„Osztály: Actinopterygii – Sugarasúszójú halak II.” változatai közötti eltérés

Innen: Állatrendszertan-wiki
hu>Wikiuser
Nincs szerkesztési összefoglaló
 
a (1 változat importálva)
 
(Nincs különbség)

A lap jelenlegi, 2023. február 16., 16:08-kori változata

Család: Cobitidae – csíkfélék

Állkapcsaikban fogak nincsenek, de a legtöbb fajnak van garatfoga.

Pikkelyeik igen kicsik, a testfelszínűket legtöbb esetben nyálkaréteg borítja.

Kinyújtható szájuk körül 3-6 pár bajuszt viselnek.

Bélcsatorna kisegítő légzőszervként képes a lenyelt levegőt hasznosítani (oxigénben szegény vizekben is előfordulnak).

30. Misgurnus fossilis (Linnaeus, 1758) réti csík (88:7)

Ismertetőjegyek: Erősen megnyúlt testű kígyószerű hal. Általában 25-30 cm, de említenek 50-70 cm-es példányokat is. Feje és szeme kicsi, orra hosszú és kúpos. Húsos ajkain összesen 10 bajuszszál található, melyek közül 6 a fölső, 4 kisebb az alsó állkapcson helyezkedik el. Háta sötétbarna, oldalán hosszanti csíkok futnak végig, melyek közül a középső barna, a fölötte és alatta lévő pedig okkersárga. Csíkjaink közül a legnagyobb. Előfordulás: Tipikus élőhelyei a mocsarak, csatornák, lassú folyású erek. A folyószabályozások előtti lápvilág széles élőhelyet biztosított számára. A még meglévő mocsarakban továbbra is jelentős állományaival találkozhatunk. A lárvák kopoltyúbojtjai és az idősebbek béllégzése lehetővé teszi számukra az oxigénszegény viszonyok elviselését. Táplálék: Éjjel táplálkozik. Táplálékát iszaplakó lárvák és állatok, illetve növényi részek és szerves törmelék képezi. Jelentősége: A nagy mocsarak felszámolásával megfogyatkozott a hazai állomány, erre való tekintettel védelmet élvez.


Rend: Siluriformes – harcsaalakúak

A legtöbb faj testét pikkelyek nem borítják, többnyire van zsírúszójuk.

A hát és mellúszó elején általában tüskeszerű úszósugarak állnak.

A felső és alsó ajkakon bajuszszálak vannak.

Család: Ictaluridae – törpeharcsafelék

31. Ictalurus nebulosus (Lesueur, 1819) törpeharcsa (90:10)

Ismertetőjegyek: Nagyobb példányai 25-30 cm hosszúak, a hazai horgászrekord 1,98 kg. A halak színe az okkersárgától a barnás feketéig változó, oldalait szabálytalan foltok felhőzik. Bőre pikkelytelen, oldalvonala (helyenként kisebb kihagyásokkal) végigfut a testén. Széles szájában sűrű kefefogazat található. Szája körül 8 bajuszszálat visel, melyek közül 4 a felső, 4 az alsó állkapcson foglal helyet. Hátúszójának elején egy erős, szúrós csonttüske van, a mellúszók első sugara hegyes, kimereszthető csonttüskévé alakult. A hátoldalon egy apró zsírúszó helyezkedik el. Előfordulás: Igazi élőhelyei a növényzetben gazdag sekély állóvizek, holtágak, amelyekben időnként mértéktelenül képes elszaporodni. Nem hiányzik a folyóvizekből sem. 1902-ben került Magyarországra az eredetileg a Mississippi vízrendszerében honos hal. Telepítéséhez fűzött remények nem váltak be, mivel táplálékállatainak hiányában nálunk satnyán fejlődött. Hazánkban természetes ellensége nincs. Táplálék: Főként apróbb gerinctelen állatokkal táplálkozik, de mellettük növényi anyagokat is fogyaszt. Nagyobb példányai az apró halivadékot is elkapják. Ikra és ivadékrabló!


Család: Siluridae – harcsafélék

32. Silurus glanis Linnaeus, 1758 – harcsa (90:9)

Ismertetőjegyek: Hosszúra nyúlt, a fején fölülről, a farokrészén oldalról erősen lapított testű hal. Feje széles, a szeme kicsi. Szája rendkívül nagy, benne több sorban és sűrűn parányi fogacskák ülnek. Felső állkapcsán 2 hosszú, az alsón 4 rövidebb bajuszszál található. Szokatlanul elől lévő és nagyon rövid hátúszója, és igen hosszú farkalatti úszója van, mely a végbélnyílástól egészen a farokúszó tövéig nyúlik. Mellúszójának első sugara vaskos, kemény, csonttüskévé alakul. Teste teljesen pikkelytelen, oldalvonala végig jól látható. Színe a világosabb zöldesbarnától a feketéig terjedhet, rendszerint márványozott. A viza után legnagyobbra növő hala vizeinknek. A kifejlett példányok 1-1,5 m hosszúak és 10-15 kg tömegűek. A hazai horgászrekord 98 kg. Előfordulás: Tipikus élőhelyét a nem köves aljzatú folyó és állóvizek képezik, oxigénigénye alacsony. Hazánkban a kisebb patakok kivételével szinte mindenütt megtalálható. A magyarországi vizekben őshonos, elterjedt faj. Táplálék: Falánk ragadozó, tápláléka elsősorban halakból áll, de bőségesen fogyaszt méretének megfelelő gerinctelen állatokat is. Jelentősége: Húsa szálkamentes, és bár zsírtartalma nagy, rendkívül ízletes.


Rend: Salmoniformes – lazacalakúak

Család: Umbridae – pócfélék

Kistestű halak, melyek Európában és Észak-Amerikában szigetszerűen elterjedtek.

Az alacsony oxigénviszonyokhoz hajszálerekkel átszőtt úszóhólyagjuk révén alkalmazkodtak, így a légköri levegő oxigénjét is képesek felvenni.

Kisszámú ikrát raknak, melyet a kikelésig őriznek.

33. Umbra krameri Walbaum, 1792 – lápi póc (88:8)

Ismertetőjegyek: Kistermetű faj. Hátúszója a csukafélékhez hasonlóan hátratolódott, úszóik lekerekítettek (lásd. pl. a farokúszót). Pikkelyei aránylag nagyok (cikloid), és nemcsak a testet, hanem a fej hátsó részét is befedik. Szájában apró, kúpszerű fogak ülnek (kefefogazat). Testhossza ritkán haladja meg a 10 cm-t. Alapszíne barna, de a fején és a testén szabálytalanul elszórt fekete foltok láthatók. Előfordulás: Őshonos és egyben bennszülött halunk. Igazi otthonát a nagy lápvidékeken találta meg, ahol nagy tömegekben élt. Manapság hűvös, tiszta vizű mocsarakban, tőzeg- és kubikgödrökben fordul elő. Kisebb-nagyobb állományai a folyók holtágaiban, alföldi sekély tavakban, kisebb vízfolyásokban és csatornákban is megtalálhatók. Táplálék: A fiatalabbak zooplanktonnal táplálkoznak, az idősebbek férgeket, bolharákokat, rovarlárvákat, alkalomszerűen apró halivadékot fogyasztanak. Jelentősége: Kiemelt értékű, a hazai Vörös könyvben is szereplő halunk. Fokozottan védett.


Család: Esocidae – csukafélék

Hátúszójuk egészen hátra tolódott a farok alatti úszó fölé, így rendkívül nagy kezdősebességre képesek szert tenni. Testalkatuk a lesből való táplálékszerzéshez alkalmazkodott.

Fejük kacsacsőrszerű. Szájukban tűhegyes fogak ülnek. Fogai visszafelé hajlanak, ami szinte lehetetlenné teszi az áldozat menekülését.

34. Esox lucius Linnaeus, 1758 – csuka (88:4)

Ismertetőjegyek: Színezete változó, többnyire zöldes, világosabb harántcsíkozattal. Ez teszi lehetővé elrejtőzését egy-egy hínármezőben, nádfalban vagy vízbe lógó faágak között. Hosszú életű, nagytermetű faj. Hossza meghaladhatja az l métert, tömege a 20 kg-ot. Előfordulás: Az északi félgömb mérsékelt és hideg égövi részén egyaránt általánosan elterjedt, kivéve a gyors folyású vizeket. Folyókban a csendesebb részeken él. Szinte minden ki nem száradó állóvízben megtalálható. Táplálék: Tápláléka szinte kizárólag halakból áll, de mivel rendkívül falánk ragadozó, szinte minden száján beférő mozgó élőlényt megtámad a békától kezdve a madárfiókáig. Lesből támad, áldozatát nem üldözi. Nappali ragadozó.


Család: Salmonidae – lazacfélék

Közepes és nagytermetű halak, melyek általánosan elterjedtek az északi félteke mérsékelt és hideg égövi vizeiben is.

Testüket cikloid pikkelyek borítják.

Jellegzetes képződményeik a hát és farokúszó között elhelyezkedő zsírúszó (tartalék tápanyag raktározás).

35. Salmo trutta m. fario Linnaeus, 1758 – sebes pisztráng (88:3)

Ismertetőjegyek: Teste hengeres, szája nagy, fogai erősek. Hátát és oldalát világos udvarral körülvett fekete és piros pettyek tarkítják. Maximális hossza 60 cm, de hazánkban ritkán nő meg ekkorára. Hát- és farokúszója között kicsiny zsírúszót visel. Előfordulás: Európában őshonos halfaj, mely telepítéssel a világ szinte minden tájára eljutott. Kizárólag a gyors folyású hegyi patakok lakója, amelyeknek vízhőmérséklete nyáron sem éri el a 20°C-ot. Általában alámosott partoldalak és mélyebb medencék a kedvelt tartózkodási helyei. Táplálék: Táplálékát alsóbbrendű rákok, rovarlárvák, vízre hulló rovarok és kisebb halak alkotják. Többnyire lesből támadnak. Jelentősége: Legízletesebb halaink egyike, szaporításával és nevelésével már igen régen foglalkoznak.


36. Oncorhynchus mykiss (Walbaum, 1792) – szivárványos pisztráng

Ismertetőjegyek: Testfelépítése a szivárványos pisztrángéhoz hasonló, bár oldalról jobban lapított, feje valamivel kisebb, a szeme nagy. Szája nagy, benne kisebb fogak sorakoznak. Oldala ezüstös, középen egy halványlila sávval, mely íváskor szivárvány színűvé változik. Testét és úszóit sok apró fekete petty díszíti. Farokúszója jól fejlett, a hátsó vége enyhén homorú, és előtte a hátoldalon egy kis zsírúszó található. Hazánkban ritkán nő meg 40 cm-nél nagyobbra. Előfordulás: A sebes pisztránghoz hasonlóan a hegyi és hegylábi vizeket kedveli, de oxigénigénye kisebb, ezért jobban tűri a víz felmelegedését. Magyarországra 1885-ben hozták be, és azóta számos vizünkbe betelepítették. Úgy tűnik azonban, hogy fennmaradása csak az ismétlődő telepítéseknek köszönhető, stabil, önfenntartó állományáról nem tudunk. (Tisza, Bózsva, Kemence-patak, Sajó, Bódva, Jósva). Táplálék: Tápláléka gerinctelen állatokból és kisebb halakból kerül ki. Zsákmányát egyaránt szedi a mederfenékről, a víz felszínéről és a közbülső vízrétegekből.

Rend: Gadiformes – tőkehalalakúak

Család: Gadidae – tőkehalfélék

A hasúszók gyakran egészen torokállásúak.

Állukról egyetlen bajuszszál ered.

A legtöbb fajnak kettő, néhánynak három vagy csak egy hátúszója van.

Földünk északi féltekének hidegebb vizeiben fordulnak elő.

37. Lota lota (Linnaeus, 1758) – menyhal (90:8)

Ismertetőjegyek: Harcsaszerű, a feji részén fölülről, farki részén oldalról lapított hal. Szája nagy, benne apró, hegyes fogak vannak. Alsó állkapcsáról egyetlen bajuszszál csüng. Két hátúszója közül az első rövidebb, a második igen hosszú. Farkalatti úszója is nagyon hosszú. Hasúszói szokatlanul elöl, a toroktájon helyezkednek el. Pikkelyei nagyon aprók, alig észrevehetők. Testének színe zöldesbarna, sötétebb márványozással. A nagyobb példányok hossza 40-50 cm, ritkán 60 centi körüli. A hazai horgászrekord 2,73 kg. Előfordulás: Rejtőzködő életmódú. Fenéklakó hal, többnyire a kövek között vagy a part üregeiben búvik meg. Hidegvíz kedvelő, télen a hideg vízben ívik. A felmelegedő tavakban nyári álmot alszik. Hazánk minden nagyobb folyójában megtalálható. Táplálék: Fiatalabb korban a táplálékát elsősorban fenéklakó gerinctelen állatok alkotják, a 20 cm fölöttiek viszont áttérnek a ragadozó életmódra, s főként halakat fogyasztanak. Jelentősége: Hidegkedvelő faj lévén aktivitásának maximuma a téli hónapokra esik, amikor nem folyik intenzív halászat, pedig szálkamentes húsa kitűnő ízű, nagyméretű mája az ínyencek csemegéje.

Rend: Gasterosteiformes – pikóhal–alakúak

Család: Gasterosteidae – pikóhalfélék

A hasúszók tüskévé módosultak.

Szaporodáskor a hím növényi anyagból fészket épít, majd a lerakott ikrákat őrzi.

Főleg édesvíziek, de tengerekben is előfordulnak.

38. Gasterosteus aculeatus Linnaeus, 1758 – tüskés pikó

Ismertetőjegyek: Hátán, a hátúszó előtt általában 3, hasúszói helyén l-l hegyes, felmereszthető csonttüske van. Pikkelyei nincsenek, azok védő szerepét a bőrben található csontlemezek veszik át, melyek a fejtől a végbélnyílásig húzódnak. Színe zöldesbarna, sötét foltokkal mintázva, ívás idején a hímek torka és hasa vöröslő. Apró termetű hal, a hossza csupán 6-8 cm. Előfordulás: A tüskés pikó nagyszerűen alkalmazkodik a különböző hőmérsékletű és sótartalmú vizekhez, ezért tengeri és édesvízi állományai egyaránt léteznek. Hazánkba valószínűleg az Al-Duna felől érkeztek az első példányok. Lelőhelyei egyelőre a Duna mentére korlátozódnak: Öreg-Duna (mellékágak), Mosoni-Duna, Duna. Táplálék: A fiatalok kezdetben planktonevők, később emellett algákat, vízre hulló apró magvakat, rovarokat és egyéb vízi gerinctelen állatokat fogyasztanak. ***Áprilistól júliusig ívik, a hímek növényi anyagokból fészket építenek. A nőstényt a hím az ikra lerakása után azonnal elűzi és egyedül őrzi az ikrákat, gondozza a fészket és a kikelő halivadékokat.


Rend: Perciformes – sügéralakúak

Család: Percidae – sügérfélék

Testük megnyúlt, karcsú, hátúszójuk két része egymástól elkülönül.

Ctenoid pikkelyek borítják.

A kopoltyúfedő hátrafelé tüskeszerű nyúlványban végződik.

Édesvízi halak.

39. Perca fluviatilis Linnaeus, 1758 – sügér (90:5)

Ismertetőjegyek: Oldalról lapított testű, kis-közepes termetű hal. Háta sötétzöld, oldala fénylő, sárgászöld, a has sárgásfehér. Mell-, farokalatti és farokúszói pirosas színezetűek. A nagyobb példányok 20-30 cm hosszúak, a hazai horgászrekord 2,43 kg. Előfordulás: Őshonos halunk. Lassúbb folyó- és állóvizeinkben szinte mindenütt előfordul. A víz tisztaságára azonban érzékeny. Táplálék: A kisebbek fenéklakó szervezetekkel táplálkoznak, amelyeket szinte válogatás nélkül fogyasztanak, az idősebbek emellett egyre több apró halat zsákmányolnak. Mivel falánk ragadozó és ivadékpusztító a tógazdaságokban irtják. Jelentősége: Kevéssé szálkás, ízletes húsa a süllőével vetekszik, de a nagyobb példányok ritkasága miatt csekély a jelentősége.

40. Stizostedion lucioperca (Linnaeus, 1758) – (fogas) süllő (90:6)

Ismertetőjegyek: Erősen megnyúlt, oldalról összenyomott hal. Feje, szája nagy, benne erős fogak ülnek. Zöldesszürke alapszínét szabálytalan alakú és elrendeződésű sötétebb harántsávok mintázzák. A nagyobb példányok 50-60 cm hosszúak, de egy méternél nagyobb is lehet. A hazai horgászrekord 14,5 kg. Előfordulás: Vizeinkben őshonos. A nem túlságosan gyors folyószakaszokon és a jó oxigén-ellátottságú állóvizekben egyaránt jól érzi magát. A Balaton híres hala. A l,5 kg-nál nagyobb példányokat nevezik fogasnak. (Öreg-Duna, Mosoni-Duna, Duna, Rábca, Rába, Tisza, Szamos, Bodrog, Sajó, Bódva Balaton, Kis-Balaton, Fertő, Velencei-tó, Tisza-tó. Táplálék: Az adott vízterületen gyakori halak közül válogatja táplálékát, nem annyira faj, mint inkább méret alapján szelektálva közöttük, a kisebb méretűeket részesítve előnyben. Jelentősége: Egyike legfontosabb halainknak, mind halászati, mind horgászati szempontból. Húsa rendkívül ízletes.

41. Zingel zingel (Linnaeus, 1766) – magyar bucó

Ismertetőjegyek: Megnyúlt, hengeres testű hal. Sárgásbarna oldalát többnyire nagy, szabálytalan alakú sötét foltok, olykor ferde harántsávok (4-5) mintázzák. Jól fejlett példányai 20-30 cm hosszúak, az ennél nagyobbak igen ritkák. Előfordulás: Bennszülött halfajunk. Kifejezetten folyóvízi hal, amely állóvizekben nem marad meg. Áramláskedvelő volta ellenére sem ragaszkodik azonban a sebes sodrású vízhez, megél a lassabb szakaszokon is (Duna, Rába, Tisza, Szamos, Körösök). Táplálék: Apróbb fenéklakó szervezetekkel és szerves törmelékkel táplálkozik. Jelentősége: Fokozottan védett (100 000 Ft.)! A folyókon megépülő vízlépcsők veszélyeztetik az állományát, mivel a duzzasztók felső szakaszán kialakuló lassú áramlási viszonyok mellett nem találja meg az életfeltételeit, továbbá a szaporodásához fontos iszapmentes aljzatot is elveszti.

42. Zingel streber (Siebold, 1863) – német bucó

Ismertetőjegyek: Egyedül legközelebbi rokona, a magyar bucó hasonlít hozzá annyira, hogy ránézésre összetéveszthető. Attól kisebb max. 20 cm-re nő meg, annak a teste és faroknyele vaskosabb, mintázata elmosódottabb és az első hátúszója hosszabb. Előfordulás: Bennszülött halfajunk. Kizárólag folyóvizekben élő, kifejezetten áramláskedvelő faj, amely állóvizekben nem él meg. A Dunában és mellékfolyóiban fordul elő. Csapatokban él, ikráit a magyar bucóhoz hasonlóan köves-kavicsos aljzatra rakja. Táplálék: Fenéklakó szervezetek alkotják (férgek, kis rákok, rovarlárvák és puhatestűek, de a víz által görgetett hordalékból is kiszedegeti a szerves törmeléket). Jelentősége: Fokozottan védett.


Család: Gobidae – gébfélék

Hasúszóik összenőve tapadókorongokat alkotnak.

Általában nincs oldalvonaluk.

A hím kövek alatti üregekben készíti el az ikrák lerakására alkalmas helyet. Kikelésükig őrzi azokat.

Legtöbb faj tengeri, de számos él félsós- és édesvízben.

Néhány faj képes a partra kijönni és ott huzamos ideig tartózkodni.

43. Proterorhinus marmoratus (Pallas, 1814) tarka géb (90:3)

Ismertetőjegyek: Sárgás alapszínét sötét, szabálytalan alakú foltok márványozzák. Apró termetű hal, a nagyobbak hossza 6-8, maximum 10 cm. Megnyúlt, oldalról erősen összenyomott testű. Orra csúcsán az elülső orrnyílások meghosszabbításaként egy-egy rövid kis csövecske látható. Szája kicsi, állkapcsain parányi fogacskák ülnek. Hasúszói a mellúszók alatt helyezkednek el, egymással összenőttek, tapadókorongként is használhatók (rögzíti magát kövekhez és más tárgyakhoz). Előfordulás: Eredetileg a félsós tengeröblök lakója, de az édesvízhez is jól alkalmazkodik. Főként a lassú mozgású folyóvizekben és az állóvizekben szaporodik el. A folyók parti zónáinak hala, a kövek, növényzet alatt és között rejtőzik. Táplálék: Plankton szervezetekkel, apró fenéklakó gerinctelen állatokkal és a hínárnövényzet élőbevonatával táplálkozik. Jelentősége: Védett.


Rend: Scorpaeniformes – sárkányfejűhal-alakúak

Fejükön, kopoltyúfedőjűkön és esetleg a testükön tüskeszerű nyúlványok lehetnek.

Testük gyakran pikkelynélküli vagy csontlapokkal borított.

Család: Cottidae – kölöntefélék

Mellúszóik szárnyszerűen nagyok.

Szemeik alatt csonttüskék merednek.

ltalában kis testűek, fenék lakók.

44. Cottus gobio Linnaeus, 1758 – botos kölönte (90:1)

Ismertetőjegyek: Feje nagyon széles, felülről lapított. Szája nagy, álkapcsain apró fogacskák ülnek. Mellúszói szárnyszerűen nagyok, két hátúszója szorosan egymás mellett helyezkedik el. Teste csupasz, pikkelyei egyáltalán nincsenek. Sárgásszürke alapszínét sötétbarna foltok márványozzák. Apró termetű hal, jól fejlett példányai 10-12 cm hosszúak. Előfordulás: Tiszta, sebes sodrású, köves és kavicsos medrű folyóvizek áramláskedvelő hala. Itthonról két folyóból ismert: az Öreg-Duna és az Ipoly. Táplálék: Főleg rovarlárvák, puhatestűek és egyéb fenéklakó gerinctelenekből áll. Alkalomadtán halivadékokat is zsákmányol.