Sáskajárások

Mivel a sáskák mind növényi táplálékkal élnek, és napi táplálékigényük igen tetemes, sok fajuk - főleg tömegesen - roppant károkat okozhat a mezőgazdaságban. Csaknem mindenütt a világon élnek olyan sáskák, amelyek — legalábbis időszakosan — károsak lehetnek. A helyi jellegű kártétel ellen azonban a legtöbb esetben hathatósan fel lehet lépni, vagy legalábbis határok között lehet tartani. Egészen más azonban a helyzet az életmódbeli sajátosságuk miatt vándorsáskáknak nevezett fajokkal. Ezek ugyanis időről időre hihetetlen mértékben elszaporodnak és óriási csapatokba tömörülve, ugrálva - repülve messze vidékre vándorolnak, miközben az útjukba eső területeken minden növényt letarolnak. Így váltak hírhedtté már a régi történelmi időktől kezdve.

Ha a néhány Homorocoryphus fajt nem számítjuk, minden vándorló faj az Acrididae családba tartozik. Tíz hírhedt vándorló – pusztító sáskafajt ismerünk. Közöttük is "a" vándorsáska (Locusta migratoria) a legelterjedtebb. Több alfajt alkotva csaknem az egész Földön megtalálható. A marokkói vándorsáska (Dociostaurus maroccanus) úgyszólván az egész Mediterráneumot benépesíti, és keleten egészen Közép-Ázsiáig nyomul előre. Afrikában a pusztai vándorsáska (Schistocerca gregaria) fordul elő. Ausztráliában a Chortoicetes terminifera nevű faj felelős a legsúlyosabb pusztításokért, a kontinens északkeleti részén jelenleg az Austracris guttulosa felszaporodása figyelhető meg.Dél-Amerika keleti részein és tovább északra, egészen Mexikóig a paránai vándorsáska (Schistocerca paranensis) okoz nagy károkat, míg Észak-Amerika nyugati részeit a sziklás-hegységi sáska (Melanoplus spretus) támadta a meg (mára teljesen eltűnt a faunából - kipusztult).

• 

  Európai vándorsáska (Locusta migratoria)

• 

  Marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus)

• 

  Afrikai vagy sivatagi vándorsáska (Schistocerca gregaria soliter fázis)

• 

  Ausztráliai "vándorsáska" (Chortoicetes terminifera)

• 

  Ausztráliai "vándorsáska" (Austracris guttulosa)

• 

  Paranái vándorsáska (Schistocerca cancellata paranensis)

• 

  Sziklás-hegységi sáska (Melanoplus spretus)

A sáskák vándorló sajátossága arra az érdekes jelenségre vezethető vissza, hogy minden vándorsáskafaj két formában képes megjelenni. Ezek szokásban, testfelépítésben és életmódban is lényegesen eltérnek egymástól.

A magános formák nem vándorolnak, hanem egyesével, szétszórtan élnek. Ezzel szöges ellentétben állnak a rajképző formák, amelyek kizárólag csapatokban élnek, a vándorlás „ösztöne” űzi őket. Mindezek következtében életmődjukban, szokásaikban egészen mások, mint a magános alakok. Mindkét forma legkevesebb két nemzedék elteltével átmehet a másikba. Amennyiben a fontos biotikus és abiotikus tényezők hosszabb időn át kedvezőek maradnak a faj számára, akkor az a szokásosnál nagyobb mértékben szaporodik el. Ha azután egy szükebb területen sok egyed él egymás mellett, kialakul a raj.

• 

  Szaporodnak....

• 

  Szoliter (felül) és vándorló (alul) fázisú lárvák

• 

  "Sáskajárás"

A nagy elterjedésű vándorsáskák által lakott területeknek csak kis részei azok, ahol a körülmények lehetővé teszik nagy rajok kialakulását - ezek az ún. rajképző központok. Itt a legkitűnőbbek a petéző helyek - porhanyós talaj, kevés vegetáció -, és a legnagyobb mennyiségben áll rendelkezésre a táplálék a kikelő lárvák számára. Ezért petézésre messzi területekről összegyülekeznek, és a fent említett legkedvezőbb helyekre tömörítve rakják le petéiket, igy az utódok tömegei egészen szokatlan módón koncentrálódnak. Már olyan sűrűn járnak és ülnek az állatok egymás mellett, hogy állandóan akadályozzák egymás élettevékenységeit, aktivitásuk fokozódik, és nagyfokú ingerlékenység alakul ki.

Ha a felfokozott idegállapot bizonyos kritikus pontot átlép, kialakul a rajképző fázis. A magános alakkal ellentétben a rajba tömörült alakokat erős ingereik arra késztetik, hogy közeledjenek egymáshoz, és kialakul bennük az a hajlam, hogy fajtársaik mozgásait utánozzák, ami a társasan élő állatoknak jellemző sajátossága.

Ha tehát kialakult a raj, akkor csakhamar kezdetét veszi a vándorlás. Ez a csoportosulási ösztönük annyira határozott, hogy pl. a vándorlás közben egyszer felvett iránytól a raj még akkor sem tér el, ha a nem kedvező viszonyok miatt azt a magános állat megtenné.

A lárvakori vándorlás iránya teljesen esetleges, de mindig az összetartozási kényszer hatása alatt marad, azaz a szökdécselő egyedek mind azonos irányban, egymás mellett haladnak előre. A vándorlás irányát csak nagyobb természetes vagy mesterséges akadályok módosíthatják. A szökdécselő raj haladási sebessége a raj nagyságától függ - a kisebb csoportok (10-20 ezer lárva) napi 3 km, de a nagyobb csoportok (5-9 millió lárva) akár 19 km-t is megtehetnek.

A repülő rajok iránya többnyire megegyezik a légmozgás irányával, ha azonban a szellő gyenge, akkor attól teljesen fiiggetlen lehet. A szárnyas állatok rajainak előrehaladása néha egy gördülő kerékre emlékeztet: a landoló állatok azok elé ülnek le, amelyek már régebben letelepedtek, majd a hátulsók emelkednek a levegőbe, hogy azután a legközelebbi leszálláskor ezek üljenek fajtársaik elé. Ezáltal a raj egy része mozgásban, más része pihenésben van. Ilyen előrehaladással naponta 30-50 km-es utat is megtesznek. Máskor valamennyi állat egyszerre emelkedik a levegőbe, és mintegy 18-20 km-t is megtehetnek, míg az esti lehűlés, eső vagy más ok miatt le nem telepednek pihenni. Landoló helyük tehát a véletlentől is függ.

A vándorsáskák rajainak kiterjedése szinte elképzelhetetlenül nagy. Az olyan falkák, amelyek 5-12 km² kiterjedésűek és 700-2000 millió állatból állnak, a sáskajárásos években egyáltalán nem szokatlanok. Egy-egy ilyen "állatmasszának" az élő tömege akár 1000-3000 tonna rovart jelent, ami hektáronként 2,5 t sáska. De észleltek már olyan sáskasereget, amelynek kiterjedése 250 km² volt, és kb. 50.000 tonnát kitevő 35 milliárd állatból állhatott.

Ha megnézzük, hogy egy vándorsáskafaj milyen területet foglal el, akkor három különféle tartományt különböztethetünk meg: a faj normális elterjedési körzetét, az állandó rajképző központot, és a vándorlás közben megszállt területet. A megszállt zónákban - ha a lárvák tápnövényei adva vannak - képesek szaporodni is, majd az újabb nemzedékek tovább folytatják a vándorutat. Eközben azonban a raj - a kedvezőtlen környezeti tényezők és ellenségeik pusztítása révén – fokozatosan fogyatkozik, egyedszáma csökken. Megindul az ellentétes irányú fejlődés a magános fázis felé. Majd végül az egykor oly roppant tömegű raj teljesen megsemmisül.

Ha meggondoljuk, hogy egy lárva az utolsó fejlődésig az imágókori testsúlyának megközelítőleg a tízszeresét kitevő növényi tápanyagot fogyaszt, akkor könnyen kiszámítható, hogy egy közepes raj csupán a lárvakori fejlődés idején legkevesebb 20.000 tonnát kitevő növénytömeget emészt fel. Az imágóélet során legkevesebb kétszeresét pusztítják el. Mindehhez még az is hozzájárul, hogy növényzet nagy részét csak megharapdálják vagy letördelik, amivel végül is szintén megsemmisítik.

Az a kár tehát, amelyet különösen a vándorsáskák, de mellettük a nagyobb tömegekben jelentkező egyéb sáskák is okoznak, szinte elképzelhetetlenül nagy.