Locusta migratoria
#0360
Magyar név: európai vándorsáska
Tudományos név: Locusta migratoria (Linne, 1758)
Elterjedés: kozmopolita
Faunatípus: policentrikus
Életforma: chortobiont
Természetvédelmi értékszám: I
Locusta migratoria
A hím 29 - 40 mm, a nőstény 37 - 55 mm. A magányos (soliter) alak viselkedése és megjelenése is különbözik a sereges (gregária) alaktól. A testalakban megmutatkozó különbség akkora, és olyan feltűnő, hogy régebben ezeket az eltérő alakokat külön fajként írták le. A magányos alak előhátán éles, kiemelkedő hosszanti él húzódik. Kevesebbet mozog, táplálék igénye is kisebb, mint a társas alaké. Egyedfejlődése is jelentősen hosszabb, mivel nem termeli azt a kémiai jelzőanyagot (feromon), amely a társas alaknál az egyedfejlődést és az ivarérést serkenti. Szinte a sors iróniája, hogy ez a faj, amely még a történelmi időkben is okozott súlyos károkat, az aktuálisan veszélyeztetett fajok listájára került. Jelenleg Közép-európából gyakorlatilag kipusztult. Gyér egyedszámú, valószínűleg utolsó hazai populációja a nyírségi erdőspuszták részén, homoki gyepekben tenyészik. A megvizsgált nőstények fertilisek voltak, de csak kevés (5-10) petét voltak képesek lerakni. Közvetlenül kipusztulás előtt áll. Vöröskönyves, védett faj. Értéke: 10000 Ft.
Keleti v. európai vándorsáska
Locusta migratoria Linnaeus, 1758
Védettség: IUCN: - ; hazánkban védett, eszmei értéke 10000 Ft.
Leírás, bemutatás:
Legnagyobb testű sáskánk, úgyszintén Közép-Európában is. Zöld, barna és szürkés színváltozatai is lehetnek. A fejen és előtoron határozott sötét foltok vannak. Az előtor hosszanti középgerince ívelten kiemelkedő (szoliter fázis). Az üveges, hosszú, a testen túlérő szárnyak barnán/szürkén foltozottak. A hátulsó lábszárak vöröses színűek. A vándorló fázis egyedei kisebbek, az előtor középgerince nem emelkedik ki, a szárnyak hosszabbak (a vándorló fázis hazai előfordulása jelenleg nem ismert).
Testhossz: ♂ 30-41 mm, ♀ 35-55 mm
A faj ökológiája:
Chortobiont, mezohigrofil és thermofil; mélyedésekkel tarkított mezofil rét, parlag. Gyakran élnek homokos területeken. A tavasszal kelő, gyakran eltérő színezetű lárvák főleg füvekkel táplálkoznak, azonban ismeretes, hogy táplálék szűkében különféle növényeket is megrágnak. Az imágók júliustól szeptemberig élnek; jól repülnek. Utóbbi tulajdonságuknak köszönhető egyes példányainak váratlan előkerülése.
A mediterrán térségben át is telelhetnek, miért az idősebb generáció példányai áprilisig láthatók. A petecsomóikat ősszel homokos talajba rakják. Kedvező környezeti feltételek bekövetkeztekor Locusta migratoria tömegesen is előfordulhat. A stressz által okozott nagy népsűrűség vezet vándorló (gregária) fázisba, jelentős gazdasági kártétellel. Ez a típus korábban Közép-Európában, így hazánkban is gyakran megjelent. A mezőgazdaság intenzívebbé válása, a vízelvezetés miatt azonban mára ritkává vált számos korábbi területén.
Általános elterjedése:
A Palearktikumban déli szegélyén Spanyolországtól Kelet-Ázsiáig előfordul. Palearktikus-policentrikus.
Elterjedése Magyarországon:
Az Alföldön, főleg a Tiszántúl északi felében tűnnek fel egyes példányai. 100-150 évvel korábban sokkal gyakoribb volt.
ELŐFORDULÁSA NEMZETI PARKJAINKBAN (és illetékességi területükön).
BFNP: Kis-Balaton (Diás-sziget/Ko)
HNP: Haláp/N, Csenger/Ko, Hajdúhadház/V (Varga Zoltán szóbeli közlés)
Állománynagyság:
A korábbi évszázadokban nagy tömegekben jelentkező és gyakran kártevő faj volt, azonban - főként az Alföld lecsapolása, kiszárítása, továbbá mezőgazdálkodás intenzívebbé válása következtében - mostanra szinte a kipusztulás szélére jutott.
Veszélyeztető tényezők:
Ritka, ma már védelemre szoruló faj. Lehetséges, hogy a művelésből kivont, esetlegesen parlagon maradó területeken jobb életlehetőségekhez jut.
Természetvédelmi kezelés:
Aligha adható, mivel jelenlegi hazai élőhelyi sajátságai csak hézagosan ismertek. Minden esetre a hajdúhadházi katonai gyakorló-területen a jelenlegi természeti körülmények fenntartása hozzájárul a faj lokális megmaradásához.
