Élőhelyeik, jelentőségük az életközösségekben, természetvédelmi vonatkozásaik

Lösz-, szikes- és homokpusztai gyepek

Alföldünk tájainak — mint például a Hortobágy, a Kiskunság, a Dél-alföld — arculatára a puszta különböző növénytársulásai jellemzőek. A víz soha nem járta, magasabb térszínein — mint a kiemelkedő löszhátakon, kunhalmokon — még nyomokban fellelhetők a hajdan nagyobb kiterjedésű löszgyepek maradványai. Ezekben a jól strukturált, zárt gyepekben a szálfüvek és aljfüvek mellett fontos szerepet kapnak a kétszikű lágyszárúak is, ideális élőhelyet biztosítva — sok más állatcsoport mellett — az egyenesszárnyúaknak.

A magasfüvű löszgyepekre a növényzetlakó (fitokol, chortobiont) szöcske- és sáskafajok nagy tömegei jellemzőek. A zavartalanabb, viszonylag nagyobb kiterjedésű gyepfoltokban, főleg kétszikű lágyszárúakon él a magyar tarsza (Isophya costata). A kiemelkedő kórókra, bogáncsokra kapaszkodva élesen, messzehangzóan cirpel a tőrős szöcske (Gampsocleis glabra) hímje. Szintén ragadozó a sokkal kevésbé feltűnő gyakori rétiszöcske (Platycleis affinis) és a csíkos szöcske (Tessellana vittata).

A szöcskék mellett jelentős egyedszámban fordulnak elő a kizárólag növényevő sáskák, amelyek közül a tarlósáskák (Glyptobothrus) és a réti lovacska (Chorthippus) fajok a legtömegesebbek.

A löszgyepek az alacsonyabb térszíneken sokszor szinte észrevétlenül mennek át a jobb minőségű, füves, szikes pusztába, amely sok tekintetben hasonló a löszgyepekhez (fajösszetétel, borítottság), bár megjelennek a szikesedést jelző fajok. A strukturáltságát tekintve szegényebb gyep, fokozatosan vagy szikpadkával csatlakozik az alacsony, ürmös szikes pusztába, amelynek borítottsága is egyre kisebb az erózió formálta padkák szikfoki és vakszik vegatációja felé.

A sziki gyepek legjellemzőbb rovarai a szöcske- és sáskafélék. A zártabb gyepekben — a löszgyepekhez hasonlóan — a növényzetlakó (fitofil, chortobiont) életformájú fajok jellemzőek, a kopárosodás mértékének növekedtével azonban egyre inkább az úgynevezett talajkedvelő (geofil, geobiont) életformák válnak dominálóvá. Ilyenek például a kékszárnyú sáska (Oedipoda coerulescens), a rózsaszín hátsószárnyú olasz sáska (Calliptamus italicus) és az élénkvörös vagy kék hátsószárnyú változó sáska (Celes variabilis*). A hátsószárny citromsárga alapszínében feketéskék szalagot visel a szalagos sáska (Oedaleus decorus). Vannak olyan fajok is, amelyek hőigényüknek megfelelően napszakosan változtatják tartózkodási helyüket, mint például a tengerzöld sáska (Aiolopus thalassinus).

Különösen nagyobb tömegű sáska él a jobb állapotú mézpázsitgyepekben, főként akkor, ha a mikrodomborzat alakulása miatt nagyfokú mozaikosság is jelen van. Tömeges lehet a sziki sáska (Epacromius coerulipes*) és a rövid nyakú sáska (Dociostaurus brevicollis). A korábban gradációival nagy károkat okozó marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus) ma már csak szórványosan fordul elő.

A jelenlegi alföldi területeinken szinte a negyedidőszak elejétől keresztülfolyó Duna, illetve északkelet felől a fokozatosan kiemelkedő Kárpátok ívének hordalékát lemosó kisebb folyók egyre finomodó folyami üledékkel, végül homokkal terítették be a medence jelentős részét. A szél munkája formálta tovább homokborított területeink felszínét, jellemző buckasorokat kialakítva a Duna-Tisza közén és a Nyírségben. A könnyen megmozduló homokon olyan pusztagyepek alakultak ki, amelyeknek egyik közös jellemzője, hogy a növényzeti foltok között kisebb nagyobb szabad homokfelszínek is találhatók. Utóbbiakhoz kötődnek a homokkedvelő (geo-psammofil, geo-psammobiont) egyenesszárnyú fajok, mint az igen jól repülő közönséges és hosszúszárnyú önbeásó sáska (Acrotylus insubricus, Acrotylus longipes). Inkább a talajon tartózkodik a barbár sáska (Calliptamus barbarus). A feltűnő nagyságú és jellegzetes fejformájú psammofil, psammobiont sisakos sáska (Acrida hungarica) a zártabb gyepekben is előfordul, amelyekben szintén a tarlósáskák (Glyptobothrus) és a réti lovacska (Chorthippus) fajok a legjellemzőbbek.

A legalacsonyabb térszíneken kialakuló szikesedő és sziki rétekre, mocsárrétekre nem az egyenesszárnyúak ugyan a legjellemzőbb rovarok, mégis találkozhatunk néhány képviselőjükkel itt is. Itt élnek a tundra sáska (Mecosthetus grossus*) és a hagymazöld sáska (Parapleurus alliaceus*), valamint a kúpfejűszöcske (Conocephalus) fajok. (A*-gal jelzett fajok nem szerepelnek a Fajismertetés fejezetben.)

Hegyi rétek, kaszálók, szikla gyepek, lejtősztyeppek

A főként emberi beavatkozás (kaszálás, legeltetés) nyomán kialakuló hegyi rétek rovartömegéből is kitűnnek a szöcskék és a sáskák. Sok esetben hasonló fajokkal találkozhatunk, mint a természetes sziklagyepekben, a meredek letörésű oldalak lejtősztyeppéiben (Chorthippus és Glyptobothrus fajok). A thamnobiont szöcskék elsősorban a magasfüvű társulásokban jelennek meg nagyobb dominanciával. Közülük általánosan elterjedtnek mondható a zöldes színű, feltűnően éles hangon cirpelő éneklő lombszöcske (Tettigonia cantans). A bükki rétek egyik jellemző szöcskefaja a meglehetősen nagy termetű, zöld színű fogasfarkú szöcske (Polysarcus denticauda) amely a nőstény jellegzetesen fogazott tojócsövéről kapta a nevét. A száraz avarral borított erdőszélek, facsoportok környékén találkozhatunk a kis avarszöcskével (Pholidoptera fallax), valamint a nagyobb termetű rokonával, a szárnyatlan avarszöcskével (Pholidoptera aptera). Különösen fontosak az elterjedésföldrajzi szempontból lényeges fajok, mint a dácikus erdélyi kurtaszárnyú szöcske (Pholidoptera transsylvanica) az Aggteleki Karszton és a Zempléni hegységben, valamint a Kárpát-medence belső peremén az Isophya stysi. Ezeken a sztyepp-jellegű élőhelyeken — bár rejtőzködő életmódja miatt ritkán kerül szemünk elé — él legnagyobb hazai rovarfajunk, a fűrészlábú szöcske (Saga pedo). Mellettük a chortobiont életforma dominál, amelyben fontos komponensek az általánosan előforduló fajok mellett (halványzöld rétiszöcske - Bicolorana bicolor és Roesel-rétiszöcske - Roeseliana roeseli), a sötétzöld rétiszöcske (Metrioptera brachyptera) és a röptében zörgő hangot hallató feketetérdű sáska (Stauroderus scalaris). A rövidfüvű illetve a ritkás borítású gyepekben (sziklagyepek) olyan, elterjedésföldrajzi szempontból fontos geo-chortobiontok dominálnak, mint az érces hangon cirpelő szép hegyisáska (Arcyptera fusca), a piros hátulsó szárnyú kereplő sáska (Psophos stridulus) a fennsíkok magasabb régióiban, és a chorto-geobiont eurázsiai sáska (Stenobothrus eurasius) a Középhegység mészkő sziklagyepeiben. Ilyen típusú élőhelyeken találkozhatunk a csökevényes szárnyú ál-olasz sáskával is (Paracalpotenus caloptenoides).

Összességében tehát nem túlozhatunk akkor, ha azt állítjuk, hogy a száraz és félszáraz gyeptársulásaink jellemző állatfajai közé kell sorolnunk a tömegességükkel és hangadásukkal egyaránt kitűnő szöcske-, de különösen a sáskafajokat. Ezek a fajok — illetve a növénytársulások szerkezete és mikroklímája, valamint az alapkőzet által meghatározott sajátos csoportosulásaik (ökofaunák) — többszörösen is fontos szerepet játszanak a társulások anyag- és energiaforgalmában. Amellett, hogy — elsősorban a sáskák — ürülékükkel cellulózbontó baktériumokat ill. egysejtűeket juttatnak a talajba, ezzel segítve a lebontó folyamatokat, mint elsődleges és másodlagos fogyasztók közvetítő szerepet játszanak a magasabb táplálkozási szintek felé azzal, hogy maguk is táplálékul szolgálnak más állatcsoportok, pl. rovarevő kisemlősök, ragadozó ízeltlábúak (pókok, rablódarazsak, rablólegyek) számára. Legfontosabb ragadozóik mégis a hüllők és madarak.

Az egyenesszárnyúaknak a madarak táplálkozásában betöltött szerepe már régóta ismert részben megfigyelések, részben a gyomortartalom vizsgálatainak eredményei alapján. Ha a fogyasztott egyenesszárnyú fajokat nézzük, azt találjuk, hogy elsősorban a tömegesen megjelenő, nagyobb termetű fajok esnek áldozatul a velük táplálkozó madaraknak. A madárfajokat tekintve viszont csak kevés faj, s azok sem egyenlő mértékben fogyasztanak szöcskéket, sáskákat. Például a Hortobágyon a főként gradációkkor megjelenő pásztormadár a legnagyobb sáskapusztító, de kevéssé marad el mögötte a mindig jelen lévő kékvércse. Jelentősebb mennyiségű egyenesszárnyút fogyaszt a pajzsos cankó, a fehér gólya, a bakcsó, a vörösvércse és a mezei pacsirta is. (A*-gal jelzett fajok nem szerepelnek a Fajismertetés fejezetben.)