Altörzság: Gnathostomata – Állkapcsos gerincesek

Innen: Állatrendszertan-wiki

Altörzság: Gnathostomata – Állkapcsos gerincesek

Az állkapcsok a kopoltyúívek módosulásából alakultak ki.

Páros végtagjaik rendszerint megtalálhatók.

Orrnyílásuk páros.

A koponya nyakszirti régiója kifejlődött.

12 pár agyidegük van.

Belső fülükben mind a 3 belső félkörös ívjárat megtalálható.

Osztály: Chondrichthyes – Porcos halak

  • Porcos váz, amelybe mészsók rakódnak be,
  • Testük vagy orsó alakú (cápák), vagy hát-hasi irányban lapított (ráják); fejük ormányban (rostrum) végződik,
  • Orr- és szájnyílásuk a fej hasi oldalára néz;
  • A kopoltyúfedő többségüknél hiányzik,
  • Úszóhólyagjuk nincs,
  • fecskendőnyílás (spiraculum) rendszerint megtalálható náluk.
  • Nagyobbrészt tengerekben élnek, de a cápák és a ráják közt akad néhány édesvízi faj is.
  • Főként halakkal, rákokkal, kagylókkal táplálkoznak, de ismertek közöttük planktonevő fajok is, pl. a cápák közül az óriás cápa (Cetorrhinus maximus) és az érdes cetcápa (Rhyncodon typus). A nagyobb termetű cápák közül néhány fókákkal, pingvinekkel (az emberre is veszélyes nagy fehércápa (Carcharodon carcharias), a tigriscápa (Galeoserdo cuvier) és a kékcápa (Prionacea glauca)).
  • A cápáknak és a rájáknak több mint 700 faja ismert.


Megjegyzés: A nem ismertetett tömörfejűek (Holocephali) alosztály fajai a cápáktól és a rájáktól eltérően kopoltyúfedővel rendelkeznek, farkúszójuk a külső megjelenés és a belső váz tekintetében részarányos, dificerk típusú. A tömörfejűek úszóik élére támaszkodva a tengerfenéken táplálkoznak. Fogaik egyetlen, madárcsőrre emlékeztető formába olvadtak össze. Fejük ebihalszerű, hátúszóik végén mérges tüskék meredeznek, farokrészük hosszú, ostorszerű. Legismertebb képviselőjük a tengerimacska vagy tengeripatkány (Chimera monstrata).


Alosztáy: Elasmobranchii – cápák és ráják

  • CápákÁllkapcsuk laza szalagokkal kapcsolódik az agykoponyához, kopoltyúfedőjük nincs, kopoltyúrései a test oldalán helyezkednek.
  • Farkúszójuk heterocerk.
  • Bélcsatornájuk rövid, a spirális billentyű közelében propellerszerűen felcsavarodik.
  • A cápák teste áramvonalas, orsó, torpedó alakú.
  • Testük lehet csupasz, vagy a un. fogaspikkelyek (placoid pikkely) fedik.
  • A szájban elhelyezkedő fogaik általában háromszög alakúak, fűrészes szélűek, több sorban állnak.
  • speciális érzékszerv az ún. elektromos érzékelő (Lorenz-féle ampullákkal) is rendelkeznek.
  • A hímeken párzószervek fejlődnek, megtermékenyítésük belső. A hímek párzószerve a hasi úszóik bazális elemeinek csőszerű megnyúlásával alakult ki (pterygoideum vagy mixopterygoideum).
  • Nyílt tengeri fajaik elevenszülők, a nagyobb mélységekben élők, „tojásrakók”, petéiket rendszerint kemény tokba rakják le (,,cápatojás”).

Rend: Lamniformes

  • Úszótövis nélküli cápák (a háti úszóban úszótövis nincs). Két hátúszójuk van, a fark alatti (anális) úszójuk fejlett.

Család: Scylliorchinidae - macskacápafélék

  • Általában kistermetű, fecskendőlyukkal rendelkező fajok. Testük gyakran tarka mintázatú. A partok közelében, a tenger fenékrégiójában élnek.


3. Scylliorhinus stellaris (Linnaeus, 1766) – nagy(foltos) macskacápa

Feje a testéhez viszonyítva nagy. Háta őzbarna, testét kisebb-nagyobb kiterjedésű világos és sötétbarna foltok tarkítják. Nagysága 70-80 cm is lehet. Az európai tengerekben mindenütt gyakori faj. Rendszerint a fenék közelében, a sziklák között keresgél rákokból, kagylókból, halakból álló tápláléka után. Szaporodáskor a kapaszkodókacsokkal ellátott négyszögletes tokba zárt petéit, a sziklákat borító algamezők közé rakja le. A cápatojás mindegyik sarkából szőlőkacsra emlékeztető nyúlvány ered, amely a vízinövényekre tekeredve rögzíti a petét. A fiatal macskacápa több hónapon keresztül fejlődik a tokban, s amikor elhagyja azt, nagysága már 10 cm is lehet. Emberre veszélytelen faj. Húsa kissé rágós, de ehető.


4. Scylliorhinus canicula (Linnaeus, 1766) – kis(pettyes) macskacápa

Kisebb termetű faj, bőre érdes tapintású. Barnás színű testét apró sötétbarna foltok mintázzák. Nagysága 50 cm. Elterjedési területe az előző fajéval megegyező, de annál gyakoribb. A nagy macskacápával ellentétben az iszapos moszatokkal sűrűn benőtt sekély tengerparti szakaszokat részesíti előnyben. Ragadozó, éjszaka jár táplálék után. A nőstény petéinek tokja kisebb, mint az előző fajé, szaporodása hasonló.


  • RájákTestük hát-hasi irányban (dorzoventrálisan) lapított.
  • Mellúszóik a test oldalára tolódtak, belső oldaluk a nyakszirti tájékkal és a törzs oldalával összenőtt. A mellúszók és a törzs összeolvadásából kialakult test változatos formákat ölt, lehet rombusz, kör vagy ovális sokszög alakú.
  • A bőrük a cápákéhoz hasonló.
  • A szem mögött a háti oldalon valamennyi rájának vannak fecskendőnyílásai.
  • A ráják gyakorta kifejezett szexuális dimorfizmust mutatnak.
  • Ovoviviparok (kivéve a Rajidae család fajait).
  • A ráják főleg tengerekben élnek, de néhány mérgező rájafaj (Dasyatidae-Tüskésrájafélék), valamint a fűrészesrája-félék (Pristidae) behatolnak a folyók torkolatába és a folyókba is.
  • Elektromos szervvel is rendelkezhetnek, ami a zsibbasztórája-félék (Torpedonidae) egyik legjellemzőbb tulajdonsága.

Rend: Rajiformes - rájaalakúak

Család: Pristidae - fűrészesrája-félék

    • Rostrumuk hosszú, oldalt fogazott.
    • Elevenszülők.
    • Trópusi, szubtrópusi tengerekben élnek.


5. Pristis pristis (Latham, 1794) – fűrészes rája

Teste megnyúlt, alakja sok tekintetben emlékeztet a cápákéra. Állkapcsában őrlőfogak helyezkednek el. Nagysága elérheti az 5 m-t is. Az Atlanti-óceán keleti területein fordul elő. Apró rákokkal, férgekkel, kagylókkal táplálkozik. Elevenszülő, ivadékainak – melyeknek száma 20-nál több is lehet – fűrészes rostruma csak a szikzsák felszívódása után szilárdul meg.


Család: Rajidae - valódirája-félék

  • A mellúszóik fejlettek, a hát- és farok alatti úszók mérete redukálódott.
  • A valódi ráják a Csendes-óceán középső részét, a Vörös-tengert és a Perzsa-öblöt kivéve valamennyi óceánban honosak.
  • Igen gyakoriak a családba tartozó fajoknál a fajon belüli morfológiai variációk. (A tág elterjedési területtel rendelkező fajaiknál polimorfizmusuk a tengeri klímák hatására alakul ki, ami mintegy „termikus barrierként” a populációk elszigetelődését, és lassú genetikai elkülönülésüket is eredményezi)

6. Raja clavata (Linnaeus, 1766) – tövises rája

Teste széles, mellúszóját is figyelembe véve rombusz alakú. Hátbőrén a gerinc felett tövisek, ún. bőrfogak figyelhetők meg. A hím 70 cm, a nőstény 125 cm hosszú. Az európai tengerparti területek egyik leggyakoribb rájája. Előszeretettel tartózkodik sekély, iszapos aljzatú tengerszakaszok területén. Tápláléka tarisznyarákokból, apróbb lepényhalakból és más fenéklakó élőlényekből kerül ki. Nőstényei belső megtermékenyítésűek, petéiket nagyméretű, kemény burkú (héjú) petetokokban rakják le. Négyélű tojásai végén indaszerű nyúlványok vannak. A petéket tartalmazó tokjaikat hableány erszényének is nevezik


7. Raja batis (Linnaeus, 1766) – sima rája

Hátoldala piszkosszürke vagy barnás árnyalatú, melyet világos és sötétebb foltok tesznek márványozottá. Hasoldala halványszürke, szabálytalan alakú foltokkal díszített. Testnagysága átlagosan 150 cm. Az Atlanti-óceán északi részétől Izland partjain át Portugáliáig szinte mindenütt honos a tengerek fenékrégiójának közelében. Rákokból és kisebb halakból álló táplálékát sajátos módon szerzi meg. Rombusz alakú testével a táplálékul szolgáló állatokat az aljzatra nyomja, és oldallebenyeivel a szájnyíláshoz tereli azokat. Szaporodása a tövises rájához hasonlóan megy végbe.