Altörzs: Crustacea - Rákok

Innen: Állatrendszertan-wiki

Altörzs: Crustacea – Rákok

Változatos alakú, nagyságú és életmódú állatok. Méretük néhány mm-es nagyságtól (planktonikus szervezetek) több cm-ig változhat.

• Testfelépítésük: 3 testtáj (fej, tor, potroh). A fej és a tor a legtöbb fajnál összenőtt és fejtort képez (cephalothorax). Testüket hátpajzs (carapax) védi, amely másodlagosan elcsökevényesedhet.

• A kutikula többé-kevésbé kemény, mivel szervetlen sók (főleg kalciumkarbonát) rakódnak bele.

• A fejen 5 pár végtag eredetű függeléket találunk (és a 6. a szemnyél, ahol megvan): 1. csáp (1. antenna v. antennula), 2. csáp (antenna), rágó (mandibula), felső állkapocs (1. maxilla v. maxillul

Altörzs: Crustacea – Rákok

• Változatos alakú, nagyságú és életmódú állatok. Méretük néhány mm-es nagyságtól (planktonikus szervezetek) több cm-ig változhat.

• Testfelépítésük: 3 testtáj (fej, tor, potroh). A fej és a tor a legtöbb fajnál összenőtt és fejtort képez (cephalothorax). Testüket hátpajzs (carapax) védi, amely másodlagosan elcsökevényesedhet.

• A kutikula többé-kevésbé kemény, mivel szervetlen sók (főleg kalciumkarbonát) rakódnak bele.

• A fejen 5 pár végtag eredetű függeléket találunk (és a 6. a szemnyél, ahol megvan): 1. csáp (1. antenna v. antennula), 2. csáp (antenna), rágó (mandibula), felső állkapocs (1. maxilla v. maxillula) és alsó állkapocs (maxilla).

• Ősi lábtípusuk a hasadtláb, amelyből levél és a pálcaláb vezethető le.

• Váltivarúak, de egyes fajaik szűznemzéssel is szaporodhatnak.

• Fejlődésmenetük: - közvetlen, lárva-alak nélküli fejlődés (epimorfózis); - átalakulásos, lárva-állapoton át történő, szelvényszerző fejlődés (anamorfózis).

• Élőhelyüket tekintve nem túlságosan szennyezett kontinentális vizekben (álló és folyóvízben, időszakos vizekben) és tengerekben egyaránt megtalálhatók. A szárazföldi fajaik nyirkos, páradús környezetben, kövek, fakéreg alatt, avarban, pincékben stb. fordulnak elő.

• Táplálkozásmódjuk rendkívül változatos: növényevők, ragadozók, dögevők, paraziták egyaránt előfordulnak közöttük.

• Ősi lábtípusuk a hasadtláb, amelyből levél és a pálcaláb vezethető le.

• Váltivarúak, de egyes fajaik szűznemzéssel is szaporodhatnak.

• Fejlődésmenetük: - közvetlen, lárva-alak nélküli fejlődés (epimorfózis); - átalakulásos, lárva-állapoton át történő, szelvényszerző fejlődés (anamorfózis).

A két fő lárva-típus a nauplius-lárva és a zoëa-lárva. A nauplius-lárva másik neve fejlárva, ez egy szelvényezetlen, tojásdad, 3 pár végtaggal (antennula, antenna, mandibula) és egy pontszemmel (nauplius-szem) rendelkező, úszó lárva-alak. A zoëa-lárva másik neve tövises lárva, a fején lévő hatalmas tövis miatt. Ez egy fejlettebb lárva-alak, melynek fejtora és 6-szelvényű potroha van. A fejen 1 pár nyeles, összetett szemet és az 5 pár feji végtag kezdeményét viseli.


Nauplius lárva
Zoea lárva















A toron lévő lábak a torlábak (thorakopodium), a potrohlábakat (pleopodium) nevezzük (csak a Malacostraca-nál vannak). Jelentősen különböznek a torlábaktól, ugyanis sohasem járólábszerűek, hanem többnyire úszásra szolgáló hasadtlábak. Az első párok egyike a ♂-nél a sperma továbbítására szolgáló szerv (gonopodium), míg az utolsó pár potrohláb (uropodium) lemezszerűen lapított lehet és a telson-nal a farokúszót alkotja. Az első egy vagy több torláb a táplálkozás szolgálatában állhat: un. állkapcsi lábbá (maxilliped) alakul. Azok a torlábak amelyek nem működnek össze a szájrészekkel járólábaknak (peraepodium) nevezzük.


Img1643234036814.png

A. Hasadt láb (Mysida) – ősi formájában három ízű alapból (protopodit) áll, amelyen egy belső ág (endopodit) és egy külsőág (exopodit) ül. De maga az alap is viselhet külön belső és külső, többnyire lebenyszerű nyúlványokat, amelyeket enditeknek és exiteknek nevezünk. Enditek lehetnek a száj közelében lévő végtagokon és rágószervekként működnek. Exitek a csípőízeken alakulhatnak ki, amennyiben kopoltyúként szolgálnak epipoditoknak nevezzük őket.

B. Pálcaláb láb (Isopoda) – módosult hasadtláb, amikor a protopodit és endopodit ízek egy sorban állnak, exopodit pedig nincs. Pl. tízlábú rákok, ászkák, bolharákok torlábai. Főleg lépegető helyváltoztatásra vagy fogásra szolgálnak.

C. Levélláb (Anostraca) – Lemezszerűek, a test hossztengelyére merőlegesen állnak, vékony kitinből épülnek fel, csak a belső feszültség tartja az alakjukat. Alakjuk igen változatos, az egymás mögött elhelyezkedő levélláb-párok feladatai: 1. evezve előre hajtják a testet, 2. végzik a gázcserét, 3. kiszűrik a vízből a lebegő tápanyagszemcséket.

• Élőhelyüket tekintve nem túlságosan szennyezett kontinentális vizekben (álló és folyóvízben, időszakos vizekben) és tengerekben egyaránt megtalálhatók. A szárazföldi fajaik nyirkos, páradús környezetben, kövek, fakéreg alatt, avarban, pincékben stb. fordulnak elő.

• Táplálkozásmódjuk rendkívül változatos: növényevők, ragadozók, dögevők, paraziták egyaránt előfordulnak közöttük.


Osztáy: Branchiopoda – Levéllábú (kopoltyúlábú) rákok


Alosztáy: Sarsostraca

Rend: Anostraca – Csupaszlevéllábúrák-alakúak

1. Artemia salina (Linnaeus, 1758) – sóféreg

Mindössze 15 mm hosszú. Testük szelvényezett, általában annyi szelvényre oszlik, amennyi mm nagyságúak. A szelvényeiken találhatóak levélláb-párok, amelyek a mozgást és a táplálkozást segítik elő, valamint itt találhatóak a kopoltyúk is. Színük roppant változó, de a domináns színforma a halványpiros. A színük alakulása nagymértékben függ a só koncentrációjától (általában nagyobb só-koncentrációval élénkebb szín párosul). Szinte kizárólag szűznemzéssel szaporodnak. Ez annak tudható be, hogy a hímek nagyon ritkán fordulnak elő természetes körülmények között. Ez a rákocska, pontosabban a szárított petéje és a lárvája haleleség volta miatt közismert az akvaristák körében. Szinte az egész világon megtalálható, főleg sósvizű tavakban, vagy nagyobb só-koncentrációjú belvizekben, pocsolyákban. Legfőbb előfordulási területe azonban az Egyesült Államok-ban található Nagy-Sóstó. Tengerek vizében nem él, feltehetően annak só-koncentrációja, valamint egyéb (a sórák szaporodásához szükséges) ásványianyag koncentrációk kedvezőtlen alakulása miatt. Kifejlett állapotban hazánkhoz legközelebb Erdélyben találkozhatunk vele.

Alosztáy: Phyllopoda – levéllábú rákok

  • Változatos testalkatú rákok.
  • Közös bennük, hogy torukon levéllábakat viselnek, amire az osztály neve is utal.
  • A fejen egy pár nagy, összetett szemük és naupliusz-szemük is van

Rend: Notostraca – Pajzsoslevéllábúrák-alakúak

  • Testük nagy részét a fej utolsó szelvényeiből eredő lágy fejtorpajzs borítja be, de a testhez nem nő hozzá.
  • A törzsszelvény számuk a negyvenet is meghaladja.
  • Összetett szemeik ülők.
  • Mindkét pár csáp csökevényes (alig látszik). Tapogató funkcióját az 1. pár lábból eredő 3-3 ostor veszi át (vegyi érzékelés, tapogatás).
  • Hanyatt és hason egyaránt képesek úszni.
  • Fejlődésmenetük anamorfózis.

2. Triops cancriformis (Bosc, 1801) – nyári pajzsosrák

A másik magyarországi fajtól a két hosszú farokvilla közt lévő függelék hiánya különbözteti meg (2* akkora, mint a másik faj). Időszakos, agyagos pocsolyákban, a nyár folyamán és ősszel lelhetünk rá. Igyekeznek minden táplálékforrást hasznosítani, hogy minél előbb kifejlődhessenek és lerakhassák a kiszáradásnak is ellenálló petéiket (rovarlárvák, ebihalak, vízibolhák, csupasz levéllábú rákok). Ez a gyakoribb faj. Szinte kizárólag nőstény egyedekkel lehet csak találkozni, amelyek szűznemzéssel szaporodnak.

3. Lepidurus apus (Linnaeus, 1758) – tavaszi pajzsosrák (24:1)

Nagysága 5-6 cm. Zöldesbarna színű, külső megjelenésében az előző fajhoz hasonló, de annál lényegesen ritkább rákfaj. Attól kisebb mérete és a farokvilla ágai között elhelyezkedő lemezszerű függeléke különbözteti meg. Kora tavasszal hóolvadás után jelenik meg (március-április). A vízhőmérsékletre igen érzékeny faj, ha az élőhelyének vize 15 oC- nál melegebb, már csak igen ritkán figyelhető meg.


Rend: Diplostraca

Alend: Cladocera Ágascsápúrák-alkatúak

  • Ezeknek a pici rákoknak a testét kabátszerűen burkolja a két félből álló héj, fejük szabadon marad.
  • Két összetett szemük a fejtetőn eggyé olvadt.
  • A második pár csáp (antenna) kétágú evezőcsáppá alakult. Ezek csapkodása eredményezi a vízibolhák mókás, kissé nehézkes, bolhára emlékeztető ugráló mozgását a vízben.
  • Az ágascsápú rákok többsége az édesvízi plankton tagja.
  • Epimorfózissal fejlődnek, a nőstények teste és héja között kialakult költőtérben. Áttelelő tartós petéik jellegzetes alakú költőtasakban ősszel tömegesen találhatók a vizek felszínén.
  • A vízből szűrik ki táplálékaikat: szerves törmelékkel, baktériumokkal, egysejtűekkel, moszatokkal táplálkoznak.

A vízibolhák alakjukban leginkább vesére hasonlítanak, melyek csak egy összetett szemmel (igaz, van egy mellékszemük is), kettő kétfelé ágazó csáppal és levél alakú, a páncélzaton belül elhelyezkedő végtagokkal rendelkeznek, melyek a víz áramlását és ezáltal az élelem és az oxigén szájba és kopoltyúba jutását segítik. A testük majdnem teljesen átlátszó. Életük időtartama (a petéből a költőtérbe kikelve a felnőtt egyedek haláláig) nagyban faj- és környezetfüggő. A D. magna átlag életkora 25 oC-on 40 nap, míg 20 oC-on 56 nap. A D. pulex 20oC-on megközelítőleg 50 napig él. A vízibolhák életében négy megkülönböztethető szakasz van: 1. peteállapot, 2. lárva, 3. ivadék, 4. felnőtt kor. A 6-10 egyszerre kibocsátott pete a költőtérbe kerül. A petékből a költőtérben kelnek ki a kis vízibolhák, melyek alakra megegyeznek a felnőttekkel. Innét (az anya vedlésével egyidőben) kb. két nap múlva szabadulnak. A teljes érettséget 6-10 napos korukban érik el. A Daphnia-k energiájuk legnagyobb részét szaporodásra fordítják (D. magna 69%, D. pulex 67%), míg növekedésre viszonylag keveset (23%). A gyors szaporodásba fektetett rengeteg energia oka az, hogy minél inkább ki tudják használni a jó környezeti feltételeket.


4. Daphnia magna Straus, 1820 – nagy vízibolha

Amióta csak létezik akvarizálás, ez a legnépszerűbb élő eleség. Hímje 2, míg a nőstény 3-5 milliméter nagyságú. A színük a halvány sárgától a lazacszínű rózsaszínig terjedhet, ezt gyakran az élelemforrásuk szabja meg. Nagy hőmérsékleti tűréshatár jellemzi őket, de az optimum 18-22 Co. A természetben nem sűrűn fordul elő, de ahol feltűnik, ott hatalmas kolóniákat képez. Bár a D. magna is szaporodik szűznemzéssel, de sokkal kevésbé hajlamos rá, mint a D. pulex.


5. Daphnia pulex Leydig, 1860 – kis vízibolha (23:2)

Általánosságban elmondható, hogy a Daphnia. pulex a D. magna kicsinyített hasonmása. A hímek 1,5, a nőstények 2,5 - 3,5 milliméter hosszúságúak. Színe a sárgától egészen a majdnem vörösig terjedhet. A rossz környezeti kondíciók bekövetkezte után igen gyorsan átvált a szűznemzéssel történő szaporodásmódra.


Osztáy: Maxillopoda

  • Az ide tartozó rákok közös jellemzője: egyágú első csáp, 6 tor- és 5 potrohszelvényük van

Alosztály: Branchiura – haltetvek

  • Egész testfelépítésük az időszakos parazita életmódhoz alkalmazkodott.
  • Lapítottak, potrohuk kiszélesedett és úszóvá módosult.
  • Szájszerveik kapaszkodó-, tapadószervekké és szúró-szívó sertékké alakultak.
  • Nagyságuk 5-15 mm.
  • Epimorfózissal fejlődnek.


Rend: ARGULOIDA

6. Argulus foliaceus (Linnaeus, 1758) – közönséges pontytetű (23:12)

Hossza 6-9 mm. A fejtor széles, tojásdad. Potroha mélyen be van vágva, karéjai szélesen lekerekítettek (jól úsznak). Maxilla-i nagy tapadókorongokká alakultak át, melyek segítségével illetve a csápokat és a hátpajzsot borító apró horgok réven időszakosan halak testére tapad és vérüket szívja (tűhegyes szúró-szívó szájszerv). A pontyféléken kívül csukán, sügéren sőt ebihalakon is megfigyelték. Közvetlenül a kopoltyú mögött v. has ill. hátúszók tövénél rögzíti magát, valamint a szájüregbe bemászva szívja a gazda vérét. Vérszívás után leválik áldozatáról, majd úszkáló életmódra tér át, több hétig nem táplálkozik. Halastavakban való kártétele inkább közvetve jelentékeny, mivel a halak bőrén ejtett sebek könnyen elgombásodnak. A legtöbb édesvízi ráktól eltérően a pontytetű nem hordozza magával a petéit, hanem megtermékenyítés után kövek, vízinövények felszínéhez ragasztja.


Rend: Ostracoda – kagylósrákok

  • A kagylósrákok egész testét egy két félből álló, meszes, kagylószerű héj zárja közre. A héjon nincsenek évgyűrűszerű növekedési vonalak.
  • Nauplius-szemük mindig, összetett csak ritkán van.
  • Jól fejlett egyágú (1.) antennájuk segítségével többnyire az aljzaton vagy a vízi növényeken mászkálnak.
  • Egyedfejlődésük anamorfózissal megy végbe, melynek során megjelenik a már héjjal rendelkező cypris-lárva, amely egy atipikus naupliusz-lárva.
  • Ragadozó, dögevő, növényevő, törmelékevő fajaik is vannak.
  • Hazánkban kb. 60 fajuk él.


Alosztály: Copepoda – evezőlábú rákok

  • Torpedó alakú, néhány mm-es rákocskák (1-2 mm nagyságúak –max. 10 mm).
  • Keskeny, farok szerű potrohuk végén erősen sertézett farokvillát (furca) viselnek.
  • Csak egy páratlan homlokszemük van. Innen ered a kandicsrák elnevezésük.
  • Az egyágú, jól fejlett első pár antenna mozgásszervként szolgál.
  • Legtöbbjük a zooplankton tagja, de vannak közöttük aljzaton élők és élősködő fajok is.
  • Váltivarúak, szaporodásuk túlnyomórészt ivaros módon történik. Párzáskor a hím ölelőcsápjaival megragadja a nőstény farokvilláját, és az ivarnyílás közelében annak testéhez ragasztja ondótokját.
  • Ellenálló burokkal védett petéiket a nőstények csomók formájában magukkal hordozzák.
  • Anamorfózissal fejlődnek.
  • Számos gazdaságilag fontos halfaj táplálékai (hering, tőkehal).

Rend: CYCLOPOIDA

7. Cyclops Müller, 1785 genus

Szökdécselve úszkálnak a vízben, - „úszó kandics” Jellegzetes úszásmódjuk úgy jön létre, hogy felváltva csapkodnak a páronként összekapcsolt torlábakkal illetve a hosszú csápjaikkal. Ragadozók (gyűrűsférgek, szúnyoglárvák stb.). vagy növényevők (moszatokat fogyasztanak). A nőstényeik a potrohukon két petecsomót hordoznak.


Rend: CALANOIDA

8. Diaptomus Westwood, 1836 genus

Hosszú csápjaival magát a vízben lebegtető - „lebegő kandics”. Az első csáp pár legalább olyan hosszú, mint a test. Lebegést elősegíti, hogy a testükben igen sok olaj gömböcske van, (melyek testük fajsúlyát csökkentik), továbbá a lábakon, a farokvillákon és a csápokon pillás függelékek növelik a testfelületet. Apró planktonikus lényeket szűrnek ki a vízből (70 ml/nap). A víz kiszáradását is átvészelik (bőrmirigyeik révén váladékot termelnek, erre talajszemcsék tapadnak—védőburok jön létre). A nőstényeik potrohukon egy petecsomót hordoznak.


Alosztály: Thecostraca

Alosztályág: CIRRIPEDIA Kacslábú rákok

Rend: PEDUNCULATA

  • Korábban a puhatestűekhez sorolták őket, de egyedfejlődésük és lárvastádiumaik tisztázták rendszertani helyzetüket.
  • A kifejlett állatok nagymértékben átalakult, többé-kevésbé állandóan az aljzathoz rögzülnek.
  • Az első csápok tapadószervek.A hátpajzs köpenyként veszi körbe a testet, melyet mészlapok szilárdítanak (a mészlemezek az állatokat kör alakban veszik körül).
  • Szűrő életmódot folytatnak (a tori hasadtlábakkal „kacslábak” szűrik ki a vízből táplálékukat.Több naupliusz stádiumuk és cyprisz lárvájuk van, mely szabadon úszik, majd letapad (naupliusz szem mellett, összetett szemük is van, a csápon pedig tapadókorong).
  • Általában hímnősek.


9. Lepas anatifera Linnaeus, 1767 kacsakagyló

Teste nyélre és törzsre tagolódik, hossza nyéllel együtt 80 mm. Szűrő életmódot folytat (kis rákok, baktériumok, egysejtűek és moszatok a fő táplálékai). Előszeretettel tapadnak gerendákra, úszó hínárra vagy hajók vízvonal alatti falára.


Osztáy: Malacostraca


Alosztáy: Eumalacostraca – Felsőrendű rákok

  • Szelvényszámuk állandósult (közös levezetett jelleg): 21 (6 feji, 8 tori és 7 potroh szelvény).
  • A felsőbbrendű rákok viselnek potroh lábakat, és az utolsó előtti szelvényen egy pár hasadt láb (uropodium) található. A torlábak járólábak vagy „pálcalábak”
  • Az anamorfózissal fejlődőeknél az átalakulás során megjelenik a csak a felsőbbrendű rákokra jellemző zoëa-lárva (tövises-lárva).


Rend: Mysidacea – Tanúrák-alakúak

  • Karcsú, hosszú testűek.
  • Hátpajzs legfeljebb az első három torszelvénnyel nőtt össze, de hátul csaknem az egész tort fedi.
  • Potrohlábak (legalábbis a nőstényeken) erősen elcsökevényesedtek, a helyváltoztatásban nem vesznek részt.
  • Nagyrészük tengeri, de vannak édesvíziek is.

10. Limnomysis benedeni Czerniavsky, 1882 pontusi tanurák

Kicsi, 9-18 mm-es, lágy testű rák. Nyeles összetett szemei vannak, a hátpajzsa rövid. Jellegzetesen púpos teste üvegszerűen átlátszó, rajta csillag alakú színsejteket (chromatophora) lehet megfigyelni. Torlábai teljesen hasadtak, innen a rend elnevezése. A Balatonba telepítették (1950-es évek Woynarovich Elek) be haleleségnek a Kaspi-tó és a Fekete-tenger vízgyűjtő területéről (Pontusi-faunarégió). Napjainkra a Balatonon kívül a Duna hínárosaiban talált megfelelő élettérre, ahol ágascsápú és evezőlábú rákokat ragadoz. A rákocskákat torlábaival gombóc formájú csomókba gyűjti össze, majd elfogyasztja.


A következő két rend közös jellemvonása a hátpajzs hiánya, az egyágú torlábak, az ülő összetett szem és a lábak tőízének a lemezekké alakulása.


Rend: Isopoda – Ászkarák-alakúak

  • Hát-hasi irányban lapított testű rákok.
  • Latin nevüket, ami lefordítva „egyenlőlábúak”-at jelent, a nagyjából egyforma alakú tori (járóláb) pálcalábaikról kapták.
  • Potrohuk feltűnően kisebb, mint a toruk, ami a végén potrohpajzsot (pleotelson) alkot. A rajta lévő lábaknak egyrészt a légzésben, másrészt a párzásban van szerepük. A potrohon 6 lábpár helyezkedik el, a hímek 1-2. potrohlába párzószervvé módosult.
  • A kb. félszáz magyar faj közül 4 vízi, a többi szárazföldi életmódhoz alkalmazkodott.
  • Epimorfózissal fejlődnek (kivételek ez alól a tengeri élősködő fajok). A petéket kikelésükig a nőstény a tor hasi részén található költőtáskában (marsupium) hordja, amely a torlábakon képződő költőlemezekből alakul ki a „terhesség” idejére.


Alrend: Asellota – Édesvíziászka-alkatúak

  • Potrohpajzsuk fejlett (az utolsó 5 szelvény összeolvadásával jött létre).
  • Faroklábuk villás.
  • Vízben élnek.


11. Asellus aquaticus (Linnaeus, 1758)közönséges víziászka (24:9)

Szürkésbarna, foltozott, 1-1,5 cm hosszú, lassú mozgású állat. Hátpajzsa hiányzik, hát-hasi irányba lapított testű. A farokláb messze kinyúlik a potrohpajzs alól. A torlábakon viselt kopoltyúkkal lélegzik. Vedléskor párzanak, ilyenkor a jóval kisebb hím a nőstény hátára kapaszkodva vár a megfelelő alkalomra. Mindenféle álló- és lassúfolyású vízben előfordul, gyakori. Úszni nem tud, helyzetét pálcalábaikon lépegetve változtatja. Növényekkel illetve növényi korhadékokkal táplálkozik. Igen tág tűrőképességű, a vizek elpárolgását a talajba ásva vészeli át, de fagyáskor a jégbe zárva is életben marad. Egyes halfajok kedvelt elesége.


Alrend: Oniscidea – Szárazföldiászka-alkatúak

  • Potrohpajzsuk fejletlen, csak két szelvény forrt össze.
  • Potrohlábaik lemezszerűek, kétágúak. Bennük foglalnak helyet az állandóan nedvesen tartott kopoltyúk és sokuknál a járulékos légzőszerv is, az ún. tracheális szerv. Ezt a szervet „fehér szerv”-ként is emlegetik, mert élő állatokon, fehér pontocskák alakjában szabad szemmel is megfigyelhető.
  • Kutikulájuk erősen meszes, általában sötéten pigmentált.
  • Mint a magyar elnevezés is mutatja, szárazföldi életmódra tértek át, de a párás, nedves élőhelyeket részesítik előnyben. Az a tulajdonságuk, hogy szaporodásukban is függetlenedtek a víztől, kiemeli őket az összes többi rák közül, és nagyon fontos csoporttá teszi őket.
  • Főleg avarral, korhadó növényi részekkel táplálkoznak, ezért szerepük a humuszképzésben jelentős.


12. Oniscus asellus Linnaeus, 1758 – foltos pinceászka v. faliászka (24:7)

Feketésbarna alapszínét a hát közepén lévő világosabb foltok és az oldalán végigfutó világos foltsor tarkítja. 15-18 mm-es nagyságú. Eredetileg Nyugat-európai-atlantikus elterjedésű volt, de mára már az ember széthurcolta, így É-Amerikában is megtalálható. Tracheális szerve nincs. Kopoltyúit a potrohlábak tövén nyíló mirigyek tartják állandóan nedvesen. Párás, nyirkos helyeken, pincékben, üvegházakban előforduló, gyakori faj, mely a veteményest is megdézsmálhatja. Nedvdús terményeket: burgonya, sárgarépa, hagyma, fejeskáposzta, gyümölcsök - sőt a gombapincékben még a gombákat is megrágja.


13. Porcellio scaber Latreille, 1804 – érdes pinceászka (24:8)

Közép-Európában ez a legelterjedtebb ászkafaj. 11-16 mm hosszú, viszonylag megnyúlt teste sötétszürke. A finomabb szemcsézettség mellett, durva, nagy kiemelkedő a fejen és a test elején többé-kevésbé harántsorokba rendeződött szemcsék figyelhetők meg (néha csúcsosak és szabad szemmel is láthatók). Tökéletlen gömbölyödésre képes. Szabadban és pincékben egyaránt gyakori, kertekben felhalmozott kövek, téglarakások közt is előfordul. Nyirkosságot kedvelő. Főleg korhadó növényekkel táplálkozik, de a pincékben tárolt zöldségféléket, burgonyát is megrágja. Eredetileg Nyugat-európai-atlantikus elterjedésű faj, de mára már Közép és Észak-Európában is megtalálható.


14. Armadillidium vulgare (Latreille, 1804) – közönséges gömbászka (24:6)

Nagysága: 17-21 mm. Szürkésbarna vagy palaszínű, esetleg márványozott. Köztakarója sima, finoman pontozott. Veszély esetén tökéletesen össze tud gömbölyödni, ami alatt azt értjük, hogy a csápját is elrejti a testéből kialakult gömb belsejében. Van tracheális szerve. Napos száraz helyeken kövek alatt fordul elő. Nagy a hő és szárazságtűrése.

Kelet-mediterrán faj, ma azonban Európában, Kis-Ázsiában és Észak-Amerikában is megtalálható. Fő élőhelyei: az Alföld akácosai, erdei és fekete fenyvesei, de nyirkos erdőszéleken és pincékben is előfordul. Alkalmi cukorrépa károsító.


Rend: Amphipoda – Felemáslábúrák-alakúak

Testük oldalirányban lapított, 5-35 mm-es állatok.

Hátpajzsuk nincs. Szemük nyeles.

Első torszelvényük a fejhez csatlakozik, ennek végtagjai állkapcsi lábbá alakultak. További 4 pár torláb előre irányul, ebből kettő ollós fogóláb. A hátsó 3 pár torláb hátrafelé álló járó, illetve kapaszkodó láb.

A potrohlábpárok közül három pár úszó-evezőláb (és a toron található kopoltyúkhoz is ezek hajtják a vizet), a hátsó hárommal pedig az aljzatról elrugaszkodva képes a rákocska nagyokat szökkenni. Innen kapták ezek a rákok a közismertebb „bolharákok” elnevezést is.

Epimorfózissal fejlődnek.


15. Gammarus fossarum Koch, in Panzer 1835 – közönséges bolharák (24:3)

Sárgásfehér, néha vöröses. 12-18 mm. A Dunántúlon és az Északi-Középhegység patakjaiban kövek alatt, vízbe hullott levelek között találhatunk rá. Az aljzaton az oldalára fekve ugrálva, vagy a mélyebb vízben úszva próbál elmenekülni. Növényi anyagokat, dögöt, rovarlárvákat, kisebb férgeket fogyaszt.


16. Niphargus Schiödte,1849 – vak bolharákok (24:5)

Szemük nincs és általában pigmenttálatlanok, mivel barlangokban, talajvízben és kutak vizében élnek. Gyakran kisodródnak eredeti élőhelyükről, így forrásokban, sőt a vízvezetékekben is megtalálhatók. Testük megnyúltabb, mint a Gammarus genus tagjaié. 15-19 mm-esek. Elődeik a tengerparti talajvizekből hatoltak be a felszín alatti édesvizekbe.


Rend: Decapoda – tízlábú rákok

Nagytermetű, kemény páncélú, nyeles összetett szemű rákok.

Fejlett fejtoruk van, mely a fej és a 8 összeolvadt torszelvény összeforrásával jött létre.

A rend a „tízlábú” nevet onnan kapta, hogy a nyolc pár torláb közül öt pár, azaz tíz láb működik járólábként. Az első három pár állkapcsi lábbá alakult és sok esetben kisebb vagy nagyobb ollót visel. Potrohukon hat pár hasadt láb van, melyek közül a hímeknél két pár párzólábbá módosul. A nőstényeknél a potrohlábak a peték hordozásában vesznek részt.

A Decapoda-k túlnyomó többségének fejlődésmenete anamorfózis, melynek során megjelenik a zoëa-lárva. Kivételt képeznek az édesvízi fajok, így a nálunk élő 3 faj is, melyek epimorfózissal fejlődnek.

Hát-hasi irányban lapított, erőteljes mászó torlábakkal rendelkező rákok. Potrohlábaik nem úszólábak. Leginkább fenéklakók.

Testük inkább hengeresnek mondható, a potroh fejlett. Első 3 pár torlábuk ollót visel. A vízfenéken mászkálnak, de gyors hátrafelé haladásra is képesek potrohuk alácsapásával.

Nyári vedlésük után, mielőtt új páncéljuk megszilárdulna, „vajrák”-nak nevezik. Ez a sebezhető állapotuk 8-11 napig tart, amit elrejtőzve vészelnek át. Az élő állatok zöldes-színezetűek, ami a kék és vörös színanyagaik keveredéséből alakul ki. Főzés során a kék festőanyag kioldódik és a visszamaradt piros adja a jellegzetes „főtt-rák vörös”-et.

A három magyarországi fajt a fejtorpajzs (carapax) és az ollók alapján lehet elkülöníteni.

Epimorfózissal fejlődnek és a nőstény által hurcolt petékből apró, érett rákocskák bújnak ki.

Számuk az utóbbi időben a vizeink szennyezése miatt jelentős mértékben csökkent.


17. Astacus astacus (Linnaeus, 1758) – folyami rák (24:10)

Az ollója vaskos, erős. A carapax-án 2 pár postorbitális kitinléc van. A hosszú, keskeny csőrnyúlvány (rostrum) középvonala mentén fogazott, szélei majdnem párhuzamosan futnak. A félkörös nyakbarázda végén erős fog van. Kemény páncélú, barnás-olajzöld színű, 15-25 cm-es rák. Csendes folyású vizekben, tavakban olyan helyen él, ahol megfelelő búvóhelyet talál a belógó gyökerek, vízi növények között. A nőstény sárga színű petecsomóit és kicsinyeit egy hónapos korukig a potrohlábain hordozza. Éjszaka jár táplálék után: növényi eredetű anyagokat, rovarokat, csigákat és dögöt fogyaszt. Régen gyakori volt, ma már ritka. A víz-szennyezésre rendkívül érzékeny. A rákpestis (Aphanomyces astaci - gombás megbetegedés) Európa nagy részén kipusztította szinte az egész állományt, mára már csak elszigetelt vizekben fordul elő, amelyeket elkerült a fertőzés.


18. Astacus leptodactylus Eschscholtz, 1823 – kecskerák (24:11a-b)

Hossza 15-25 cm. Az olló hosszú és karcsú. A carapax 2 pár postorbitális kitinléce erőteljes. A rostrum oldalsó élén általában 5-6 fog van. A félkörös nyakbarázda két végén erős, hajlott fog található. Ollói a folyami rákéhoz viszonyítva karcsúbbak, szürkésfehér színűek, felül márványozottan foltozottak, páncélzata puha. Ázsiai (Kaszpi) eredetű, alföldi faj. Nálunk álló, vagy lassú folyású, zavaros vizekben él. Régebben főleg a Balatonban volt sok belőle. Vízszennyeződéssel szemben kevésbé érzékeny.


19. Austropotamobius torrentium (Schrank, 1803) – kövi rák (24:12)

Az olló zömök, gömbölyded. A carapaxon csak 1 pár postorbitális kitinléc van. A rostrumról hiányzik a középső él, szélei többé-kevésbé párhuzamosak. A félkörös nyakbarázda két végén nincs fogszerű kiemelkedés. Barnászöld, néha kékesárnyalatú, a potroha barna. Ez a legkisebb faj, 8-12 cm. Hegyi, köves medrű patakokban él (Pilis /Apátkúti-patak/, Budai-hegység, Börzsöny). A kövek alatt rejtőzködő állat vízi rovarlárvákkal, férgekkel és bolharákokkal táplálkozik. Ritka, szigorúan védett faj (EU Élőhely Irányelv).