orthoptera-wiki - Szerkesztő közreműködései [hu]

Szaporodásuk

2026-03-24T10:44:31Z

Stefan: /* Párzás */

=== <big>''Párzás''</big> ===
<center><gallery>
Isophya_dochia_copula_-_ZooKeys-254-001-g002-7.jpeg|''Isophya dochia'' párzása
44614350791_65303da78d_o.jpg|''Arcyptera fusca'' párzása
</gallery></center>

A peterakást megelőzően ahhoz, hogy utódok legyenek, sikeres párzás-megtermékenyítés szükséges. (Előfordul, hogy párzás-megtermékenyítés nélkül történik peterakás, ilyet azonban csak tenyészetekben figyeltek meg, de nem zárható ki, hogy a természetben is megtörténhet.) Kivételt képeznek a szűznemző (parthenogenetikus) fajok, amelyek nőstényei megtermékenyítés nélkül is érett petéket raknak. Ilyen például a nálunk is élő, a Saga nemzetségbeli ''Saga pedo'' (Pallas, 1771), a fűrészlábú szöcske.

A párzást a hímek fegyelemfelhívó viselkedése vezeti be. Ez történhet a hangasásra képes fajoknál az udvarló cirpeléssel, a repülés közbeni, a szárnyak segítségével hallatott „berregő” hanggal (''Psophos stridulus'' (Linnaeus, 1758) – kereplő sáska), az esetenként feltűnő színű hátulsó szárnyak bemutatásával akár repülés közben (pl. a kereplő sáska), de ülve is (''Calliptamus'' ''italicus'' (Linnaeus, 1758) - olaszsáska), állkapcsi hangokkal. A nőstények speciálisan az azonos fajú hím énekére/jelzésére reagálnak, akkor, ha párzási hangulatban vannak. Ezáltal találják meg a hímeket, melyek többnyire nyugodtan ülnek egy helyben. Ennek eredményeként egy-egy hím körül több nőstény is mozog, s amelyiknek a legmegfelelőbb az adott hím, az hagyja, hogy a hím megközelítse. Ez a megközelítő mozgás, s eközben mutatott viselkedés, a nőstény részéről történő elfogadása, szinte fajonként különböző.

Amennyiben zavartalan az egymásra találás, a tojócsövesek (a tücskök és a szöcskék) nőstényei a hím hátára másznak (sokszor az úgynevezett pronotális mirigy váladékának csalogató hatására is), majd a hím a fajonként jellemző külső cerkuszaival, valamint a belső titillátorával rögzíti a nőstényt. Valódi hím párzószervük (epiphallus) nem lévén, a nőstény ivarjáratába egy ampulla szerű, a hímivarsejteket tartalmazó ún. spermatophort helyeznek fel, majd kívülről megszilárduló fehérjehabbal zárják le az ivarjáratot. Ezt a szétválás után a nőstény rágcsálja, el is fogyasztja, hogy fehérjéhez jusson a petékben beinduló embrionális fejlődéshez, illetve hogy segítse a spermiumok bejutását a megtermékenyítés helyére.

A tojókampósok (sáskák) esetében a hím mászik a nőstény hátára, majd a potrohvégét a nőstény alá fordítva, párzószervével (epiphallus) rögzíti magát a nőstény párzószervében. A spermiumok itt is egy ampullaszerű - de jóval egyszerűbb szerkezetű, mint a tojócsöveseké -, ún. spermatophylax-ban kerülnek a nősténybe.
A hímek fajtól függően több-kevesebb kopulára képesek, míg a nőstények többnyire egyre.

https://youtu.be/OHZBNtlxbys

https://youtu.be/hxMnzVMVXW4

https://youtu.be/vnW_o3K1Ijo

https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S1467803915000432?via%3Dihub (Csak abstract)

https://minerva-access.unimelb.edu.au/bitstream/handle/11343/118308/Copulatory%20courtship%20by%20bushcricket%20genital%20titillators%20revealed%20by%20functional%20morphology%2C%20mu%20CT%20scanning%20for%203D%20reconstruction%20and%20female%20sense%20structures.pdf?sequence=1 (Teljes)

=== <big>''Peterakás''</big> ===
A Pannon régióban májustól késő őszig tart, fajtól függően. A szöcskék és sáskák többnyire csak nyártól és későnyártól kezdenek petézni. A petézéshez párzás nem szükséges, meg nem termékenyített nőstények is tudnak petézni, persze ebből lárva nem lesz; kivéve a parthenogenetikus fajokat, mint pl. a fűrészlábú szöcske ( ''[[Saga pedo]]'' ).

A szöcskék a petézés "technikája" szerint két csoportra oszthatók. (Ezek az öröklött magatartásformák jól tükrözik az adott csoportba tartózó fajok rokonságát.)

Az egyik csoport a Phaneropteridákat foglalja magában. Ezeknél a potroh alulról előre annyira meghajlik, hogy a tojócső alsó széle végül a rágók között helyezkedhet el (lásd: Petéző ''Poecilimon'' sp.) és ezek (a rágók) szolgálnak vezetősínként. A tojócső mindaddig a rágók között marad, míg ki nem huzza az alzatból. Ezt apozíciót szigorúan betartják, az altalaj, illetve substratum, amelybe a petéket rakják, ezt nem befolyásolja. A ''[[Phaneroptera falcata]]'' pl. levelek szélére rakja petéit, a ''[[Leptophyes albovittata]]'' és a ''[[Leptophyes punctatissima]]'' kéreghasadékokba, egyebek közt elhalt fa repedéseibe, növényszárakba is; az ''[[Isophya kraussii]]'' a földbe, a ''[[Barbitistes serricauda]]'' fakéregbe, stb.

<center><gallery>
Fájl:0000_petezo_szocske.jpg|Petéző ''Poecilimon'' sp.
</gallery></center>

A másik csoportba tartozik a többi család. A tojócső néha ezeknél is messze előre hajlik - egész az állkapcsi tapogatók közé - , azonban az állatok petézés közben előre mennek és nem annyira meggörbült testtartással petéznek. A peterakás itt is különböző szubsztrátumokba történik - növényi szár, fakéreg, talaj, stb.

<center><gallery>
Fájl:0235_SagaPedo2.jpg|Talajba petéző ''Saga pedo''
</gallery></center>

Az első csoport petéi sokszor erősen lelapítottak, a másodiké többé-kevésbé hengeralakúak.

A tücskök petéiket a talajba vagy növényi szárakba rakják.

<center><gallery>
Fájl:pirrego.jpg|Növényi szárba petéző pirregőtücsök
</gallery></center>

A sáskák petéiket többnyire a talajba helyezik. Ilyenkor a megfelelőnek látszó helyeket keresik fel, s miután csápjaikkal és tapogatóikkal esetleg előzetesen megvizsgálták a talajt, a földre helyezett potrohcsúcsukat a tojókampók folytonos szétterpesztésével majd összehúzásával - gyakran egyidejű forgatásával - a talajba fúrják. A lenyomott potroh ereje a talajba akaszkodó lábak miatt is nagy. A potroh mindinkább hátratolódik, emellett teleszkóp-szerűen széttolódik, és derékszögben vagy ferdén a talajba süllyed. Végül a potroh erősen megnyúlik, akár hosszának kétszeresére is úgy, hogy a legnagyobb nyúlás legtöbbször a 4-5., 5-6., és 6-7. potrohszelvények között következik be. A lyuk elkészülte (3-8 cm mély) után, a nőstény megkezdi a peterakást. Egyik pete a másik után hagyja el a testet; a valvák megfelelő irányba terelik és váladékkal összeragasztják. Gyakran a lyuk szélét is bemázolják váladékkal, majd habszerű váladék-dugóval lezárják és sokszor be is kaparják. A petegödör elkészítése általában 2-4 óráig tart. A peték vagy szabadon feküsznek a lyukban, vagy egy gyorsan keményedő váladékanyaggal vannak körülvéve, látszólag mindig, s ez minden esetben egy bizonyos fajta petetartót képez.

<center><gallery>
Fájl:petezosaska.jpg|Talajba petéző sivatagi vándorsáska
</gallery></center>

A sáskák a petéket néha nem a talajba vagy a talaj felszínére rakják, hanem például a nedvességkedvelő fajok (''[[Omocestus viridulus]], [[Chorthippus albomarginatus]], [[Stethophyma grossum]]'') a petecsomagokat közvetlenül a talaj fölött a növényzeten helyezik el, a mezofil és a xerofilok fajok ellenben a legfelső talajrétegben (''[[Omocestus rufipes]], [[Myrmeleotettix maculatus]], [[Gomphocerippus rufus]], [[Chorthippus (Glyptobothrus) vagans]], [[Chorthippus parallelus]], [[Chorthippus (Glyptobothrus) brunneus]]'').

Az ''Euthystira'' és a ''Chrysochraon'' a többi fajoktól eltérnek a peterakás módjában. A ''[[Chrysochraon dispar]]'' a petéit többnyire növényi szövetekben helyezi el, például szederindák belébe, korhadt fákba, gyékényszárba, és csak kivételes esetben a talajba; az ''[[Euthystria brachyptera]]'' habszerű váladékanyagba fűszálak közé.

Az egymást követő peterakások ritmusa túlnyomóan a mindenkori hőmérséklettől függ. Pl. az ''Euthystira''' + 18,5-nál minden 13 napban rak le egy többnyire 6 petéből álló adagot, viszont 30,5-nál 2,7 naponként.

A sáska-peték mindig hosszúkásak, egyik végük hegyes, a másik tompább, de az Acridiidáknál ezen a tompább végen is van egy csúcs. A "chorion"-on többnyire lépformájú mikroskulptura van, ezt kiemelkedő vonalak "rajzolják" rá. A mindenkor lerakott peték számát az egyes petefészekben lévő ovariolák száma határozza meg. Ez nagyon különböző számú, de egyes fajokon belül is ingadozó. A tömeges előfordulhatóságú fajoknál a peték száma jelentősen megnő, pl. a ''[[Locusta migratoria]]''-nál 100 fölé is. Ennél fogva egy petegödörbe 40-50, de 100 petét is rak, így összesen majd 500 petét képes lerakni.

A peterakás után, azaz amikor a petekészlet kimerült, többnyire azonban az első éjszakai fagyok alkalmával a legtöbb imágó elpusztul. Csak kevés faj telel át imágóként vagy lárvaként.

=== <big>''Embrionális fejlődés''</big> ===
[[Fájl:Journal.pone.0177367.g001.jpg|bélyegkép]]
Az embrionális tartama különböző tényezőktől függ, mindenekelőtt a hőmérséklettől és a nedvességtől.
Alacsonyabb hőmérséklet hátráltatja a fejlődést; BEIER (1933) szerint 10 hőmérsékletcsökkenésnél kétszeresnél több időre van szükség; ha a hőmérséklet egy bizonyos kritikus pont alá esik - mint pl. nálunk télen -, akkor az embrió fejlődése teljesen leáll. Csökkenő nedvesség is hátráltatja az embriók fejlődését, mivel ezek ez alatt az idő alatt ozmózis útján való vízfelvételre vannak utalva, hogy a párolgást (evaporáció) kiegyenlítsék. Ha kevés a nedvesség, akkor a fejlődés éppúgy lecsökken, sőt el is pusztulhatnak. Kisebb levegőnedvességnél az alacsonyabb hőmérséklet annyiban kedvező, hogy az a párolgást is csökkenti. YAKHÍMOVICH (1950) a Lacusta migratoria-ra a következő adatokat kapta: A korai (a peterakástól a diapausa kezdetéig) és a késői (a diapausa végétől a kibuvásig) fejlődés alatt a hőmérséklet optimuma 25-30 fok, a határok: 16,7-37 fok. A diapausa alatti 30 foknál 1-25 %-uk 2-2,5 hónap után bujt ki. A diapausa alatt az optimum 10-15 fok? az ilyen hőmérsékletet követte a számbelileg legerősebb és egyidőben történő kibuvás.Mindkét fázis hőmérsékletigénye azonos. A solitaris fázis petéi 30 C -on tartva 6 nap alatt érik el a diapauzát, csak 1,8 % bujt ki a 2-3-ik hónapban. Tehát a diapauzának nincs fázis-jellege. LEBERRE kísérletei A Locusta migratora gallica-val hasonlóképpen azt a következtetést engedik meg, hogy az embrionális diapauza nem örökölhető faktor. Hat generációs szelekció után ért el diapausa nélküli egyedeket. PARKER és CHAPMANN (1927) kísérletei a különböző sáskáknál az embrionális fejlődés optimumául 27 C -ot és 90 % relatív levegőnedvességet adtak. Néhány faj számára egy meghatározott száraz hideg is szükséges a fejlődéshez; UVAROV (1947) hozza fel például, hogy az angol tél túl enyhe és túl nedves a Locusta migratoria petéinek sikeres átteleléséhez. Időszakos áradások néhány fajnak nem ártanak.

Az embrionális fejlődés befejezése után, tavasztól nyárig, feltörik a lárvák az oothékát. Erre szolgál náluk a fejen lévő kitinpárkány ("petefog"), és részben egy, a fej és a pronotum közt elhelyezkedő, vérnyomásra kiszélesedő nyakhólyagocska. Lehet, hogy a mirígyváladékából kialakított oothékát a szájnyíláson távozó lé is megpuhítja (emésztő fermentum). A lárvák féregszerű mozgással (vermiform lárvaalak) tornázzák ki magukat a petéből, és végül, ha megvannak - mindig valamennyi állat egyszerre (a sáskáknál) a petetartóból. (68. ábra: A Dociostaurus marocanus lárvái az oothéka elhagyása közben - KUNCKEL D' HERCULAIS után).

=== <big>''Postembrionális fejlődés''</big> ===
A frissen kibujt lárvák először még féregalakúak (vermiformis, UVAROV, 1928), azaz még erősen beburkolja őket a kitines bőr. Tehát a kibújás után, mihelyt a talajt elérték, következik az első vedlés; a féregszerű bőrt levetik. Ezt az első vedlést többnyire nem számítják be, csak az első szabad stádiumtól az imágóvá vedlésig lévő stádiumokat. Az összes vedlés száma a sáskák normális 5 vedlésétől a többiek 6-8 vedlése között ingadozik, beszámítva a vermiformis lárva vedlését. A tücskök többnyire 10-szer vedlenek, kedvezőtlen viszonyok esetén 12-szer is. A lárvastádiumok száma a nőstényeknél gyakran 1-gyel több, mint a hímeknél. Már az első stádiumos lárvák is mutatják az illető saltatoria-csoport tipikus felépítését (69. a, f ábra), csak a repülőszervek gyököcskéi nincsenek még meg. Ezeknek a postembrionális fejlődése heterometabolikus (más anyagcseréjű) (paurometabolikus).

[[Fájl:Egyedfejlődés.jpg|bélyegkép|]][[Fájl:GrasshopperLC.jpg|bélyegkép|Egy sáska életciklusa. Első-ötödik lárva és felnőtt sáska. Csak az ivaréretteknél vannak teljesen kifejlett szárnyak, a lárvának szárnykezdeménye van. Módosítva a Folsom 1914-ből.]]

A lárvák minden vedléssel nagyobbak lesznek, közben a fej és a thorax is "növekedési ugrásokat tesz (WEBER 1937), viszont a potroh képes marad a további nyúlásra és folyamatosabban nő. A lárvák mind hasonlóbbakká lesznek az imágóhoz, kiváltképpen mert most a szárnyhüvelyek is (a szárnyas fajoknál) megnagyobbodnak. Mindazonáltal az utolsó stádiumban (az un. Nympha-stádiumban) még mindig előfordulnak bizonyos különbségek, melyek lehetetlenné teszik, hogy összetévesszük őket. Elsősorban mindig a még fordítva (azaz elülső szélükkel felfelé, és az alsó szárnyak a fedőszárnyakon) fekvő szárnyhüvelyek árulják el a lárvaállapotot. TUEMPEL említi, hogy az Euthystira brachiptera, Platyphyma giorane és a Pezotettix-nél az utolsó lárvastádiumban a fedőszárnyak toldalékai mellett megvannak kis hátsószárnyak részére a szárnyhüvelyek, de a hátsó szárnyak az imágóvá vedléskor nem jelennek meg. Az életkor növekedésével a csápok is mind hosszabbak lesznek, és íz-számban is gyarapodnak; ez azáltal megy végbe, hogy a bázisi ízek vagy közöttük egyesek minden vedlésnél haránt osztódnak. E növekedések legnagyobbika a 2-ik lárvastádiumba való átvedlésnél következik be. A külső nemi szervek legtöbbször olyan lassan fejlődnek, hogy a nemhez való hovatartozás közelebbi kivizsgálás nélkül csak az utolsó lárvastádiumban ismerhető fel teljes biztonsággal.

Minden vedlés előtt egy vagy több nappal leáll a táplálékfelvétel. Akkor a lárva lehorgonyozza magát a tarsus karmaival - a sáskáknál rendszerint a hátsó láb tarsusi karmaival -, közben az első és a középső lábakat oldalt messzire kinyújtja és testével a talajhoz simul, és - többnyire fejjel lefelé lóg. Akkor levegőt szív be, míg a testét ruganyossá nem duzzasztja. Végül a felfujt test felrepeszti a lárvabőrt a pronotum középvonalán a fejvarratok és a többi thoraxi tergitéi is szétpukkannak. Ekkor az állat - először a fejével és a thoraxával - kidolgozza magát a bőrből, majd a lábak és a csápok következnek ( a szöcskéknél a hosszú csápok kihúzásánál gyakran segédkeznek a szájszervek is), utoljára a potrohcsúcs bújik ki. Az egész folyamat úgy 5-15 percig tart, de az imágóvá vedlésnél ehhez még további idő is szükséges a repülőszervek kifejtésére, melyek a vedlés kezdetére a belső nyomás következtében derékszögben állnak el. A levedlett bőrt - különösen a ragadozó szöcskék - igen sokszor megeszik. Ahogy RENNER az Euthystira brachyptera-nál megállapította, a frissen vedlett imágónál valamennyi trachea-hólyag, úgyszintén a közép- és végbél (a rectum nélkül) feszesre volt töltve levegővel. Ez is azt igazolja, hogy vedlés előtt levegőt raktároznak fel a trachea-hólyagokban. A test a vedlés után még valamennyi fajnál magas belső nyomás alatt áll, ami különösen jól megfigyelhető a fej és a prothorax közt erősen kifeszülő intersegmentális bőrön. A kezdetben a fehérestől a szürkéig színezett állatok - néhány, mint a Tettigonia viridissima azonban már természetes zöld - néhány óra leforgása alatt megkeményednek és megszíneződnek. Ekkor kisebbek lesznek, mint közvetlenül a vedlés után voltak. Csak később, a gonadák érésével és a táplálékfelvétellel összefüggésben érik el újra a közvetlen vedlés utáni nagyságot. RENNER-nek az Euthystirára vonatkozó megfigyelései a legtöbb más fajra is érvényesek lehetnek.

"A lárvák minden vedlésnél a mindenkori testhosszuknak kb. 1/4-ével nőnek, viszont a súlyuk érthetőleg csak a lárvastádiumok alatt nő (illetve az imágóknál később ideiglenesen a táplálkozásnál vagy a peték érésekor). A vedlés akkor következik be, ha testhosszúság megkétszereződik, ami elméletileg minden egyes sejt egyszeri osztódásának felel meg. "Öregebb" lárváknál mindazonáltal fordulnak elő szabálytalanságok, amennyiben néha a vedlés csak a súly kétszeres megkettőződése után, tehát egy latens osztódási lépés becsempészése után következik be. " (BEIER 1933). A szárnyak az imágóvá vedlés után a vérnyomás segítségével természetes nagyságúvá terülnek szét, s egyidejűleg végérvényes helyükre kerülnek.

A postembrionális fejlődés időtartama különböző, s erősen függ az uralkodó hőmérséklettől és a külső körülményektől. Magasabb hőmérsékletnél meggyorsul, alacsonyabbnál lelassul. Nálunk általában 40-70 nap, de tarthat tovább is; az áttelelő lárváknál ez természetesen az egész hideg évszakra megnyúlik. A Gryllotalpa-nál akár 18 hónapig, sőt tovább is tarthat. COLOMBO (1950) az Anacridium aegyptium-mal laboratóriumi kísérleteket végzett, s megállapította, hogy 30 C-foknál az 5. lárvastádium 30-35 nap alatt lefuthat. Konstans 25-35 C-fokos hőmérsékleten 40-85 %-os tartós levegőnedvességnél 2 év alatt 5 generációt ért el a normális évi 1 helyett. Ismételt tenyésztésnél morfológiai eltérések fordultak elő, a rövidszárnyúsággal bezárólag. azt még nem derítették ki, hogy nálunk a honi fajoknál a normális évi egynél lehet-e több generációt elérni.

Szabály szerint a mi saltatoriáink petealakban telelnek át. Kivételt csak a tücskök és a Tetrix-fajok képeznek, melyek részben lárvaként, részben imágóként telelnek, csupán a házi tücskökből, mely a külső körülményektől többé-kevésbé független, találhatunk minden évszakban imágókat és minden stádiumbeli lárvákat.

A lárvák ugró mozgásairól már fentebb írtunk. WEIH vizsgálata az ide-oda ugrándozásra való képességüket, ez a Chorthippus bigguttulus-nál a 2. Vedlés előtt 17. A 3. És a 4. Vedlés előtt 2 ugrás negyedóránként. A többi fajnál, főképp azoknál, melyeknek kevésbé körülhatárolt ökológiai igényeik vannak, ez jól hasonló lehet. A legfiatalabb stádiumban való fokozott ugrándozási hajlam gondolkodik a területen való fokozott gyors szétterjedésükről. A szöcskéknél néhány faj fiatal stádiumait a bokrokon találjuk, míg az imágók később inkább a fák koronáját kedvelik, s csak peterakásra szállnak lentebb újra. Mások, melyek később előszeretettel tanyáznak a cserjésekben és a fákon, mint fiatal lárvák gyakran tartózkodnak a talajon. A Nemobius sylvestris lárvái néha tömegesen egy foltban találhatók, pl. egy lombrakáson, később mint imágók, lazábban terjeszkednek el biotópjukon, bár kedvező helyeken m2 –enként még így is 10-20 példányt tudtunk összeszámlálni.

WEIH továbbá vizsgálta a sáskalárvák viselkedési formáit. Eszerint az első vedlés előtt sok mozgásforma még nincs meg, mint pl. a csáptisztogatás, a védekező és a fixir (helyben való) mozgások, vagy csak jelzésszerűen mutatkoznak. Az ugrási képesség viszont teljesen kialakult. Az első vedlés után megjelenik a „fűszál mögé bújás”, amikor az állat pl. az ember közeledtére gyorsan az ellenkező oldalára mászik annak a fűszálnak, amelyen ül. Az addig csak előre irányuló csápok most már kissé oldalra is hajlanak, s ezzel bekövetkezik az imágó-módon való csáptisztogatás, azonban ez a mozgás sokszor csak üres járatban történik, mivel a csápok túl rövidek. Hogy vajon a középeurópai saltatoriák lárvái – eltekintve a Cantatopinae állkapocs-ropogtatástól – tudnak-e hangot adni, arról még nincs tudomásunk. A ciripelési mozgásoknál ez nagyon valószínűtlen, mert a szárnyak másként feküsznek, mint az imágóknál. VARLEY (1951, idézve JACOBS-nál) említi a Locusta migratoria lárváinak mandibula-hangját.

Az imágóvá vedlés után a nőstényeknek még egy bizonyos időre van szükségük a gonádok megéréséhez, míg a hímeknek általában azonnal van érett spermája.

Összefogalva:

https://youtu.be/CWBKJtpWM-c?feature=shared

Szaporodásuk

2026-03-24T10:39:27Z

Stefan:

=== <big>''Párzás''</big> ===
<center><gallery>
Isophya_dochia_copula_-_ZooKeys-254-001-g002-7.jpeg|''Isophya dochia'' párzása
44614350791_65303da78d_o.jpg|''Arcyptera fusca'' párzása
</gallery></center>

A peterakást megelőzően ahhoz, hogy utódok legyenek, sikeres párzás-megtermékenyítés szükséges. Kivételt képeznek a szűznemző (parthenogenetikus) fajok, amelyek nőstényei megtermékenyítés nélkül is érett petéket raknak. Ilyen például a nálunk is élő, a Saga nemzetségbeli ''Saga pedo'' (Pallas, 1771), a fűrészlábú szöcske.

A párzást a hímek fegyelemfelhívó viselkedése vezeti be. Ez történhet a hangasásra képes fajoknál az udvarló cirpeléssel, a repülés közbeni, a szárnyak segítségével hallatott „berregő” hanggal (''Psophos stridulus'' (Linnaeus, 1758) – kereplő sáska), az esetenként feltűnő színű hátulsó szárnyak bemutatásával akár repülés közben (pl. a kereplő sáska), de ülve is (''Calliptamus'' ''italicus'' (Linnaeus, 1758) - olaszsáska), állkapcsi hangokkal. A nőstények speciálisan az azonos fajú hím énekére/jelzésére reagálnak, akkor, ha párzási hangulatban vannak. Ezáltal találják meg a hímeket, melyek többnyire nyugodtan ülnek egy helyben. Ennek eredményeként egy-egy hím körül több nőstény is mozog, s amelyiknek a legmegfelelőbb az adott hím, az hagyja, hogy a hím megközelítse. Ez a megközelítő mozgás, s eközben mutatott viselkedés, a nőstény részéről történő elfogadása, szinte fajonként különböző.

Amennyiben zavartalan az egymásra találás, a tojócsövesek (a tücskök és a szöcskék) nőstényei a hím hátára másznak (sokszor az úgynevezett pronotális mirigy váladékának csalogató hatására is), majd a hím a fajonként jellemző külső cerkuszaival, valamint a belső titillátorával rögzíti a nőstényt. Valódi hím párzószervük (epiphallus) nem lévén, a nőstény ivarjáratába egy ampulla szerű, a hímivarsejteket tartalmazó ún. spermatophort helyeznek fel, majd kívülről megszilárduló fehérjehabbal zárják le az ivarjáratot. Ezt a szétválás után a nőstény rágcsálja, el is fogyasztja, hogy fehérjéhez jusson a petékben beinduló embrionális fejlődéshez, illetve hogy segítse a spermiumok bejutását a megtermékenyítés helyére.

A tojókampósok (sáskák) esetében a hím mászik a nőstény hátára, majd a potrohvégét a nőstény alá fordítva, párzószervével (epiphallus) rögzíti magát a nőstény párzószervében. A spermiumok itt is egy ampullaszerű - de jóval egyszerűbb szerkezetű, mint a tojócsöveseké -, ún. spermatophylax-ban kerülnek a nősténybe.
A hímek fajtól függően több-kevesebb kopulára képesek, míg a nőstények többnyire egyre.

https://youtu.be/OHZBNtlxbys

https://youtu.be/hxMnzVMVXW4

https://youtu.be/vnW_o3K1Ijo

https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S1467803915000432?via%3Dihub (Csak abstract)

https://minerva-access.unimelb.edu.au/bitstream/handle/11343/118308/Copulatory%20courtship%20by%20bushcricket%20genital%20titillators%20revealed%20by%20functional%20morphology%2C%20mu%20CT%20scanning%20for%203D%20reconstruction%20and%20female%20sense%20structures.pdf?sequence=1 (Teljes)

=== <big>''Peterakás''</big> ===
A Pannon régióban májustól késő őszig tart, fajtól függően. A szöcskék és sáskák többnyire csak nyártól és későnyártól kezdenek petézni. A petézéshez párzás nem szükséges, meg nem termékenyített nőstények is tudnak petézni, persze ebből lárva nem lesz; kivéve a parthenogenetikus fajokat, mint pl. a fűrészlábú szöcske ( ''[[Saga pedo]]'' ).

A szöcskék a petézés "technikája" szerint két csoportra oszthatók. (Ezek az öröklött magatartásformák jól tükrözik az adott csoportba tartózó fajok rokonságát.)

Az egyik csoport a Phaneropteridákat foglalja magában. Ezeknél a potroh alulról előre annyira meghajlik, hogy a tojócső alsó széle végül a rágók között helyezkedhet el (lásd: Petéző ''Poecilimon'' sp.) és ezek (a rágók) szolgálnak vezetősínként. A tojócső mindaddig a rágók között marad, míg ki nem huzza az alzatból. Ezt apozíciót szigorúan betartják, az altalaj, illetve substratum, amelybe a petéket rakják, ezt nem befolyásolja. A ''[[Phaneroptera falcata]]'' pl. levelek szélére rakja petéit, a ''[[Leptophyes albovittata]]'' és a ''[[Leptophyes punctatissima]]'' kéreghasadékokba, egyebek közt elhalt fa repedéseibe, növényszárakba is; az ''[[Isophya kraussii]]'' a földbe, a ''[[Barbitistes serricauda]]'' fakéregbe, stb.

<center><gallery>
Fájl:0000_petezo_szocske.jpg|Petéző ''Poecilimon'' sp.
</gallery></center>

A másik csoportba tartozik a többi család. A tojócső néha ezeknél is messze előre hajlik - egész az állkapcsi tapogatók közé - , azonban az állatok petézés közben előre mennek és nem annyira meggörbült testtartással petéznek. A peterakás itt is különböző szubsztrátumokba történik - növényi szár, fakéreg, talaj, stb.

<center><gallery>
Fájl:0235_SagaPedo2.jpg|Talajba petéző ''Saga pedo''
</gallery></center>

Az első csoport petéi sokszor erősen lelapítottak, a másodiké többé-kevésbé hengeralakúak.

A tücskök petéiket a talajba vagy növényi szárakba rakják.

<center><gallery>
Fájl:pirrego.jpg|Növényi szárba petéző pirregőtücsök
</gallery></center>

A sáskák petéiket többnyire a talajba helyezik. Ilyenkor a megfelelőnek látszó helyeket keresik fel, s miután csápjaikkal és tapogatóikkal esetleg előzetesen megvizsgálták a talajt, a földre helyezett potrohcsúcsukat a tojókampók folytonos szétterpesztésével majd összehúzásával - gyakran egyidejű forgatásával - a talajba fúrják. A lenyomott potroh ereje a talajba akaszkodó lábak miatt is nagy. A potroh mindinkább hátratolódik, emellett teleszkóp-szerűen széttolódik, és derékszögben vagy ferdén a talajba süllyed. Végül a potroh erősen megnyúlik, akár hosszának kétszeresére is úgy, hogy a legnagyobb nyúlás legtöbbször a 4-5., 5-6., és 6-7. potrohszelvények között következik be. A lyuk elkészülte (3-8 cm mély) után, a nőstény megkezdi a peterakást. Egyik pete a másik után hagyja el a testet; a valvák megfelelő irányba terelik és váladékkal összeragasztják. Gyakran a lyuk szélét is bemázolják váladékkal, majd habszerű váladék-dugóval lezárják és sokszor be is kaparják. A petegödör elkészítése általában 2-4 óráig tart. A peték vagy szabadon feküsznek a lyukban, vagy egy gyorsan keményedő váladékanyaggal vannak körülvéve, látszólag mindig, s ez minden esetben egy bizonyos fajta petetartót képez.

<center><gallery>
Fájl:petezosaska.jpg|Talajba petéző sivatagi vándorsáska
</gallery></center>

A sáskák a petéket néha nem a talajba vagy a talaj felszínére rakják, hanem például a nedvességkedvelő fajok (''[[Omocestus viridulus]], [[Chorthippus albomarginatus]], [[Stethophyma grossum]]'') a petecsomagokat közvetlenül a talaj fölött a növényzeten helyezik el, a mezofil és a xerofilok fajok ellenben a legfelső talajrétegben (''[[Omocestus rufipes]], [[Myrmeleotettix maculatus]], [[Gomphocerippus rufus]], [[Chorthippus (Glyptobothrus) vagans]], [[Chorthippus parallelus]], [[Chorthippus (Glyptobothrus) brunneus]]'').

Az ''Euthystira'' és a ''Chrysochraon'' a többi fajoktól eltérnek a peterakás módjában. A ''[[Chrysochraon dispar]]'' a petéit többnyire növényi szövetekben helyezi el, például szederindák belébe, korhadt fákba, gyékényszárba, és csak kivételes esetben a talajba; az ''[[Euthystria brachyptera]]'' habszerű váladékanyagba fűszálak közé.

Az egymást követő peterakások ritmusa túlnyomóan a mindenkori hőmérséklettől függ. Pl. az ''Euthystira''' + 18,5-nál minden 13 napban rak le egy többnyire 6 petéből álló adagot, viszont 30,5-nál 2,7 naponként.

A sáska-peték mindig hosszúkásak, egyik végük hegyes, a másik tompább, de az Acridiidáknál ezen a tompább végen is van egy csúcs. A "chorion"-on többnyire lépformájú mikroskulptura van, ezt kiemelkedő vonalak "rajzolják" rá. A mindenkor lerakott peték számát az egyes petefészekben lévő ovariolák száma határozza meg. Ez nagyon különböző számú, de egyes fajokon belül is ingadozó. A tömeges előfordulhatóságú fajoknál a peték száma jelentősen megnő, pl. a ''[[Locusta migratoria]]''-nál 100 fölé is. Ennél fogva egy petegödörbe 40-50, de 100 petét is rak, így összesen majd 500 petét képes lerakni.

A peterakás után, azaz amikor a petekészlet kimerült, többnyire azonban az első éjszakai fagyok alkalmával a legtöbb imágó elpusztul. Csak kevés faj telel át imágóként vagy lárvaként.

=== <big>''Embrionális fejlődés''</big> ===
[[Fájl:Journal.pone.0177367.g001.jpg|bélyegkép]]
Az embrionális tartama különböző tényezőktől függ, mindenekelőtt a hőmérséklettől és a nedvességtől.
Alacsonyabb hőmérséklet hátráltatja a fejlődést; BEIER (1933) szerint 10 hőmérsékletcsökkenésnél kétszeresnél több időre van szükség; ha a hőmérséklet egy bizonyos kritikus pont alá esik - mint pl. nálunk télen -, akkor az embrió fejlődése teljesen leáll. Csökkenő nedvesség is hátráltatja az embriók fejlődését, mivel ezek ez alatt az idő alatt ozmózis útján való vízfelvételre vannak utalva, hogy a párolgást (evaporáció) kiegyenlítsék. Ha kevés a nedvesség, akkor a fejlődés éppúgy lecsökken, sőt el is pusztulhatnak. Kisebb levegőnedvességnél az alacsonyabb hőmérséklet annyiban kedvező, hogy az a párolgást is csökkenti. YAKHÍMOVICH (1950) a Lacusta migratoria-ra a következő adatokat kapta: A korai (a peterakástól a diapausa kezdetéig) és a késői (a diapausa végétől a kibuvásig) fejlődés alatt a hőmérséklet optimuma 25-30 fok, a határok: 16,7-37 fok. A diapausa alatti 30 foknál 1-25 %-uk 2-2,5 hónap után bujt ki. A diapausa alatt az optimum 10-15 fok? az ilyen hőmérsékletet követte a számbelileg legerősebb és egyidőben történő kibuvás.Mindkét fázis hőmérsékletigénye azonos. A solitaris fázis petéi 30 C -on tartva 6 nap alatt érik el a diapauzát, csak 1,8 % bujt ki a 2-3-ik hónapban. Tehát a diapauzának nincs fázis-jellege. LEBERRE kísérletei A Locusta migratora gallica-val hasonlóképpen azt a következtetést engedik meg, hogy az embrionális diapauza nem örökölhető faktor. Hat generációs szelekció után ért el diapausa nélküli egyedeket. PARKER és CHAPMANN (1927) kísérletei a különböző sáskáknál az embrionális fejlődés optimumául 27 C -ot és 90 % relatív levegőnedvességet adtak. Néhány faj számára egy meghatározott száraz hideg is szükséges a fejlődéshez; UVAROV (1947) hozza fel például, hogy az angol tél túl enyhe és túl nedves a Locusta migratoria petéinek sikeres átteleléséhez. Időszakos áradások néhány fajnak nem ártanak.

Az embrionális fejlődés befejezése után, tavasztól nyárig, feltörik a lárvák az oothékát. Erre szolgál náluk a fejen lévő kitinpárkány ("petefog"), és részben egy, a fej és a pronotum közt elhelyezkedő, vérnyomásra kiszélesedő nyakhólyagocska. Lehet, hogy a mirígyváladékából kialakított oothékát a szájnyíláson távozó lé is megpuhítja (emésztő fermentum). A lárvák féregszerű mozgással (vermiform lárvaalak) tornázzák ki magukat a petéből, és végül, ha megvannak - mindig valamennyi állat egyszerre (a sáskáknál) a petetartóból. (68. ábra: A Dociostaurus marocanus lárvái az oothéka elhagyása közben - KUNCKEL D' HERCULAIS után).

=== <big>''Postembrionális fejlődés''</big> ===
A frissen kibujt lárvák először még féregalakúak (vermiformis, UVAROV, 1928), azaz még erősen beburkolja őket a kitines bőr. Tehát a kibújás után, mihelyt a talajt elérték, következik az első vedlés; a féregszerű bőrt levetik. Ezt az első vedlést többnyire nem számítják be, csak az első szabad stádiumtól az imágóvá vedlésig lévő stádiumokat. Az összes vedlés száma a sáskák normális 5 vedlésétől a többiek 6-8 vedlése között ingadozik, beszámítva a vermiformis lárva vedlését. A tücskök többnyire 10-szer vedlenek, kedvezőtlen viszonyok esetén 12-szer is. A lárvastádiumok száma a nőstényeknél gyakran 1-gyel több, mint a hímeknél. Már az első stádiumos lárvák is mutatják az illető saltatoria-csoport tipikus felépítését (69. a, f ábra), csak a repülőszervek gyököcskéi nincsenek még meg. Ezeknek a postembrionális fejlődése heterometabolikus (más anyagcseréjű) (paurometabolikus).

[[Fájl:Egyedfejlődés.jpg|bélyegkép|]][[Fájl:GrasshopperLC.jpg|bélyegkép|Egy sáska életciklusa. Első-ötödik lárva és felnőtt sáska. Csak az ivaréretteknél vannak teljesen kifejlett szárnyak, a lárvának szárnykezdeménye van. Módosítva a Folsom 1914-ből.]]

A lárvák minden vedléssel nagyobbak lesznek, közben a fej és a thorax is "növekedési ugrásokat tesz (WEBER 1937), viszont a potroh képes marad a további nyúlásra és folyamatosabban nő. A lárvák mind hasonlóbbakká lesznek az imágóhoz, kiváltképpen mert most a szárnyhüvelyek is (a szárnyas fajoknál) megnagyobbodnak. Mindazonáltal az utolsó stádiumban (az un. Nympha-stádiumban) még mindig előfordulnak bizonyos különbségek, melyek lehetetlenné teszik, hogy összetévesszük őket. Elsősorban mindig a még fordítva (azaz elülső szélükkel felfelé, és az alsó szárnyak a fedőszárnyakon) fekvő szárnyhüvelyek árulják el a lárvaállapotot. TUEMPEL említi, hogy az Euthystira brachiptera, Platyphyma giorane és a Pezotettix-nél az utolsó lárvastádiumban a fedőszárnyak toldalékai mellett megvannak kis hátsószárnyak részére a szárnyhüvelyek, de a hátsó szárnyak az imágóvá vedléskor nem jelennek meg. Az életkor növekedésével a csápok is mind hosszabbak lesznek, és íz-számban is gyarapodnak; ez azáltal megy végbe, hogy a bázisi ízek vagy közöttük egyesek minden vedlésnél haránt osztódnak. E növekedések legnagyobbika a 2-ik lárvastádiumba való átvedlésnél következik be. A külső nemi szervek legtöbbször olyan lassan fejlődnek, hogy a nemhez való hovatartozás közelebbi kivizsgálás nélkül csak az utolsó lárvastádiumban ismerhető fel teljes biztonsággal.

Minden vedlés előtt egy vagy több nappal leáll a táplálékfelvétel. Akkor a lárva lehorgonyozza magát a tarsus karmaival - a sáskáknál rendszerint a hátsó láb tarsusi karmaival -, közben az első és a középső lábakat oldalt messzire kinyújtja és testével a talajhoz simul, és - többnyire fejjel lefelé lóg. Akkor levegőt szív be, míg a testét ruganyossá nem duzzasztja. Végül a felfujt test felrepeszti a lárvabőrt a pronotum középvonalán a fejvarratok és a többi thoraxi tergitéi is szétpukkannak. Ekkor az állat - először a fejével és a thoraxával - kidolgozza magát a bőrből, majd a lábak és a csápok következnek ( a szöcskéknél a hosszú csápok kihúzásánál gyakran segédkeznek a szájszervek is), utoljára a potrohcsúcs bújik ki. Az egész folyamat úgy 5-15 percig tart, de az imágóvá vedlésnél ehhez még további idő is szükséges a repülőszervek kifejtésére, melyek a vedlés kezdetére a belső nyomás következtében derékszögben állnak el. A levedlett bőrt - különösen a ragadozó szöcskék - igen sokszor megeszik. Ahogy RENNER az Euthystira brachyptera-nál megállapította, a frissen vedlett imágónál valamennyi trachea-hólyag, úgyszintén a közép- és végbél (a rectum nélkül) feszesre volt töltve levegővel. Ez is azt igazolja, hogy vedlés előtt levegőt raktároznak fel a trachea-hólyagokban. A test a vedlés után még valamennyi fajnál magas belső nyomás alatt áll, ami különösen jól megfigyelhető a fej és a prothorax közt erősen kifeszülő intersegmentális bőrön. A kezdetben a fehérestől a szürkéig színezett állatok - néhány, mint a Tettigonia viridissima azonban már természetes zöld - néhány óra leforgása alatt megkeményednek és megszíneződnek. Ekkor kisebbek lesznek, mint közvetlenül a vedlés után voltak. Csak később, a gonadák érésével és a táplálékfelvétellel összefüggésben érik el újra a közvetlen vedlés utáni nagyságot. RENNER-nek az Euthystirára vonatkozó megfigyelései a legtöbb más fajra is érvényesek lehetnek.

"A lárvák minden vedlésnél a mindenkori testhosszuknak kb. 1/4-ével nőnek, viszont a súlyuk érthetőleg csak a lárvastádiumok alatt nő (illetve az imágóknál később ideiglenesen a táplálkozásnál vagy a peték érésekor). A vedlés akkor következik be, ha testhosszúság megkétszereződik, ami elméletileg minden egyes sejt egyszeri osztódásának felel meg. "Öregebb" lárváknál mindazonáltal fordulnak elő szabálytalanságok, amennyiben néha a vedlés csak a súly kétszeres megkettőződése után, tehát egy latens osztódási lépés becsempészése után következik be. " (BEIER 1933). A szárnyak az imágóvá vedlés után a vérnyomás segítségével természetes nagyságúvá terülnek szét, s egyidejűleg végérvényes helyükre kerülnek.

A postembrionális fejlődés időtartama különböző, s erősen függ az uralkodó hőmérséklettől és a külső körülményektől. Magasabb hőmérsékletnél meggyorsul, alacsonyabbnál lelassul. Nálunk általában 40-70 nap, de tarthat tovább is; az áttelelő lárváknál ez természetesen az egész hideg évszakra megnyúlik. A Gryllotalpa-nál akár 18 hónapig, sőt tovább is tarthat. COLOMBO (1950) az Anacridium aegyptium-mal laboratóriumi kísérleteket végzett, s megállapította, hogy 30 C-foknál az 5. lárvastádium 30-35 nap alatt lefuthat. Konstans 25-35 C-fokos hőmérsékleten 40-85 %-os tartós levegőnedvességnél 2 év alatt 5 generációt ért el a normális évi 1 helyett. Ismételt tenyésztésnél morfológiai eltérések fordultak elő, a rövidszárnyúsággal bezárólag. azt még nem derítették ki, hogy nálunk a honi fajoknál a normális évi egynél lehet-e több generációt elérni.

Szabály szerint a mi saltatoriáink petealakban telelnek át. Kivételt csak a tücskök és a Tetrix-fajok képeznek, melyek részben lárvaként, részben imágóként telelnek, csupán a házi tücskökből, mely a külső körülményektől többé-kevésbé független, találhatunk minden évszakban imágókat és minden stádiumbeli lárvákat.

A lárvák ugró mozgásairól már fentebb írtunk. WEIH vizsgálata az ide-oda ugrándozásra való képességüket, ez a Chorthippus bigguttulus-nál a 2. Vedlés előtt 17. A 3. És a 4. Vedlés előtt 2 ugrás negyedóránként. A többi fajnál, főképp azoknál, melyeknek kevésbé körülhatárolt ökológiai igényeik vannak, ez jól hasonló lehet. A legfiatalabb stádiumban való fokozott ugrándozási hajlam gondolkodik a területen való fokozott gyors szétterjedésükről. A szöcskéknél néhány faj fiatal stádiumait a bokrokon találjuk, míg az imágók később inkább a fák koronáját kedvelik, s csak peterakásra szállnak lentebb újra. Mások, melyek később előszeretettel tanyáznak a cserjésekben és a fákon, mint fiatal lárvák gyakran tartózkodnak a talajon. A Nemobius sylvestris lárvái néha tömegesen egy foltban találhatók, pl. egy lombrakáson, később mint imágók, lazábban terjeszkednek el biotópjukon, bár kedvező helyeken m2 –enként még így is 10-20 példányt tudtunk összeszámlálni.

WEIH továbbá vizsgálta a sáskalárvák viselkedési formáit. Eszerint az első vedlés előtt sok mozgásforma még nincs meg, mint pl. a csáptisztogatás, a védekező és a fixir (helyben való) mozgások, vagy csak jelzésszerűen mutatkoznak. Az ugrási képesség viszont teljesen kialakult. Az első vedlés után megjelenik a „fűszál mögé bújás”, amikor az állat pl. az ember közeledtére gyorsan az ellenkező oldalára mászik annak a fűszálnak, amelyen ül. Az addig csak előre irányuló csápok most már kissé oldalra is hajlanak, s ezzel bekövetkezik az imágó-módon való csáptisztogatás, azonban ez a mozgás sokszor csak üres járatban történik, mivel a csápok túl rövidek. Hogy vajon a középeurópai saltatoriák lárvái – eltekintve a Cantatopinae állkapocs-ropogtatástól – tudnak-e hangot adni, arról még nincs tudomásunk. A ciripelési mozgásoknál ez nagyon valószínűtlen, mert a szárnyak másként feküsznek, mint az imágóknál. VARLEY (1951, idézve JACOBS-nál) említi a Locusta migratoria lárváinak mandibula-hangját.

Az imágóvá vedlés után a nőstényeknek még egy bizonyos időre van szükségük a gonádok megéréséhez, míg a hímeknek általában azonnal van érett spermája.

Összefogalva:

https://youtu.be/CWBKJtpWM-c?feature=shared

Kezdőlap

2025-11-13T20:42:57Z

Stefan:

:::::::::::::::::::::::::'''''In memoriam Nagy Barnabás 1921-2020'''''

<center>'''''<big><big><big><big>Magyarország egyenesszárnyúinak alapvetése - Orthoptera</big></big></big></big>'''''
'''''<big><big><big><big>Fundamenta Orthopterorum Hungariae</big></big></big></big>'''''
</center>

<center>'''''Írja és szerkeszti:'''''
'''''<big>Rácz István András</big>'''''
</center>

<center>'''''Technikai szerkesztő:'''''
'''''Bán Miklós'''''
</center>

<center>'''''A képeket készítették:'''''
'''''Kozma Péter, Rácz István András (KR) Puskás Gellért és Nagy Antal valamint Varga Zoltán (VZ)'''''
</center>

'''Tartalom:'''
* '''[[Előszó]]'''
* '''[[Kutatástörténet]]'''
* '''[[Bevezetés, általános jellemzés]]'''
* '''[[Az egyenesszárnyúak származása]]'''
* '''[[Az egyenesszárnyúak hangadása]]'''
* '''[[Szaporodásuk]]'''*
* '''[[Életforma típusok]]'''
* '''[[Élőhelyeik, jelentőségük az életközösségekben, természetvédelmi vonatkozásaik]]'''*
* '''[[Sáskajárások]]'''
* '''[[Rendszertani áttekintés]]''' - '''[[Határozó]]'''*/nincs kész/
* '''[[Az Egyenesszárnyúak (Orthopteroida) öregrendjének rendszere]]'''
* '''[[Betűrendes fajlista]]'''
* '''[[Irodalom és linkek]]
* '''[[Kislexikon]]'''

<center><gallery>

Download.jpg|
DE-cimer.jpg|
</gallery></center>

2023-12-23T13:27:00Z

Stefan:

''<nowiki>#0460 #0461</nowiki>''

'''Magyar név:''' Sisakossáska

'''Tudományos név:''' ''Acrida ungarica ungarica'' (Herbst, 1786) (Syn. ''Truxalis bicolor'' Thunberg, 1815)

'''Elterjedés:''' közép-, délkelet-európai, afrikai

'''Faunatípus:''' afrikai

'''Életforma:''' geo-chortobiont

'''Természetvédelmi értékszám:''' III

'''Védettség: Védettség: '''IUCN: - ; hazánkban védett, eszmei értéke 50000 Ft.

<gallery>
0460_Acrida_ungarica.jpg|Acrida ungarica
0461_Acrida_ungarica.jpg|Acrida ungarica
</gallery>

http://www.orthoptera.ch/arten/item/acrida-ungarica?category_id=166

'''Bemutatás, leírás: '''

Az erősen megnyúlt, hengerded test jellegzetes, kúpszerűen kicsúcsosodó fejjel. A csápok kardformájúak. Az előháton három jelentős hosszanti gerinc van, a szélsők hátrafelé enyhén széttartóak, és több barázda; a hátsó része hegyes háromszögű. Az első szárny hosszú, keskeny, kihegyesedő, sűrű köztes erekkel. A hátsó láb hosszú, karcsú, csak enyhén vastagodó combbal. Zöld, barna és ezek átmeneteit képező színezetű példányai egyaránt előfordulnak, sokszor hosszanti barna csíkozottsággal a fejen, előháton, első szárnyakon egyaránt.

Testméret: ♂ 31-39 mm, ♀ 41- 61 mm

Cirpelés: a faj nem cirpel.

'''A faj ökológiája:'''

Az állat hőgazdálkodása igényli az átmelegedő talajfelszín hőenergiájának átvételét, tehát ún. geofil jellegű sáska. Egyedfejlődéséhez is viszonylag magas hőösszeget igényel, így nálunk többnyire csak nyár végére fejlődik imágóvá. Meleg homokterületeink jellemző állata (pl. gyakori a Kiskunságban, a Nyírség melegebb részein), de megvan helyenként a homokos felső talajszintű szikeseken (Hortobágy egyes részei) vagy a finomszemcséjű, meszes kőzettörmeléken is (pl. Villányi-hegység déli oldala).

Talajszinten tartózkodik; zavarva 5-20 m-es repülésekkel menekül.

Az áttelelő petecsomókból a lárvák júniusban kelnek ki, az imágók július-augusztus és október között élnek.

'''Általános elterjedése:'''

A sisakos sáska (''A. ungarica ungarica'') pontomediterrán-turkesztáni elterjedésű, erősen hőigényes faj, amelynek észak-nyugati elterjedési határa a Bécsi-medencében, a Morvamezőn és Dél-Szlovákiában húzódik, vagyis lényegében megegyezik a Pannonicum állatföldrajzi határaival. Közép- és Dél-Európa (''A. ungarica mediterranea'').

'''Elterjedése Magyarországon:'''

Alföldi - főleg homokos - területeken és a környező dombokon.

'''Állománynagyság: '''

A hazai fauna értékes tagja, helyenként gyakori. Európában a legészakibb előfordulása a Kárpát-medencében van. Az egyetlen Orthoptera-faj, amely tudományos nevében az „ungarica” fajnevet viseli.

'''Veszélyeztető tényezők:'''

Különösen gyakorivá vált a 40-es, 50-es évek, illetve 90-es évek közepének olyan időszakaiban, amikor sorozatban követték egymást az átlagosnál melegebb évek. Állománya a 60-as években jelentősen visszaesett, részben az akkori csapadékosabb nyarak miatt, részben pedig azért, mert homoki élőhelyeinek jelentős részét megszüntették. Ezért néhány olyan élőhelyéről, ahol korábban szinte közönséges volt, napjainkra szinte eltűnt.
Zavart (parlag) területeken is otthonos, ezért aligha veszélyeztetett. A tájhasználat esetleges megváltoztatása (művelés, akác, erdei fenyő) következtében jelentkező veszélyeztetettséget minimalizálja közepes repülési képessége és jelentős ökológiai plaszticitása.

'''Természetvédelmi kezelés:'''

Bár kipusztulásától egyelőre nem kell tartanunk, (legfeljebb potenciálisan veszélyeztetett), állatföldrajzi színezőelem mivolta és állományának, elterjedésének csökkenő tendenciája, jelentékeny ökológiai plaszticitása miatt beavatkozást nem, illetve aligha igényel.

'''A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS EGYIK NYERTESE LEHET: A SISAKOS SÁSKA ELŐKERÜLÉSE A FERTŐ PARTI GYEPEKBEN'''

A sisakos sáska (Acrida ungarica) a szubtrópusi elterjedésű Acrida fajok egyik Európában is előforduló képviselője, a Kárpát-medencében éri el elterjedésének északi határát. Az akár 10 centimétert is elérő testhosszúságú egyedek a talajfelszínhez lapulva nyerik a mozgásukhoz szükséges energiát. Kifejlődésük nagy átlagos éves hőösszeget igényel.

A sisakos sáska semmi mással össze nem téveszthető rovar. A megnyúlt, hengerded test jellegzetes, kúpszerűen kicsúcsosodó fejet visel, kardformájú csápokkal. Hosszú, karcsú hátsó lábuk nagyban segíti repüléssel megnyújtott 10–20 méteres elmozdulásaikat. IUCN vörös könyves, hazánkban védett faj (természetvédelmi értéke: 50.000 Ft).

Magyarországon főképp az Alföldön, illetve az azzal érintkező dombsági, hegylábi területeken fordul elő. Állományai leginkább homokpusztákon, illetve homokfoltokat is tartalmazó szikes pusztákon jellemzők – ezek területén akár tömeges is lehet. A faj az utóbbi időben egyre több olyan helyen kerül elő, ahonnan korábban nem volt ismert – ebben a szárazodó és melegedő Kárpát-medencei klímának is szerepe lehet. Terjedését az is segíti, hogy zavarásra kevésbé érzékeny, sőt a tapasztalatok szerint zavartabb élőhelyeken (pl. kőbányák, útrézsűk, száraz legelők) olykor nagyobb egyedszámmal fordul elő, mint a háborítatlan gyepeken.

A sisakos sáskát a Fertő környék magyar oldalán az elmúlt héten fogtuk először. A tó Ausztriához tartozó partvidékén volt régi adata, de a fajt 2017-ben még eltűntnek tekintették (azóta gyakorivá válásáról számolnak be ott is).

A rovar egyértelműen a globális felmelegedés egyik nyertesének tűnik. A hazai Vörös Könyv szerint a faj állományai a 60-as években jelentősen visszaestek, részben az akkori csapadékosabb nyári időjárás, részben az élőhelyek felszámolása miatt. Ezzel ellentétben 40-es, 50-es évek, illetve 90-es évek közepének olyan időszakaiban, amikor, a mostanihoz hasonlóan, gyakoriak voltak az átlagosnál melegebb évek, jellemzően inkább a gradációit jegyezték fel.

A faj Fertő-menti felbukkanásában az is szerepet játszhat, hogy Nemzeti Parkunk néhány éve, a természeti értékek megőrzése érdekében, kíméletesebb területkezelésre tért át (mérsékeltebb legeltetés, kaszálás és legeltetés váltogatása), ami a növényevő rovar számára (is) egy sokkal bőségesebb táplálékkínálatot, minden tekintetben kedvezőbb élőhely-szerkezetet biztosít.

Kép és szöveg: Kenyeres Zoltán, Váczi Miklós, Takács Gábor

[[Fájl:Acrida Kenyeres.jpg|bélyegkép|alt=|balra]]

https://www.rovartani.hu/ev-rovara/az-ev-rovara-2024/

Sáskajárások

2023-12-05T14:22:10Z

Stefan:

Mivel a sáskák mind növényi táplálékkal élnek, és napi táplálékigényük igen tetemes, sok fajuk – főleg tömegesen – roppant károkat okozhat nem csak a természetes növénytakaróban, hanem a mezőgazdaságban is. Csaknem mindenütt a világon élnek olyan sáskák, amelyek – legalábbis időszakosan – károsak lehetnek. A helyi jellegű kártétel ellen azonban a legtöbb esetben hathatósan fel lehet lépni, vagy legalábbis határok között lehet tartani. Egészen más azonban a helyzet az életmódbeli sajátosságuk miatt vándorsáskáknak nevezett fajokkal. Ezek ugyanis időről időre hihetetlen mértékben elszaporodnak és óriási csapatokba tömörülve, ugrálva - repülve messze vidékre vándorolnak, miközben az útjukba eső területeken minden növényt letarolnak. Így váltak hírhedtté már a régi történelmi időktől kezdve (Lásd: a bibliai 8. csapás, II.Móz. 8:19, történelmileg kb. Kr.e. 1500-1200)), vagy

[[Fájl:Maler der Grabkammer des Horemhab 002.jpg|bélyegkép|középre]]
<center>Sáska - részlet egy vadászati freskóból az ókori Egyiptomban, Horemhab sírkamrájában, Kr. E. 1422–1411 körül</center>

Ha a néhány ''Homorocoryphus'' fajt nem számítjuk, minden vándorló faj az Acrididae családba tartozik. Tíz hírhedt vándorló – pusztító sáskafajt ismerünk. Közöttük is "a" ''vándorsáska'' (''[[Locusta migratoria]]'') a legelterjedtebb. Több alfajt alkotva csaknem az egész Földön megtalálható. A ''marokkói vándorsáska ([[Dociostaurus maroccanus]]) ''úgyszólván az egész Mediterráneumot benépesíti, és keleten egészen Közép-Ázsiáig nyomul előre. Afrikában ''a pusztai vándorsáska ([[Schistocerca gregaria]]) ''fordul elő. Ausztráliában a ''Chortoicetes terminifera'' nevű faj felelős a legsúlyosabb pusztításokért, a kontinens északkeleti részén jelenleg az ''Austracris guttulosa'' felszaporodása figyelhető meg. Dél-Amerika keleti részein és tovább északra, egészen Mexikóig ''a paránai vándorsáska ([[Schistocerca paranensis]])''-fajkör okoz nagy károkat, míg Észak-Amerika nyugati részeit ''a sziklás-hegységi sáska ([[Melanoplus spretus]]) ''támadta a meg (mára teljesen eltűnt a faunából - kipusztult).

<gallery>
Fájl:0360_Locusta_migratoria.jpg‎|Európai vándorsáska (''Locusta migratoria'')
Fájl:Maroccanus_7im2013.jpg|Marokkói sáska (''Dociostaurus maroccanus'')
Fájl:Scistocerca_gregaria_soliter_phasis.jpg|Afrikai vagy sivatagi vándorsáska (''Schistocerca gregaria'' soliter fázis)
Fájl:Australian_plague_locust_Chortoicetes_terminifera.jpg|Ausztráliai "vándorsáska" (''Chortoicetes terminifera'')
Fájl:Austracris_guttulosa.jpg|Ausztráliai "vándorsáska" (''Austracris guttulosa'')
Fájl:Schistocerca_cancellata_paranensis.jpg‎|Paranái vándorsáska (''Schistocerca cancellata paranensis'')
Fájl:Melanoplus_spretus_1902.jpg|Sziklás-hegységi sáska (†''Melanoplus spretus'')
</gallery>

A sáskák vándorló sajátossága arra az érdekes jelenségre vezethető vissza, hogy minden vándorsáskafaj két formában - szoliter vagy magányos; gregária vagy tömeges, vándorló - képes megjelenni. Ezek viselkedésben, testfelépítésben és életmódban is lényegesen eltérnek egymástól (fázis polifenizmus).

[[Fájl:3-Figure1-1.png|bélyegkép|középre
]]

A magános formák nem vándorolnak, hanem egyesével, szétszórtan élnek. Ezzel szöges ellentétben állnak a rajképző formák, amelyek kizárólag csapatokban élnek, a vándorlás „ösztöne” űzi őket. Mindezek következtében életmődjukban, szokásaikban egészen mások, mint a magános alakok. Mindkét forma legkevesebb két nemzedék elteltével átmehet a másikba. Amennyiben a fontos biotikus és abiotikus tényezők hosszabb időn át kedvezőek maradnak a faj számára, akkor az a szokásosnál nagyobb mértékben szaporodik el. Ha azután egy szükebb területen sok egyed él egymás mellett, kialakul a raj.

<center><gallery>
Fájl:800px-Schistocerca_gregaria_01.jpg|Szaporodnak....
Fájl:Solitary_(top)_and_gregarious_(bottom)_desert_locust.jpg|Szoliter (felül) és gregária (alul) fázisú lárvák
Fájl:Sáskajárás.jpg|"Sáskajárás"
</gallery></center>

A nagy elterjedésű vándorsáskák által lakott területeknek csak kis részei azok, ahol a körülmények lehetővé teszik nagy rajok kialakulását - ezek az ún. rajképző központok. Itt a legkitűnőbbek a petéző helyek - porhanyós talaj, kevés vegetáció -, és a legnagyobb mennyiségben áll rendelkezésre a táplálék a kikelő lárvák számára. Ezért petézésre messzi területekről összegyülekeznek, és a fent említett legkedvezőbb helyekre tömörítve rakják le petéiket, igy az utódok tömegei egészen szokatlan módón koncentrálódnak. Már olyan sűrűn járnak és ülnek az állatok egymás mellett, hogy állandóan akadályozzák egymás élettevékenységeit. A folyamatos taktilis ingerlés hatására a szerotonin termelés jelentősen fokozódik, ennek hatására egyre aktívabbak válnak, és nagyfokú ingerlékenység alakul ki. De egyúttal jelentős morfológiai változások is elindulnak.

[[Fájl:Serotonin.png|bélyegkép|balra]]

Ha a felfokozott idegállapot bizonyos kritikus pontot átlép, kialakul a rajképző fázis. A magános alakkal ellentétben a rajba tömörült alakokat erős ingereik arra késztetik, hogy közeledjenek egymáshoz, és kialakul bennük az a hajlam, hogy fajtársaik mozgásait utánozzák, ami a társasan élő állatoknak jellemző sajátossága.

Ha tehát kialakult a raj, akkor csakhamar kezdetét veszi a vándorlás. Ez a csoportosulási ösztönük annyira határozott, hogy pl. a vándorlás közben egyszer felvett iránytól a raj még akkor sem tér el, ha a nem kedvező viszonyok miatt azt a magános állat megtenné.
[[Fájl:S. gregaria dense hopper band.jpg|bélyegkép|Vándorló lárvák]]

A lárvakori vándorlás iránya teljesen esetleges, de mindig az összetartozási kényszer hatása alatt marad, azaz a szökdécselő egyedek mind azonos irányban, egymás mellett haladnak előre. A vándorlás irányát csak nagyobb természetes vagy mesterséges akadályok módosíthatják. A szökdécselő raj haladási sebessége a raj nagyságától függ - a kisebb csoportok (10-20 ezer lárva) napi 3 km, de a nagyobb csoportok (5-9 millió lárva) akár 19 km-t is megtehetnek. Közben zajlik a lárvális fejlődés, a lárvák fokozatosan imágókká alakulva befejezik a megkezdett morfológiai változások sorozatát: karcsúbb test, hosszabb szárnyak, erőteljes repülőizmok, amelyek miatt a tor szélesebbé válik - amelyek a vándorlást elősegítik.
https://youtu.be/6bx5JUGVahk

A repülő rajok iránya többnyire megegyezik a légmozgás irányával, ha azonban a szellő gyenge, akkor attól teljesen független lehet. A szárnyas állatok rajainak előrehaladása néha egy gördülő kerékre emlékeztet: a landoló állatok azok elé ülnek le, amelyek már régebben letelepedtek, majd a hátulsók emelkednek a levegőbe, hogy azután a legközelebbi leszálláskor ezek üljenek fajtársaik elé. Ezáltal a raj egy része mozgásban, más része pihenésben van. Ilyen előrehaladással naponta 30-50 km-es utat is megtesznek. Máskor valamennyi állat egyszerre emelkedik a levegőbe, és mintegy 18-20 km-t is megtehetnek, míg az esti lehűlés, eső vagy más ok miatt le nem telepednek pihenni. Landoló helyük tehát a véletlentől is függ.

A vándorsáskák rajainak kiterjedése szinte elképzelhetetlenül nagy. Az olyan falkák, amelyek 5-12 km2 kiterjedésűek és 700-2000 millió állatból állnak, a sáskajárásos években egyáltalán nem szokatlanok. Egy-egy ilyen "állatmasszának" az élő tömege akár 1000-3000 tonna rovart jelent, ami hektáronként 2,5 t sáska. De észleltek már olyan sáskasereget, amelynek kiterjedése 250 km2 volt, és kb. 50.000 tonnát kitevő 35 milliárd állatból állhatott.

Ha megnézzük, hogy egy vándorsáskafaj milyen területet foglal el, akkor három különféle tartományt különböztethetünk meg: a faj normális elterjedési körzetét, az állandó rajképző központot, és a vándorlás közben megszállt területet. A megszállt zónákban - ha a lárvák tápnövényei adva vannak - képesek szaporodni is, majd az újabb nemzedékek tovább folytatják a vándorutat. Eközben azonban a raj - a kedvezőtlen környezeti tényezők és ellenségeik pusztítása révén – fokozatosan fogyatkozik, egyedszáma csökken. Majd végül az egykor oly roppant tömegű raj teljesen megsemmisül.

<center><gallery>
Pásztormadarak.jpeg|Pásztormadrak
Gólyasereg.jpg|Gólyasereg
</gallery></center>

Ha meggondoljuk, hogy egy lárva az utolsó fejlődésig az imágókori testsúlyának megközelítőleg a tízszeresét kitevő növényi tápanyagot fogyaszt, akkor könnyen kiszámítható, hogy egy közepes raj csupán a lárvakori fejlődés idején legkevesebb 20.000 tonnát kitevő növénytömeget emészt fel. Az imágóélet során legkevesebb kétszeresét pusztítják el. Mindehhez még az is hozzájárul, hogy növényzet nagy részét csak megharapdálják vagy letördelik, amivel végül is szintén megsemmisítik.[[Fájl:Szocske2.jpeg|bélyegkép|Fogasfarkú szöcske gradáció]]

Az a kár tehát, amelyet különösen a vándorsáskák, de mellettük a nagyobb tömegekben jelentkező egyéb sáskák (esetleg szöcskék: pl. fogasfarkú szöcske) is okoznak, szinte elképzelhetetlenül nagy.

http://www.iflscience.com/plants-and-animals/driver-speeds-through-cloud-containing-millions-of-locusts-0/

https://www.youtube.com/watch?v=MTOgUjMcQWk

https://youtu.be/6bx5JUGVahk

https://en.wikipedia.org/wiki/Locust#Ancient_times

https://en.wikipedia.org/wiki/Rocky_Mountain_locust

=== ''Összefoglalva'' ===
https://www.youtube.com/watch?v=dt6zCJ2VHok

https://www.youtube.com/watch?v=lAI6W2TOkh4

2023-09-10T16:24:33Z

Stefan:

2023-09-10T15:33:16Z

Stefan:

Rhacocleis annulata

2023-09-10T15:13:38Z

Stefan:

Magyar név: Gyűrűs szöcske

Tudományos név: ''Rhacocleis annulata'' Fieber, 1853

Elterjedés: dél-európai

Faunatípus: ponto-mediterrán

Életforma: thamnobiont

Természetvédelmi értékszám: II

Rhacocleis annulata

2023-09-10T15:12:27Z

Stefan: Új oldal, tartalma: „Magyar név: Német szöcske Tudományos név: Rhacocleis annulata Elterjedés: dél-európai Faunatípus: ponto-mediterrán Életforma: thamnobiont Természetvé…”

Magyar név: Német szöcske

Tudományos név: Rhacocleis annulata

Elterjedés: dél-európai

Faunatípus: ponto-mediterrán

Életforma: thamnobiont

Természetvédelmi értékszám: II

Arachnocephalus vestitus

2023-09-10T13:08:33Z

Stefan:

Magyar név: Pókfejű tücsök

Tudományos név: ''Arachnocephalus vestitus'' Costa, 1855

Elterjedés: dél-európai, nyugat-ázsiai; '''expanzív*'''

Faunatípus: É-Mediterrán

Életforma:

Természetvédelmi értékszám:

https://www.orthoptera.ch/arten/item/arachnocephalus-vestitus

'''Leírás:''' Az Arachnocephalus vestitus többé-kevésbé egyenletes színű: okkertől vörösesbarnáig terjed. A pronotum és a fej területén vöröses színű foltok is újra és újra előfordulnak. A lábak különösen hosszúak és világos szőrzetűek. Az egész testet szintén többnyire ezüstös pikkelyes szőrzet borítja. A fej lapított, és széles, kiemelkedő homloka van. A pronotum körülbelül ugyanolyan hosszú, mint a széles. Az Arachnocephalus vestitus teljesen szárnyatlan (apter). A nőstény tojócsöve körülbelül a test hosszának a fele, egyenes vagy enyhén lefelé ívelt, és a végén lándzsa alakú megvastagodása van. Nyugalmi helyzetben a hosszú cerkuszok a tojócsőhöz kapcsolódnak és gyakran lefedik azt.

Testhossz: ♂ 6-7mm | ♀ 7-9mm | Ovipositor 4-6 mm

Cirpelés: nem ismert.

'''Elterjedés:''' Elterjedési területe Portugália legdélibb tengerparti területétől Közép-Spanyolországon és Dél-Franciaországon, valamint egész Olaszországon át a keleti Fekete-tengeri régióig terjed. A Balkánon főként Görögország és Törökország partjai mentén található. Az elterjedés északi határa az Alpoktól délre, körülbelül a Torino – Milánó – Ljubljana vonalon húzódik. Ausztriában van egyéni rekord Alsó-Ausztriából 1976-ban, amely egy behurcolt állatról szól. Azóta a fajt Ausztriában már nem mutatták ki. A magassági tartomány a hegyekben 1000 m-ig terjed. Újabban tovább észak - pl. a Pannonicum (Mo.) - felé is.
Megfigyelésük rejtélytett életmódja miatt (cserjék lombozatában a levélfonákokon főleg), és a legjobban esernyővel való "kopogtatással" figyelhető meg.

'''Habitat és életmód:''' Cserjésben és bokrokon, bozótos gyepekben, jó napos sövények és erdőszélek mentén található. Az alföldi és dombvidéki területek túlnyomórészt lakottak. A faj ritkán fordul elő hegyekben 1000 m körüli tengerszint feletti magasságig.

'''Fenológia:''' Imágói júliustól októberig fordulnak elő.