Életforma típusok

Az egyenesszárnyúakat az adott fajok életformái is jellemzik. A különböző életformák tipizálása szerzőnként – nevezéktanában és a felosztás finomságában – változik (Nagy 1947, Bei-Bienko 1950, Kaltenbach 1962, Schiemenz 1969, Kis et Vasiliu 1970, Pravdin 1978, Rácz 1998a). A fajokat alapvetően két nagy életforma-típusba, a növényzetet kedvelő fitofil és a szabad talaj- illetve alapkőzet felszínt előnyben részesítő geofil típusba sorolják. Az egyes életforma-típusok morfológiai különbségeket mutatnak, amely nemcsak a fajok testalkatában, hanem a színezetében is megmutatkozik. Ezek a tulajdonságok sokkal kifejezettebbek a Caelifera, mint az Ensifera taxonban (Pravdin 1978). A fitofil típust a thamnobiont fajok (főként szöcskék, pl. Meconema, Leptophyes genuszok) és a chortobiont fajok (elsősorban sáskák, pl. Chorthippus genus fajai) képviselik. Átmenetet képeznek a geofil alakok felé a fakultatív geobiont fajok, amelyek a növényzetben és a talajon egyaránt szívesen tartózkodnak, s ezért helyesebb a chorto-geobiont, illetve a geo-chortobiont elnevezés használata attól függően, hogy a tartózkodási helyek közül melyik dominál. A geofil fajok közül a geobiont és a geo-psammobiont fajok (az utóbbi életformákhoz sáskák tartoznak, pl. Calliptamus italicus, Arcyptera fusca, Oedipoda coerulescens, Acrida ungarica. Külön típust képviselnek az ásó- és üreglakó (fissurobiont) életformák (tücskök).

1.a. ábra

Öszességében tehát a Pravdin (1978) által módosított Bei-Bienko (1950) féle tipizálás és a terepi tapasztalataink alapján hét életforma típust állapíthatunk meg:

thamnobiont (tipikusan a magaskórós, bozótos vegetáció lakói, többnyire ragadozók),

chortobiont (e fajok a többé-kevésbé zárt növényzetben élnek, hőigényüket a vegetáció mikroklímája biztosítja) és

geobiont (szabad talaj és/vagy alapkőzet kedvelő típus, amely hőszükségletét az alzatról visszavert hőből fedezi) életformák, amelyeket morfo-ökológiai és viselkedés-ökológiai tulajdonságaik alapján különböztethetünk meg.

Viselkedés-ökológiai jellegzetességeik alapján lehet elkülöníteni a

chorto-thamnobiont (egyes viselkedési formáik (pl cirpelés) a thamnobiontokéra hasonlít, egyébként olyanok, mint a chortobiontok),

chorto-geobiont (a chortobiontokhoz hasonló alkatú és hőfelvételű típus, azonban viselkedése olyan, mint a geobiontoké),

geo-chortobiont (alkatában és hőfelvételében a geobiontra emlékeztető típus, de viselkedésében inkább chortobiont),

geo-psammobiont (mint a geobiont, alzatként homokot igényel) életformákat (1.a., b. ábra).

1.b. ábra

Az orthopterák életformáinak alaktani típusai.(Acridoidea: a fej és a test oldalnézetben).

1. Oedipoda coerulescens, fej: geobiont;

2. Oedipoda coerulescens, nőstény: geobiont;

3. Psophus stridulus, hím: geo-chortobiont;

4. Calliptamus italicus, nőstény: geo-chortobiont;

5. Arcyptera fusca, hím: chorto-geobiont;

6. Chorthippus dorsatus, fej: chortobiont;

7. Euchorthippus pulvinatus, nőstény: chortobiont;

8. Euthystira brachyptera, nőstény: chortobiont;

9. Acrida hungarica, nőstény: chorto-psammobiont.

(Az: 1, 4, 6, 7, 8 rajzok gyűjteményi példányokról illetve a 2, 3, 5 és 9 rajzok élő példányok fényképeiről készült sematikus ábrázolások)(Varga 1997)

Az egyenesszárnyú együttesek faji és életforma összetétele

A Hortobágy és a Hernád-völgy viszonylag nedvesebb, kétszikűekben gazdag löszgyepeiben a chorto-, illetve thamnobiont fajok dominálnak. Jellemzőek bennük a Tettigonoida fajok: Conocephalus fuscus, Platycleis grisea, Tesselana vittata, Bicolorana bicolor, Gampsocleis glabra. A szubdomináns chorto-geobiont fajok viszont az Acridoidea taxonba tartoznak Stenobothrus crassipes, Chorthippus (Glyptobothrus) biguttulus és Chorthippus (Glyptobothrus) brunneus. A Hernád-völgy délies jellegű, szárazabb, nyíltabb löszgyepeiben és vulkáni tufán kialakult gyepeiben a chorto-geobiont fajok dominálnak, de megjelennek a geo-chortobiont és geobiont fajok is (Calliptamus italicus, Oedaleus decorus, Oedipoda coerulescens. Egyértelmű, hogy a magasfűvű, magaskórós Peucedano-Asteretum növényasszociáció egyenesszárnyú együttese a löszpuszta-gyepekre jellemző életforma megoszlást mutatja és nem a szikes-pusztai gyepekét.

A Nyírség déli részének löszös homokján kialakult gyepekben viszont az életforma összetétel a homoki gyepekre jellemző képet mutatja. Azaz ugyanúgy, mint a Bükk előterében, a kavicstakaró homokján (Igrici) és a Kiskunság homokdűnéin (Bugac, Csévharaszt) lévő gyepekben háttérbe szorulnak mind a chortobiont és chorto-thamnobiont életformájú fajok. Ezeken a területeken a borítottság mértékétől függően a chorto-geo-, geo-chorto- és geobiont fajok váltakozó dominanciáját tapasztalhatjuk. Ez egyben a Tettigonoida fajok alulreprezentáltságát (jelentősebb dominanciával csak a chorto-geobiont Montana montana fordul elő), illetve az Acridoidea fajok egyértelmű dominanciáját is jelenti. Utóbbiak közül is kitűnnek a psammofil fajok, mint a Calliptamus barbarus, Acrotylus longipes, Stenobothrus fischeri, illetve a fakultatív pasammofil fajok, mint az Acrida ungarica, Acrotylus insubricus, Sphingonotus caerulans és a Myrmeleotettix antennatus. E tekintetben a meszes és savanyú homok között nem találtunk különbséget.

A szikespusztai, jobb minőségű, száraz gyepek (Hortobágy, Kiskunság) egyenesszárnyú együtteseinek faji összetétele a löszpusztagyepek elszegényedett változatának tekinthető. Ez életforma-spektrumukban is megmutatkozik, amennyiben elsősorban a chorto- és geo-chortobiont csoportok dominálnak (Chorthippus, Dirschius genusok fajai), szubdomináns a chorto-thamnobiont életforma (Decticus verrucivorus, Gampsocleis glabra ), szemben a rövidfűvű és félsivatagi jellegű társulásokkal, amelyekben egyértelmű a geo-chortobiont dominancia ( Epacromius coerulipes,Aiolopus thalassinus ). A nyíltság mértékétől függően megjelennek a geobiont életformájú fajok is, mint például a Celes variabilis. Egyértelműen megállapítható viszont, hogy hasonlóan a homoki gyepekhez, ezek a fajegyüttesek is szegények Tettigonoidea fajokban.

Az Aggteleki Karszt collin-szubmontán zónájának félszáraz gyepjeiben az egyenesszárnyúak fajgazdagsága meglehetősen nagy. Ez természetesen több tényező összhatásának az eredménye, amelyek közül a gyepstruktúra csak az egyik. A thamnobiont Tettigonoidea fajok elsősorban a magasfűvű társulásokban jelennek meg nagyobb dominanciával. Közülük is különösen fontosak a biogeográfiai szempontból érdekes fajok, mint például a dácikus Pholidoptera transsylvanica. Melletük a chortobiont életforma dominál, amelyben fontos komponensek az általánosan előforduló fajok mellett, a Metrioptera brachyptera és az Isophya kraussii (Tettigonoidea), valamint a Stauroderus scalaris (Acridoidea). A rövidfűvű, illetve a törmelékes A-szintű talajon kialakult, ritkás borítású gyepekben olyan, biogeográfiai szempontból fontos geo-chortobiont fajok dominálnak a fennsík magasabb régióiban, mint az Arcyptera fusca, Psophus stridulus, és a chorto-geobiont Stenobothrus eurasius a jósvafői Nagyoldal mészkő sziklagyepeiben.