Stenobothrus eurasius

#0480 #0481

Magyar név: Eurázsiai rétisáska

Tudományos név: Stenobothrus eurasius Zubowski, 1898

Elterjedés: közép-európai, nyugat-ázsiai

Faunatípus: angarai

Életforma: chortobiont

Természetvédelmi értékszám: I

0480.wav

https://www.orthoptera.ch/arten/category/stenobothrus

https://www.inaturalist.org/taxa/113138-Stenobothrus-eurasius/browse_photos

http://www.pyrgus.de/Stenobothrus_eurasius_en.html

¹Nagy Antal & ²Rácz István András

(¹ Debreceni Egyetem AGTC Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Kar, Növényvédelmi Intézet, ² Debreceni Egyetem TEK Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék)

Eurázsiai rétisáska – Stenobothrus (Stenobothrodes) eurasius Zubowski, 1898

Védelmi kategória. IUCN: sebezhető (Vulnerable B1 +2d). Magyarországon védett.

• 

  Stenobothrus eurasius Zubowski 1898

• 

  és elterjedése Magyarországon

• 

  2020-ban (Kenyeres Z. &al; 2020)

• 

  valamint Eurázsiában (Kenyeres Z. &al; 2020)

Leírás, bemutatás. Közepes termetű, a hímek 8-10 mm, a náluk nagyobb nőstények 13-16 mm nagyságúak. Színezetük többnyire barna-szalmasárga, ritkábban zöld-szalmasárga, a potrohvég és a hátsó lábszárak narancsvörösek. Méretével színezetével nem tűnik ki a hazai gyakoribb sáskafajok közül. A szárnyak mindkét nemnél fejlettek, ám nem érik el a harmadik térdet. A fedőszárnyak középmezőjében sötét foltok sorakoznak, a hátsó szárny csúcsa enyhén füstös. Hangadása jellegzetes, bár hangja csak kisebb távolságból hallható. A hozzá morfológiailag és élőhelyét tekintve egyaránt rendkívül hasonló Stenobothrus nigromaculatus-tól csak a hátsó szárny erezete, valamint cirpelése alapján különíthető el.

• 

  Stenobothrus eurasius

A faj ökológiája. Középhegységeink zavartalanabb sztyepplejtőinek és sziklagyepeinek egyik indikátor faja. Xerofil, gyeplakó (chortobiont) sáskafajunk. A nyíltabb és zártabb sziklagyepekben, sztyepplejtőkön, illetve bokorerdő sziklagyep mozaikokon egyaránt előfordul. Legnagyobb állományai nyíltabb délies kitettségű élőhelyeken alakulnak ki. A populációk egyedsűrűsége rendszerint kicsi, ám egymással érintkező élőhelyfoltokon is jelentős denzitásbeli különbségek tapasztalhatók. Gyér növényzetű sziklagyepekben az egyedszám esetenként nagyon magas míg, az érintkező zártabb gyepekben más fajokkal együtt, az együttes alárendelt tagjaként van jelen. A Natura 2000 jelölő élőhelyek közül az alábbiakon fordulhat elő: kontinentális cserjések (40A0), pannon sziklagyepek (6190), pannon lejtősztyeppek és sziklafüves lejtők (6240). Az Á-Nér-ben meghatározottak közül a következő élőhelyeken tenyészhet: nyílt száraz gyepek (G2-3), zárt száraz, félszáraz gyepek (H1-4), sztyeppcserjések (M6).

Évi egy nemzedéke van. A talajban áttelelő petékből tavasz végén, nyár elején bújnak elő a lárvák. Az imágók nyár derekától jelennek meg tömegesen és kisebb egyedszámban egészen kora őszig kitartanak. Bár az erősen aggregált eloszlás és a szigetszerű elterjedés miatt nehezen megfigyelhető, jellegzetes cirpelése segíti a populációk megtalálását. Közepes méretű szárnyaival gyengén repül. A faj egyedei leginkább a gyepszint alsó részében, vagy talajszinten tartózkodnak. Füvekkel táplálkozó fitofág állat, tápnövény preferenciája nem ismert.

Elterjedése Európában. Euroszibériai, Közép-Európától Belső-Ázsiáig megtalálható, széles elterjedésű faj (-komplex), mely több alfajt foglal magában (ssp. eurasius, ssp. bohemicus, ssp. slovacus, spp. macedonicus és ssp. hyalosuperficies.). Magyarországon a spp. eurasius van jelen. A közép-európai alfajok (ssp. slovacus és ssp. bohemicus ) realitása az átfedő morfológiai bélyegek alapján megkérdőjelezhető. Európában Csehországban, Szlovákiában, Magyarországon, Romániában, Macedóniában, Görögországban, Ukrajnában és Oroszországban fordul elő. Alsó-Ausztriából valószínűleg kipusztult. A Kárpát-medencében élő populációi erősen izoláltak, peremhelyzetűek, veszélyeztetettek.

Elterjedése Magyarországon. Hazánkban a középhegység legkülönbözőbb pontjain találunk izolált állományokat. Ismert előfordulási helyei a Keleti-Bakony, a Pilis, a Gerecse, a Vértes- és a Budai-hegység. A faj mecseki előfordulása megerősítést igényel. Az Északi-középhegységben a Bükkben, a Zemplénben (tokaji Nagy-kopaszon és a sátoraljai Vár-hegyen), valamint az Aggteleki- és a Szalonnai-karszt számos pontján találunk állományokat.

Állománynagyság. A faj hazai állományai egymástól erősen elszigeteltek. A korábban közölt lelőhelyek egy részén – antropogén eredetű zavarás következtében – az állományok helyzete bizonytalan. Nyugat-magyarországon, a Mecsekben, a Tétényi-fennsíkon, a Bél-kövön és a sátoraljaújhelyi Vár-hegyen élő populációi mára erősen meggyengültek, vagy kipusztultak. Ennek ellenére legtöbb előfordulási helyén jelentős állománnyal rendelkezik, mely állományok európai összevetésben is jelentősnek tekinthetők.

Veszélyeztető tényezők. A faj hazai állományának fennmaradása a zavartalanabb sztyepplejtőkön, és sziklagyepeken biztosítottnak tűnik. Több élőhelyi adat is igazolja, hogy a kisebb mértékű zavarást a faj populációi elviselik, azonban kimutatható, hogy egyes állományait épp, a főleg antropogén eredetű zavarás az utóbbi évtizedekben jelentősen károsította. Főbb veszélyeztető tényezők az élőhelyek növényzetének természetes úton való záródása, az élőhely méretének csökkenése, feldarabolódása. Az intenzív legeltetésből, valamint a túltartott vadállomány miatt kialakuló erőteljes taposás az izoláltabb kisméretű állományokra különösen kedvezőtlenül hat.

Kezelés. Széles körű elterjedtsége és helyenként tömeges volta miatt védelmi beavatkozást általában nem igényel. A kisebb állományok védelme érdekében a sztyepplejtő-jelleg fenntartására irányuló kezelést kell szorgalmazni. Az erősen záródó növényzetben kaszálással, kis intenzitású legeltetéssel és/vagy cserjeirtással kell fenntartani a növényzet, e faj számára kellően nyílt szerkezetét. A mészkőbányászattal veszélyeztetett populációk fennmaradása az elmúlt időszak bányabezárásai (Bél-kő, Esztramos) révén megoldottnak látszik. A faj elterjedése az intenzív kutatások ellenére sem tekinthető teljesen feltártnak. Lokális populációi a középhegység legkülönbözőbb pontjairól előkerülhetnek. A hazai állomány védelme érdekében az area további térképezése és a már ismert populációk monitorozása egyaránt szükségesnek tűnik.

Ajánlott Szakirodalom.

Harz, K. (1957): Die Geradflüger Mittelauropas. Jena

Harz, K. (1975): Die Orthopteren Europas II. Hague

Kenyeres, Z. & al. (2020): Conservation possibilities of the rare grasshopper Stenobothrus eurasius Zubovski, 1898 are hampered by wild game in its fragmented western outposts - Journal of Insect Conservation (2020) 24:115–124 https://doi.org/10.1007/s10841-019-00186-2

Mařan, J. (1958): Über das Vorkommen von Stenobothrus eurasius Zub. Aus der Tschechoslovakei. – Acta. Ent. Mus. Nat. Pragae 32: 537-543.

Nagy A. & Rácz I. A. (2007): Az Orthoptera fauna védelmének prioritásai az Aggteleki Nemzeti Parkban. – Állattani Közlemények 92(1): 53-65.

Nagy B. (1974): Saltatoria-Arten als Relikte am gefährdeten Bélkő-Berg. – Fol. Ent. Hung. 27(1):139-144.

Nagy B. & Puskás G. (2007): A Stenobothrus eurasius (Orthoptera: Acridoidea) előfordulása és élőhelyi jellegzetességei a Kárpát-medencében. Folei Musei Historico-Naturalis Bakonyiensis 24-2007:35-57.

Nagy B., Rácz I. A. & Varga Z. (1999): The Orthopteroid insect fauna of the Aggtelek Karst region (NE Hungary) referring to zoogeography and nature conservation. In: Mahunka S. (ed.): The fauna of the Aggtelek National Park, Hung. Nat. Hist. Mus., Budapest, pp. 83-102.

Nagy B. & Rácz I. (1996): Orthopteroid insects in the Bükk Mountain, in: Mahunka S. (ed.) The fauna of the Bükk National Park II., Hung. Nat. Hist. Mus., Budapest, pp. 95-125.

Rácz I. A. (1998): Biogeographical survey of the orthoptera Fauna in Central Part of the Carpathian Basin (Hungary): Fauna types and community types. Articulata 13(1): 53-69.

Rácz I. A. (1998): Zoogeograpyical analysis of the Orthoptera fauna from the Bükk Mountains (N Hungary). – Fol. Ent. Hung. 59: 5-16.

Varga Z. (1989): Orthoptera, in: Rakonczay Z. (ed.): Red Data Book of Hungary (Vörös Könyv), Budapest, pp. 181-186.