönös. A szaporodási időszak májusban és júniusban van. Párosodáskor a vízben, ritkábban a part menti talajmélyedésekben tartózkodnak, és ivartájékukkal egymással szemben fekszenek. Mintegy 18 órán keresztül mozdulatlanul maradnak ebben az állapotukban. Kb. két hónap múlva a parti övezetben közvetlenül a vízszint fölött járatokat ásnak, és ezekbe rakják le kokonjaikat, amelynek képzésében az oligochaeta-khoz hasonlóan a nyeregnek van fontos szerepe. A következő tavasszal, amint az idő felmelegszik az 1 cm-es piócák elhagyják a kokont, és békákra ill. ebihalakra tapadnak.

44. Haemopis sanguisuga Linnaeus, 1758 – lópióca (17:7)

Akár 10 cm-esre is megnövő faj, amely egész Európában elterjedt. Iszapos medrű állóvizekben és lassú folyású patakokban fordul elő. Az előző fajtól könnyen elkülöníthető, mert ennek háta egyszínű. Ez a faj nem vérszívó. Alig fogazott állkapcsával, ha akarná, se tudná átvágni a gerincesek bőrét. Nagyon falánk ragadozó, szinte minden vízi állatot megtámad, amit le tud gyűrni. Zsákmányát egészben nyeli le. Kokonjait az orvosi piócához hasonlóan a partmenti nedves talajba készített járatokban helyezi el.