Az egyenesszárnyúak hangadása

Az egyenesszárnyúak hangadása

A sáskák, szöcskék és tücskök többsége a rovarvilág mesterdalnoka, cirpelő (hangadó) és hallószervük (tympanális szerv) is van. Sokszor az emberi fül számára is kedves dal az egy fajhoz tartozó hímek lovagi tornája, versengésük a nőstényért, annak kegyeiért. Erről Herman Ottó így írt: "...ha tisztán emberi állásról tekintjük a dolgot, a szöcske szerény kis nótája a maga helyén nem mond kevesebbet, mint amennyit mondott Beethoven Holdfény-szonátája Guicciardi grófnőnek." Mindehhez keveset lehet hozzátenni, legfeljebb pontosabb magyarázatát adhatjuk a hangadás mikéntjének és szerepének.

Mielőtt a hangadás módjait vesszük sorra, a hallószerveket kell bemutatnunk. Ennek oka az, hogy a hallószervek, illetve azok a szervek, amelyekből kialakultak a csoport törzsfejlődése során, hamarabb jelentek meg, mint a hangadásra módosult szervek. Az első hallószervvel rendelkező mellső láb az Alsó-liászból származik.

Az összes fejlettebb rovar, így az egyenesszárnyúak is rendelkeznek egy, a tor tengelyében húzódó vastag trachea (légcső)-ággal, az úgynevezett auditoriális tracheával. Ez a trachea ágazik el a lábakban megtalálható rezgésérzékelő szerv (subgenualis szerv) felé. Így ez utóbbi közvetlenül alapjául szolgál a szöcskék és a tücskök hallószervének, amely a mellső lábak lábszáraiban helyezkedik el. A sáskák hallószerve, amely az első potrohszelvényen található, feltehetően később alakult ki az evolúció során.

Nem csak a hallószervek, hanem a cirpelőszervek kialakulásában és elhelyezkedésében is találunk különbségeket.

A tücsköknél és a szöcskéknél a hímek fedőszárnyainak tövén alakult ki a cirpelőszerv. A tücsköké teljesen szimmetrikus, mindkét szárnyon azonos szerkezetű, míg a szöcskéknél asszimmetrikus, csak a jobb fedőszárnyon látható az un. tükör, míg a másik szárnyon a megvastagodott cirpelő-ér. A hangadás a kissé megemelt fedőszárnyak összedörzsölésével történik (elytro-elytrális hangadás). Az ilyen módon keletkezett hang sokszor az emberi fül számára érzékelhetetlen ultrahang tartományba esik. Természetesen a szárnyakkal nem rendelkező fajok általában cirpelni sem tudnak. Kivételek azonban itt is akadnak, mert vannak olyan szárnyas formák, amelyek nem rendelkeznek cirpelőszervekkel (pl. a doboló szöcske — Meconema thalassinum*), s vannak olyan szárnyatlanok, amelyek a hátsó lábak erőteljes tüskézettségét kihasználva, a hátsó lábaikat a potroh oldallemezeihez dörzsölve keltenek hangot (Stenopelmatidae család fajai).

A sáskák a harmadik láb combjainak belső oldalán található cirpelő csapsorukat a fedőszárnyakhoz dörzsölve adnak hangot (femoro-elytrális hangadás). Itt nem a hangmagasságban van elsősorban különbség, hanem az „ének” ritmusában.

A hangadás, mint már arra utaltunk, a hímek rivalizálását, párkeresését, udvarlását jelenti. Ennek megfelelően a következő típusokat különböztethetjük meg:

a. szokványos ének — a hím jelzi jelenlétét,

b. rivalizáló ének — vetélytárs hím válasza esetén hallatszik, s előadásmódja szerint lehet egyidejű, illetve váltakozó,

c. párkereső ének — a nőstényeknek szól,

d. egyéb hangok — ráugró, párzási stb. hangok.

Míg a szöcskéknél és a tücsköknél néhány kivételtől eltekintve (pl. nyerges szöcske) kizárólag a hímek cirpelnek, addig a sáskáknál gyakran megfigyelhető a nőstények éneklése is. E hangadás feltehetően a hímnek segít a nőstény megtalálásában.

A hangadás tehát a fajfenntartó viselkedés egyik fontos eleme. Valójában sokkal árnyaltabb az itt leírtaknál, hiszen elválaszthatatlan azoktól a sajátos viselkedésformáktól, amelyek a párzásig vezetnek.