Poecilimon brunneri

Magyar név: Brunner-pókszöcske

Tudományos név: Poecilimon brunneri (Frivaldszky, 1867) (Syn: Poecilimon lemnoticus Werner, 1932)

Elterjedés: ponto-kaspi

Faunatípus: bakán-moesiai

Életforma: chorthobiont

Természetvédelmi értékszám: I

Védettség: IUCN: - ; hazánkban fokozottan védett, eszmei értéke 100000 Ft.

• 
• 

Leírás, bemutatás:

A test ugyanolyan színű, mint a Poecilimon fussi-é. Gyakran találkozhatunk olyan egyedekkel, amelyeken élénk színű zöld-sárga vagy piros, finom, fekete foltok vannak. A hím cerkuszának vége hosszan, laposan elvékonyodik. A tojócső enyhén ívelt. Könnyen összetéveszthető a Poecilimon fussi-val, különösen a nőstények. Cirpelés: A hímek hangadása akár órákig is hallatott halk „zizegés”, amely emberi füllel alig megkülönböztethetően gyors, (3–) 4–6 tagú syllabus-sorozatokból áll, az egyes sorozatok között 3–10 (–30)’’-es szünetekkel.

Testhossz: ♂ 13-14mm, ♀ 13-15mm, tojócső 5-6mm.

A faj ökológiája:

Fitofág, melegkedvelő faj, magas gyepű mezofil és xero-mezofil réteken él. Az imágók júliusban jelennek meg és egészen ősz elejéig láthatók. A peték telelnek át. A lárvák március-áprilisban kelnek.

Jórészt agárterületek közé ékelődően, a különböző irányú/lejtéső dombhátakon – részben másodlagos – lösz-sztyep maradványok találhatók, helyenként kisebb-nagyobb mértékű gyomosodással. Ahol löszös-agyagos talajon a (6-) 15–25 (-50) cm-es változatos, foltos növényzet borítása 70–85%-os volt (ebbıl 3–5 %nyit tettek ki Rubus, Rosa és Eleagnus bokrok). A növényzet 75%-a fűfélékből állott (Festuca, Bromus, Cynodon, Botriochloa, Stipa capillata); a szembetűnőbb (részben virágzó) növények: Teucrium, Thymus, Salvia nemorosa, Galium verum, Astragalus onobrychis, Agrimonia, Achillea, Carlina vulgaris, továbbá: Saguisorba minor, Euphorbia cyparissias, Hypericum, Centaurea, Eryngium, Medicago, Reseda, Senecio, Linum, Scabiosa, Reseda, Sideritis (egyes foltokon Cytisus is) voltak.

Általános elterjedése:

A nagyobb areájú Poecilimon fajok közé tartozik. Kimutatták Dél-Ukrajnától, Románián (Dél-Bánát, Dobrudzsa), a K-, DK-Balkánon (Szerbia-Montenegró, Bulgária, É-Görögország, Albánia, Európai Törökország) keresztül az Égei-szigetek északi részéig (B RUNNER 1882, H ELLER 1988, W ILLEMSE 1984). Magyarországról 2003-óta ismert (Nagy 2003).

Elterjedése Magyarországon:

A P. brunneri eddig megismert Pécel környéki élőhelyeit 220–250 m t.sz.f. magasságban lévő lapos dombhátakon, és a csatlakozó (3-) 6–10 (-15)o-os, DNy-i, Ny-i lejtıkön találtuk (földrajzi koordináták: É 47o 30,629', K 19o 20,738').

Álománynagyság:

Egyetlen ismert lelőhelyén 400-600 egyed/ha.

Veszélyeztető tényezők:

Bármilyen hatás, tevékenység, amely élőhelyeinek megsemmisülésével járhat.

Természetvédelmi kezelés:

viszonylag kis területről kimutatott populációja egyedi elbírálást, illetve ennek megfelelő kezelést igényelnek.