Isophya costata

Magyar név: Magyartarsza

Tudományos név: Isophya costata Brunner von Wattenwyll, 1878

Elterjedés: közép-európai

Faunatípus: pannon (endemikus)

Életforma: chortobiont

Természetvédelmi értékszám: I

• 

  Magyartarsza

• 

  Magyartarsza

0050.wav

¹Nagy Antal & ²Rácz István András

(¹ Debreceni Egyetem AGTC Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Kar, Növényvédelmi Intézet, ² Debreceni Egyetem TEK Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék)

Magyar tarsza – Isophya costata Brunner von Wattenwyl, 1878

Védelmi kategória. IUCN: nem értékelt. Magyarországon fokozottan védett.

• 

  Isophya costata Brunner v.W. 1878

• 

  Elterjedése Magyarországon

• 

  Isophya costata Brunner v.W. 1878

Leírás, bemutatás. Közepes termetű, ám a hazai tarszák közt a nagyobb tesű fajok közé tartozik. Alapszíne zöld vörösbarna pontokkal. A hím és a nőstény hasonló méretű 20-28 mm. A nőstények tojócsöve ívesen hajlott, a végén fogazott, hossza 14-15 mm. A fejen és a pronotum oldalán a szemektől egészen a szárnyakig fehér sáv húzódik, ami a szárny szegélyén is folytatódik. A hímek pronotuma hátrafelé erősen kiszélesedik, cercusaik az utolsó harmadban erősen befelé görbültek, subgenitalis lemezük széles, hátul kereken bemélyedő. A fedőszárnyak csökevényesek, de az erezet jól látszik. Röpképtelen faj, terjedőképessége csekély, menekülésre alig képes. A fedőszárnyak bázisán, azok belső szögleténél kiugró csúcs van. Szárnyaikkal az emberi fül számára alig hallható hangon kommunikálnak. A lárvák faji szinten nem határozhatók, életmódjuk az imágóekkal megeggyező.

A faj ökológiája. Mezofil, chorto-thamnobiont szöcskefaj. Változatos növényzetű, dús sztyepp-jellegű középhegységi (lejtő-sztyeppek) és alföldi (löszgyep-foltok) társulásokban fordul elő. Kedveli a kétszikűekben gazdag láp- és mocsárréteket, kaszálókat, sztyeppréteket, löszpusztagyepeket és a síkvidéki nyárra kiszáradó mocsárréteket. A faj érzékelhetően vonzódik a koloncos legyezőfűben (Filipendula hexapetala), borkóróban (Thalictrum sp.), tejoltó galajban (Galium verum), valamint különböző pillangós virágúakban (pl. Vicia sp., Lathyrus sp.) gazdag növényzeti foltokhoz. A Natura 2000 jelölő élőhelyek közül az alábbiakon fordulhat elő: pannon lejtősztyeppek és sziklafüves lejtők (6240), síksági pannon löszsztyeppek (6250), ártéri mocsárrétek (6440), sík- és dombvidéki kaszálórétek (6510). Az Á-Nér-ben meghatározottak közül a következő élőhelyeken tenyészhet: domb és hegyvidéki gyepek (E1-2), zárt száraz és félszáraz gyepek (H3-5), mocsárrétek (D34).

Évi egy nemzedéke van. A talajban áttelelt, sőt esetenként akár négy évig is elfekvő petecsomókból a lárvák már kora tavasszal előbújnak. Az imágók májusban jelennek meg és június végére, július elejére be is fejezik életüket. A gyepszint lakója. Mind a lárvák, mind a kifejlett egyedek kétszikűek levelével táplálkoznak. Nappal a növényzetben rejtőzködnek, aktivitásuk maximuma késő délutántól az esti órákig tart. Kitűnő rejtőszínük, életmódjuk és közelről is nehezen hallható cirpelésük miatt populációi viszonylag nehezen vizsgálhatók.

Elterjedése Európában. Kárpát-medencei szubendemizmus, a Kárpát-medencén nem, illetve alig terjed túl. Biogeográfiai szempontból értékes, az elterjedési területén belül is csak szórványosan, kis élőhely-foltokon előforduló szöcskefajunk. Magyarországon kívül csak Erdélyből (Románia) és Kelet-Ausztriából ismert az előfordulása. A Bécsi-medencében élt állományok mára minden bizonnyal kipusztultak.

Elterjedése Magyarországon. Izolált előfordulásai a középhegység számos pontján és az Alföldön is megtalálhatók. Középhegységi, dombsági lelőhelyei: Villányi-hegység, Mecsek, Szekszárdi-dombság, Baranyai-dombság, Bakony és a Bakonyalja, Marcal-medence, Zámolyi-medence, Budai-hegyek, Pilis, Gödöllői-dombság, Mátra és Bükkalja. Alföldi lelőhelyei: Mezőföld, Turján-vidék, Délkelet-Alföld: Kistompapuszta, Mártély.

Állománynagyság. Hazánkban széles körben, ám szigetszerűen elterjedt. Élőhelyein rendszerint kis egyedsűrűségben fordul elő. A lokális állományok mérete leginkább az alkalmas élőhely kiterjedésétől függ. A kelet-ausztriai populációk helyzete bizonytalan, míg az erdélyi populációk állapota kevéssé ismert. Eddig feltárt hazai állományainak egy része regresszív fázisban van.

Veszélyeztető tényezők. A faj elterjedése egymástól erősen izolált foltokból áll. A lokálisan megjelenő kedvezőtlen hatások elől – kis vagilitása révén – nem, vagy alig képes kitérni. Utóbbit némileg ellensúlyozza, hogy az elfekvő (diapauzáló) petecsomókból az aktuálisan elpusztult állománya a következő évben legalább részben pótlódhat. Főbb veszélyeztető tényezők az élőhely szerkezetét megváltoztató intenzív, vagy helytelen területhasználat (kaszálás, legeltetés) zavarás (taposás, égetés, növényvédőszerek gondatlan használata). Az említett veszélyeztető tényezők hatása különösen káros, ha azok a faj fenológiájának megfelelő tavaszi, kora nyári időszakban érik az élőhelyeket. További veszélyeztető tényező az élőhelyek méretének csökkenése, melynek oka részben természetes folyamat (pl. becserjésedés), részben emberi tevékenység (beszántás, erdőtelepítés) lehet.

Kezelés. A populációk védelme érdekében minden az élőhelyeket érintő beavatkozást, legyen az természetvédelmi kezelés, vagy gazdasági tevékenység a faj fenológiájához kell igazítani. Élőhelyein javasolt a szelektív, tehát az említett, faj által preferált növényzeti foltokat elkerülő, vagy búvósávokat elhagyó, kései kaszálás. A július közepe után végzett kezeléssel az állományok jelentékeny mértékben kímélhetők. Az élőhelyekkel kapcsolódó mezőgazdasági területeken biztosítani kell a helyes növényvédelmi technológiák betartását, és az élőhelyek határterületein vegyszermentes sávok kialakítása ajánlott. Az élőhelyeken, különösen kisebb állományok esetén, a tavaszi avartüzek mindenképp megakadályozandók. A faj által foglalt élőhelyek méretének csökkenését meg kell akadályozni. A már ismert populációk monitorozása mellett, az elterjedés további vizsgálata is fontos feladatként jelölhető meg.

Ajánlott szakirodalom.

Bauer, N. & Z. Kenyeres (2006): Habitat preference studies of some species of genus Isophya (Brunner von Wattenwyl 1878 (Orthoptera: Phaneropteridae) in the western part of the Carpathian basin. – Journal of Orthoptera Research 15(2): 175-185.

Kenyeres Z., Bauer, N. & Szövényi, G. (2003): Az Isophya costata Brunner von Wattenwyl, 1878 (Orthoptera: Tettigoniidae) élőhely-választásának és állományainak vizsgálata érintkező gyepekben (Káli-medence, Sásdi-rét) [Untersuchung der Lebensraumwahl der Isophya costata Brunner von Wattenwyl, 1878 (Orthoptera: Tettigoniidae) in angrenzenden Rasen (Káli-medence, Sásdi-rét)] – Természetvédelmi Közlemények I. MBTK különszám

Kis B. (1960): Revision der in Rumänien vorkommenden Isophya-Arten (Orthoptera, Phaneropterinae) – Acta Zool. Hung. VI(3-4):349-369.

Kisbenedek T. (1997): Egyenesszárnyúak – Orthoptera. In: Forró L. (ed.): Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer V. Rákok, Szitakötők, Egyenesszárnyúak. – MTM, Budapest, pp. 55-81.

Nagy B. (1974): Arealdynamik bei Insekten mit besonderer Rücksisht auf einige mitteleuroäische Saltatorien. – Fol. Ent. Hung. 27:191-200.

Nagy B. (2002): Védett és fokozottan védett egyenesszárnyú rovarfajok (Orthoptera) szerepe, jelentőssége Magyarországon, fő tekintettel Nemzeti Parkjainkra és védett területeinkre, MTA-NKI Állattani Osztály, Budapest

Vadkerti, E., Szövényi, G. & Purger, D. (2003): The Isophya fauna of Mecsek and Villány Hills, SW Hungary, Insecta: Orthoptera). – Folia Comloensis 12: 73–78.

Varga Z. (1989): Orthoptera, in: Rakonczay Z. (ed.): Red Data Book of Hungary (Vörös Könyv), Budapest, pp. 181-186.